A kerékpár első, hivatalosan is nyilvántartott ősét egy bizonyos báró Karl Wilhelm Friedrich Christian Ludwig, Freiherr Drais von Sauerbronn (rövidítve csak Karl Drais) alkotta meg még 1817-ben szülőhazájában, a Badeni Nagyhercegségben. A szerkezet alapvetően fából készült, miként amúgy vasalt kerekei is - a szerkezet közepesen kényelmes üléssel rendelkezett, pedállal viszont nem, ezért az első biciklistáknak az anyaföldet taposva kellett előrelendíteniük magukat és a járművet. Az első hivatalos útra még az év június 12-én került sor, amikor Drais báró Mannheimből egészen a Schwetzinger Relaishausnak nevezett város környéki fogadóig löködte magát. Egzotikus tény, hogy az invenciót nem csupán az úri hóbort, hanem némileg a kényszer is szülte. Némely historikusok klímatörténeti adatokra támaszkodva állítják, hogy mindennek köze lehetett ahhoz is, hogy az indonéz szigetvilágban található Tambora vulkán 1815-ös gigantikus és katasztrofális kitörése miatt a következő évben a mérsékelt övi területeken elmaradt a nyár, s takarmány (no meg emberi táplálék...) híján a lovak száma is megfogyatkozott. Az ötlet mindenesetre elnyerte Károly badeni nagyherceg tetszését, aki kizárólagos jogokat adott a bárónak (amúgy saját távoli rokonának) találmánya hasznosítására, nagylelkűen a mechanika professzorává emelte (igaz, a kinevezéshez nem járt egyetemi poszt), s utóbb külön kegydíjat is megállapított számára.
A jakobinus gesztusoktól sem idegenkedő Drais, akit ezért a 48-as forradalom leverése nyomán feltalálói nyugdíjától is megfosztottak a triumfáló poroszok, Párizsban szabadalmaztatta találmányát (Badenben szabadalmi jog és hivatal sem létezett), ám így sem lett belőle gazdag bicikligyáros. Találmánya azonban elterjedt szerte Európában, s jellemző módon ahány ország, annyi nevet kapott az új, kissé bumfordi jármű. Francia nyelvterületen a feltaláló volt a névadó (draisienne), az angoloknál Dandy Horse, utalva a kor biciklimániás trendi hipsztereire, míg német nyelvterületen Drais saját nyelvi leleményeként Laufmaschine, vagyis futógép lett a bicikli első neve. Az új eszköz Magyarországra is eljutott, ahol a gyerekjátékról átragasztották rá a vesszőparipa gúnynevet.
*
Az első bicikli sajnálatos módon hamar kiment a divatból - s nem csak azért, mert menet közben a lovak is új erőre kaptak. Kellett még valami lelemény ahhoz, hogy mind funkcióját, mind küllemét tekintve igazán szexi lehessen a járgány. Éppen ezért volt frappáns ötlet a kerékhajtást a pedállal ötvözni, miként tette azt egy skót kovács, bizonyos Kirkpartrick MacMillan, aki elfordítható kormányművet is szerkesztett a géphez (Drais Laufmaschine-ján igazából csak kapaszkodó volt, ami nem tette lehetővé az irányváltást), másrészt sajátos pedált is illesztett rá: a két lábító előre-hátra mozgatásával, egy hajtókar közvetítésével lehetett forgatni a hátsó kereket. MacMillan járművéhez köthető az első biciklis baleset is: korabeli újságcikk tanúskodik arról, hogy 1842-ben egy úriember elütött egy kislányt, s ezért 5 shilling bírságot is kellett fizetnie. A kreatív kovács számos alkatrészt is vasból készített, ennek következtében szerkezete rohadt nehéz volt (26 kilogramm), s már csak ezért sem terjedt el széles körben. Két évtizeddel később, 1860-ban két francia inventőr, Pierre MichauxésPierre Lallement állt elő az újabb megoldással: a pedált közvetlenül az erőátviteli okokból megnagyobbított első kerék tengelyéhez illesztették - az eredmény egy jóval kecsesebb, bár nem feltétlenül praktikusabb jármű lett. Mindenesetre ez a számos elődje nyomában velocipédnek nevezett jármű már járványszerűen terjedt el, s nyomában kitört az első biciklisőrület. Hiába került a későbbi fejlesztések nyomán nyaktörő magasságba, a mind nagyobb kerék tetejére az ülés, s hiába volt rossz a szerkezet súlyeloszlása, az ötlet sokak fantáziáját keltette fel, s vált a jobb módúak hivalkodó fogyasztásának tárgyává. Szerencsére a szükséges technikai javítások sem maradtak el: az angoloknál utólag (már a modernebb biciklik megjelenése után) az eltérő méretű kerekekre utalva szellemesen penny-farthingnek nevezett (előbbi a nagyobb, utóbbi, a negyedpennys a kisebb méretű és értékű váltópénz) velocipédeknél használtak először a vázhoz üreges csöveket, a maihoz hasonló drótküllőket, s ezek kerekét borította először - ekkor még tömör - gumi.
*
A hajtás és a kerékméretek problémája további fejlesztésekre inspirálta a biciklikonstruktőröket, s a máig is érvényes megoldás John Kemp Starleytól származik: az ő biciklijén a pedál már a mai helyén és funkciójában található - a pedál tekerése révén egy nagyobb fogaskereket forgatunk meg, amely lánchajtással viszi át az erőt a hátsó (szintén fogaskerékrátéttel rendelkező) kerékre, melynek mérete Starley-nál nagyjából egyezett az elsőével. Az új fejlesztésnek köszönhetően került az ülés a ma megszokott helyére, a hátsó kerék fölé, ráadásul 1888-ban John Dunlop megalkotta a pneumatikus, felfújható bicikligumit, így a korábban csonttörőnek (boneshaker) becézett és még a velocipédnél is "rázósabb" jármű kényelmesebbé és biztonságosabbá vált. Az ennek nyomán kitört második, mindent elsöprő biciklisőrület, mint a fentiekből is sejthető, sokat köszönhet a fémmegmunkálás és a gumigyártás fejlődésének, s az eredmény, az elegáns, mutatós, kényelmes bicikli sokak életét tette könnyebbé. Hogy mást ne mondjunk, a nők mobilitásának elősegítésével az egyik legjelentősebb emancipációs eszköz lett a kerékpár, mely kisebb-nagyobb változtatások ellenére máig is őrzi jó százhúsz éve kialakult, végső küllemét.
