Bugsy
1097 Gubacsi út 6.
Nyitva: szerda-szombat: 17-02
Telefon (asztalfoglalás): 216-4682
A szocializmus gyöngyszemei közül az egyik legszebb az a rendelet volt, miszerint - miközben Csongrádban tsz-melléküzemágak szakosodtak a Cannabis-termesztésre - a kocsmákban reggel kilenc előtt nem mérhettek szeszt. Mindez a nyolcvanas években történt, és persze cseppet sem tette hasonlatossá az országot az alkohol-prohibíció filmeken látott Amerikájához. Kávéba bújtattuk a konyakokat, előző este vásárolt vázákon csillant meg a hajnali nap, akkoriban is beálltunk részegen a gép mellé. Sőt, ha jól emlékszem, volt egy olyan időszak is, amikor rövidet nem árultak félliteres kiszerelésnél kisebben, sok bizonytalan családi béke roppant meg végleg akkortájt, mert fél litertől már kiszámíthatatlanná vált a mama. Nem volt egy különösebben átélt rendelet, akkoriban talán csak az előprivatizációs törvényt akarták nagyon, kis stiklikre, túlélésre szocializált ez is, ahogy a kalandozások kora óta minden ebben az országban. Amerika, az más. Ott a szesztilalom idején is izmosodott a civil szféra, húzóágazattá vált a szervezett bűnözés, kialakult az olasz középosztály, új hősök születtek.
Nem a posztkommunizmus, hanem a hollywoodi retrovírus rághatta a Bugsy létrehozóit is, akik ritka érzékkel nem a Belvárosba, hanem a ferencvárosi indusztriális dzsungelbe telepítették mulatójukat. Három hete nyílt meg a hely, ott, ahol már a felszámolóbiztos sem jár, a Gubacsi úton. Sínek, sötét gyártelepek, elkóborolt kocsmák, kilométerenként ugró házszámozás, a Boráros téren találkozó párhuzamosok között egy tábla: Bugsy 1930 - egy lokál a tiltott évekből.
A kapuban valódi gyári portás igazít útba, szükség is van rá, mert igazi, múlt századi ipartelepre érkezünk. Akkor még megadták a módját a szenvedésnek is, az egyik épületen féldisznót formázó stukkó, a falakon rászáradt marhabőgés, bent kampókon himbálódzó testek, a föld alatt vér csordogál: a Bugsy a Közvágóhíd egyik szegletében rejtőzködik. Elautókáznánk még egy darabig, hadd tomboljon a bogotai hernyó, de a parkolót őrző láncra vert pitbull dolgunkra figyelmeztet.
Szerda volt, a Boráros téren is feloldhatták a szesztilalmat, mert a Bugsyban két-három asztalnál ültek csupán. Nagy hely, rosszul viseli az ürességet, nyomasztó volt a személyzet létszámfölénye. Egy csomó fehér fiú, és mind jót akar. Ketten is megnyugtatóan vállamra tették a kezüket - nem fegyelmezőleg ugyan, inkább empatikusan, hisz kérdeztem tőlük éppen -, ami sem első osztályú étteremben, sem a Gubacsi úton nem szokás, s volt még egy-két megingásuk ezenkívül is, de belefért, hiszen Lukács fotóművész felől nem hallatszott a rugós kés jellegzetes kattanása.
Ahogy a pincérek, a konyha is ellentmondásosan teljesített. A trapper bélszín ugyan kiváló volt, de a másik két étel körete kissé erőtlenre sikeredett, nem is fedte pontosan az étlapon jelölt tényállást, de ahogy a pincérek, úgy a szakácsok sem követtek el semmi megbocsáthatatlant. Az árak közepesen borsosak, hatszáztól kétezerig a főételek, kétszáztól négyszázig a sörök, rövidek is négyszáz körül, de hát nem a műszak után leugró vágóhídi melósok számára nyílt meg a hely. A dizájn szolid, pasztell és márvány, akár ott és akkor is lehetne, szerencsére nem akar erről mindenáron meggyőzni. Nincsenek korhű relikviák, dobtáras géppisztolyok meg Al Capone-képek, kicsit tüchtig, de nem stílustalan.
Zenekar is van mindennap, innen az étteremben szokatlan (250 forintos) beugró, amit szerencsére nem kell a bejáratnál kiguberálni, hozzácsapják a számlához. A zenekarok mellett, ha beszélgetni nem is, jót enni mindenképp lehet, hely is van, táncolhatunk a nővel, foghatjuk izzadt hátát, bejelölhetjük rajta a két golyó helyét.
