Magyar Narancs: A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai alapján kilenc százalékkal kevesebb közúti baleset történt az év első felében, mint tavaly. Úgy tűnik, évről évre javul a statisztikánk. Önök éreznek ebből valamit?
Dr. Sárváry András: Érzékelhető a csökkenés, és ez több okra vezethető vissza. Akármilyen triviálisan is hangzik, a közlekedési balesetek száma azért csökkent a pár évvel ezelőttiekhez képest, mert megdrágult a benzin. Az embereknek nincs pénzük arra, hogy sokat autózzanak, meg hogy dorbézoljanak, és aztán részegen vezessenek. A válság ilyen szempontból életeket ment: a pénzhiányt remekül illusztrálja az ún. diszkóbalesetek számának drasztikus csökkenése idén. De az elmúlt hét-nyolc év baleseti statisztikáiból is az látszik, hogy minél drágább a benzin, és minél kevesebb pénze van rá a lakosságnak, annál kevesebben halnak meg az utakon. Ehhez még hozzájárul, hogy a szabályok is szigorodtak, például a gyorshajtás miatt kiszabott összegek is nőttek. Nagyon jó, hogy a büntetéseket megemelték, mert ennyiért már nem éri meg gyorsan menni, a szerényebb keresetűek ki sem tudják fizetni.
MN: Jogos tehát az optimizmus?
SA: Van egy szezonalitásuk a baleseteknek, ezt mi óraműpontossággal érezzük - és az év nehezebb fele még csak most jön. A legnehezebb az átmenet a nyárból a télbe, ugrásszerűen nő a balesetek száma, ha beköszönt a hideg idő. Ugyanez igaz az első hóra is. A legnagyobb halál persze az ónos eső, olyan nincs, hogy ilyenkor ne történne baleset. Ilyenkor mindig megtelnek az osztályok. Ha tehetnénk, nemcsak azt tiltanánk meg, hogy ilyenkor autózzanak az emberek, hanem azt is, hogy arra a nyolc órára, amíg az ónos eső el nem tűnik az utakról, egyáltalán kimenjenek otthonról. Bármilyen morbidnak is tűnik, de egy traumatológus be tudja lőni, hogy mennyi munkája lesz aznap, ha megnézi az időjárás-jelentést. Egyébként statisztikai alapon minden évben megjósolható, hogy körülbelül mennyi baleset lesz, ha kevesebb, mint vártuk, már örülhetünk. De ne gondolja, hogy a jelenlegi tendencia azt jelentené, hogy majd egyszer üresek lesznek a kórtermek. Egyszerűen több faktor is szerencsésen együtt áll idén, ez eredményezi a csökkenést. Reméljük, hogy akkor is ilyen optimisták lehetünk majd, ha az ország kilábal a gazdasági válságból. Egy dolgot azonban biztosra mondhatok: a törzsszámok sosem változnak drasztikusan. Amíg autóba ülünk, addig lesznek balesetek is. Csak a balesetek típusai változnak meg.
MN: Például?
SA: A közlekedési morál - bár még mindig elmarad a nyugat-európaitól - határozottan javult az elmúlt években, ezt érezzük mi is. Jelentősen csökkent azoknak a tipikus baleseteknek a száma, amikor egy részeg vezető miatt több ember marad ott az utakon vagy kerül be hozzánk. A halálos kimenetelű balesetek száma szerencsére egyre kevesebb. Ez a biztonságosabb kocsiknak és a szigorúbb szabályoknak köszönhető. Ritkábban fordul elő, hogy valakit úgy hoznak be, hogy a nagy sebességváltozás - a hirtelen lassulás - miatt leszakadnak a belső szervei, vagy súlyos, nagy érsérülései keletkeznek. Talán kezd beépülni a közgondolkodásba, hogy van az a sebesség, amit egy baleset esetén már nem képes túlélni az emberi test. Százhúsz felett egy frontális ütközésnél szinte semmi esély nincs - egyszerűen nem ilyen terhelésre találták ki az embert. Na, az ilyen típusú balesetekből van kevesebb idén. Egyelőre.
MN: Egy baleset után hol kezdődik az önök munkája?
SA: Nehéz konkrétumot mondani, hiszen minden súlyosabb eset eltérő, de az életmentés az első. A sérülésektől függ, hogy mit tudunk tenni. Pont az ütközéseknél nem tudunk felkészülni arra, hogy mi várható. Ha beérkezik a páciens, mindent figyelembe kell vennünk, de már az első vizsgálat során kiderül, hogy milyen súlyossági kategóriába tartozik a beteg, mit lehet, és mit nem lehet vele tenni. Összeszokott teamek dolgoznak a sérülés fajtájától függően. Másodpercek alatt kell komoly döntéseket meghoznunk, minden szempontot és lehetőséget mérlegelve. A sorrendiségnek például döntő jelentősége van. Itt nem lehet hibázni.
A döntési helyzetekre hadd meséljek el egy konkrét példát. Riasztást kaptunk, hogy egy fiatal lányt elgázolt a busz. A mentősök úgy tájékoztattak minket, hogy "jön a potenciális vesedonor", hiszen az első vizsgálatok szerint a lány légzése már leállt, ballonról lélegeztették, épp hogy vert a szíve, amikor behozták. Egy ilyen súlyos esetnél szükség szerint két team is operál egyszerre. Hiába van esetleg több sérülés, ennél többen nem férünk hozzá a beteghez. Ennek a lánynak másodpercei voltak hátra, amikor behozták, ekkor jutott eszembe, hogy lehet, hogy csak a lépe robbant szét, emiatt van tele a hasürege vérrel. Felnyitottam és vakon lefogtam a lépét. Szerencséje volt, életben maradt, felépült, és még az esküvőjén is táncoltunk. Egy ilyen döntés meghozására alig van egy-két percünk: ehhez a terheléshez képest elhanyagolható a hibaszázalékunk. Ez egy jól működő rendszer.
MN: Mennyiben érinti az önök munkáját a válság, illetve az átszervezések?
SA: A kórházak finanszírozásával baj van. Jelenleg mindegyik meghatározott forintértéket kap, azzal, hogy ebbe minden férjen bele az adott hónapban. Ebből gazdálkodhatnak. Ez az összeg mondjuk száz súlyos és ötszáz könynyebb beteg ellátására elegendő - ezen felül bármit is csinál az adott kórház, azért egy újabb limitig csak húsz százalékot, utána pedig semmit sem fizet a társadalombiztosítás. Nehéz egy ilyen szabályozást úgy betartani egy sürgősségi osztályon, hogy ne történjenek furcsa esetek. Olyan mondjuk nincs, hogy egy sürgősségi esetet ne látnánk el - de nem csak ilyen munkát végzünk. Vannak revíziós-helyreállító meg mozgásszervi rekonstrukciós műtéteink is, ezek szerves részei a tevékenységünknek, hiszen ha ezeket a beavatkozásokat nem komplexen végezzük, akkor nem lesz ezeken a területeken gyakorlatunk. Ahhoz, hogy egy intézet rentábilisan működjön, mind a két fajta ellátást csinálni kell - de ha meghúzzák a határt, akkor ezeknek az elektív, előkészített műtéteknek a számát kell csökkenteni. Ez felborítja a gazdasági egyensúlyt, a dolgozók azt mondják, hogy nem tudnak rendesen dolgozni, nem keresnek eleget, és elhagyják a pályát. Szétesnek azok a csapatok, amelyeknek a működése alapvető fontosságú. Mi Magyarország legnagyobb intézeteként nem vagyunk sürgősségi központ, illetve kiemelt finanszírozású intézmény - holott 356 napos 24 órás ügyelettel dolgozunk, a legnagyobb ágyszámmal az országban. Az ilyen anomáliák megoldása lenne a politika feladata.
Mindemellett támogatandó dolognak tartom a nagy intézetek létrehozását, a mi kórházunk egymillió ember ellátására alkalmas, három ilyennel már az ország egyharmadát le lehet fedni. Egy-egy ilyen intézetbe pedig össze lehet rántani azt a kevés szakembert, akik még itt vannak a pályán.
MN: Mennyire leterhelt a jelenlegi állomány?
SA: A legnagyobb probléma nem is a finanszírozás és az átszervezések, hanem az, hogy már a traumatológia is hiányszakma. Kevesebb traumatológust képzünk, mint amennyi meghal vagy nyugdíjba megy egy évben. Most kértük a minisztériumtól, hogy tágítsák ki a képzési határt, mert néhány év múlva nem lesznek traumatológusok, akik ellássák a baleseteseket.
A törvény előírásainak megfelelően bevezettük a 12 órás műszakot a 24 órás ügyelet helyett. Első hallásra ez jobbnak tűnik, de rengeteg problémát okoz. Az átállás megnehezíti az információk átadását, nagyobb a hibalehetőség, nehéz megszervezni a folyamatos munkát. A 12 órás műszakban elvileg, ha valakinek letelik a munkaideje, annak a kezéből ki kellene esnie a szikének, mint mondjuk a munkás kezéből a kalapácsnak. Vannak azonban szituációk, amikor ezt nem lehet megtenni, és ilyenkor szembekerülünk a törvénnyel. Olyan nincs, hogy egy műtét közepén valaki feláll, és átadja a szikét azzal, hogy lejárt a munkaideje. Ilyenkor próbálunk elszámolni a túlórákkal, de már annyira nincs pénz, hogy a túlórák limitálása is felmerült. Vannak korszakok, amikor a törvények nem átgondoltak, rosszak. Egy idő után ez kiderül, és a törvényeket megváltoztatják. Ám addig mindenki szenved - mi is és a betegek is. Csak reméljük, hogy ez az időszak is el fog múlni.
