A célterületről hallva a lepusztulás, kilátástalanság, slum, gettó, mi több, a bűn fogalma környékéről társít képzeteket a közvélekedés, mi is úgy indulunk a városnéző sétára, hogy nagyon szociotúrára készülünk, hogy egyenlőtlenség, kirekesztés és hasonlók lesznek a kulcsszavak, az érzés pedig a borongás és az elborzadás.
Aztán valami egészen mást kapunk, amint kiderül már az első gesztusoknál, rögtön azután, hogy szerény, ámde lelkes vezetőink szemrevételeznek bennünket a nemzeti múzeum lépcsőjénél, létszámot ellenőriznek, aztán az épület háta mögé terelik a csapatot. Miközben a Beyond Budapest Sightseeing kétszemélyes városnéző iroda egyik tagja Negrót oszt, a másik a cukorka keletkezéstörténetébe avatja be az ezúttal csupa belföldiből álló csoportot. Sörgyár, maláta, malátacukor, cukortörmelék - valahogy így néz ki a folyamat, amelynek egy Pietro Negro nevű cukrász a beteljesítője, ő keverte hozzá a gyanús alapanyagokhoz az ánizst, a mentolt és nem tudni, mit még: máig titkos a recept. Hogy jön ez ide? Itt egy praktikus szemléltetőeszköz lép működésbe: a ceruzáról letekert papírszalag egyfajta kronologikus arányjelző, egy pontján Buda visszavételének az időpontja jelenik meg, amely a sörfőzés kezdeteit is kijelöli. Lendületes az indítás, fényképeket is kapunk (majd ha ráismerünk a rajtuk látható épületrészletekre, kiáltanunk kell), de közben már túl vagyunk reformkoron és 48-on, sőt a kiegyezésen is. Ekkortól épült ki a Palota-negyed, sétánk első felének célpontja. Eközben az is kiderül, hogy kalauzaink vagy két éve pályázatot hirdettek, hogy józsefvárosi emlékeket, történeteket gyűjtsenek be, amelyekből a séta egy-egy pontján részleteket olvasnak föl.
Jogos az állítás, hogy élménytúráról van szó, nem idegenvezetésről: az adatok helyett szórakoztató történeteket hallunk, miközben a homlokzatok díszítéséről, fedett erkélyek árnyékában rejtőző freskókról is szó esik. És rögtön a Bródy Sándor utca elején ott van a Múzeum-kert kerítésébe foglalva egy kőtábla, jó derékmagasságban jelölve az 1838-as árvíz szintjét. Szemben az 1865-ben császári parancsra sebtében felépített képviselőházi épület egy valamikori kaszárnya helyén, amelyet állítólag egyetlen éjszaka alatt elbontottak a lelkes katonák. Itt van ma az Olasz Intézet. A Gschwindt-palota látványa kalandos történetet generál a likőr- majd/és élesztőgyáros famíliáról, melynek egy kísérletező kedvű tagja az életelixír elkészítésén dolgozott a ház alagsori műhelyében a család nagy szégyenére. Aztán mikor kísérleti eredményeivel előhozakodott volna, barátai holtan találták: vezetőink úgy tudják, hogy nem az általa kotyvasztott csodaszer, hanem szívroham végzett vele.
De most szívhez szóló szerelmi románc következik. A Festetics család egykori palotáját (jelenleg Andrássy Egyetem) nemcsak kívülről méregethetjük, hanem bebocsátást is nyerünk, elbóklászhatunk a szépen helyreállított termekben, majd szinte az egykori vásári történetmondók modorában, egyszavas nyomatékokkal kísért fényképek támogatásával adják elő változatlanul mosolygós vezetőink Tasziló gróf és a monacói herceg karjaiba kényszerített Mary Hamilton skót hercegnő szenvedelmes történetét: a happy endet csaknem megéljenezzük.
A Szentkirályi Móricról elnevezett utcán haladva a küzdelmes életű jeles jogász és úttörő homeopata kedélytelen esetét hallgathatjuk, melynek szereplője még Thaisz rendőrfőkapitány és egy prostituált. De mérleget vonni nincs idő, egy bérház udvarán, a belövések ütötte lyukak alatt máris 56-os történetek következnek, s ezzel sétánk fokozatosan gyorsuló időörvényben hánykolódó, öntörvényű élménnyé válik, igazi műélvezetté, amelynek egyként eleme a látvány és az információk zsongása, mely utóbbiak az egykoron itt élt Kármán Tódor kapcsán már a szuperszonikus repülés tárgyköréig terjednek.
A legjobbkor jön a Mikszáth téri pihenő, gyufaosztással egybekötve, itt állt ugyanis, ha jól értem, a piarista gimnázium helyén az Első Magyar Gyújtógyár, ahol Irinyi János találmányát, a biztonsági gyufát gyártották - nyomatékul mindenki kap egy skatulyával. Pár perc, majd Rónay György visszaemlékezéséből a kissé lekezelőnek tűnő "ez a vöcsök" kifejezés üti meg a fülünket, melyet állítólag az egyik Liebner használt Lőrinc pap téri bérpalotája kocsmáros-bérlőjére - védelméül amúgy, amikor a szemben lakó jezsuiták a kései italméréstől el akarták volna tántorítani.
A mágnásnegyedből távozva a Horváth Mihály téri kiváló cukrászda a pihenőhelyünk, ahol megkezdődik a felkészítésünk ennek a méltatlanul rossz hírű környéknek a befogadására. Derűsen értékelés-mentes a stílus, és továbbra is maradunk a történeti megközelítésnél - például ami az utcanevek eredetét, az itt élt német és szlovák iparosok foglalkozásait illeti. A valamikori városhatáron húzódó őr utcában Pais Antal kerékgyártó mester emléktáblája utal a jeles férfiúra, aki mozgásba hozta a szabadságharc idején Gábor Áron ágyúit. Az egykori rossz hírű Conti (ma Tolnai Lajos) utcánál, melynek névadója például olasz kőfaragó mester volt, a sarki köztéri szobor vezet át a következő programponthoz: behatolunk a József utcai, szobrászműtermeket rejtő művészházba, amely egy lelkes közösség rehabilitációs javaslatainak a tárgya a Roma Parlamentnek is helyet adó szomszédos, Tavaszmező utcai ingatlannal együtt. Itt, a lépcsőház félhomályában egy menynyezeti freskót szemlélünk meg. Mindkét épületet Seenger Béla kőfaragó és szobrász emeltette, aki még műhelyként használta a mai műtermeket - alighanem itt alkotta meg Eötvös József budai mellszobrát is. Sétánk kiemelkedő módon élményszerző záróakkordjaként pedig kézenfekvő asszociációval egy muzsikus cigány családot keresünk fel, akik rutinosan, de élénk természetességgel válaszolnak akadozó kérdéseinkre, és így mégiscsak eljutunk az ellentmondásos, küzdelmes jelenig.
