Varecza úr a levelet olvasva azon nyomban ihletett állapotba került, s maró versfolyammal reagált a megkeresésre. A Mester egyébként ugyancsak brutális levelezést folytat a Központi Statisztikai Hivatal Pécsi Igazgatóságával és az APEH Vas Megyei Igazgatóságával is.
A piac zsibongásában széles mosolylyal fogad Varecza úr. Boldog, éppen pakolja ki három most megjelent kötetét, sorrendben a százhetediket (Kis tót dilinó), a száznyolcadikat (Új magyar állami rablóbanda) és a százkilencediket (Szilárd pont). Mint mondja, tizenkét éve ömlik belőle a versfolyam, a "nagy magyar vádirat". Varecza, a kis tót, akinek neve állítólag fakanalat jelent, avíttas tökfödőt visel, rajta Manchester United-címer, a színe pedig arra a málnaszörpre hasonlít, amit telenyomtak szódavízzel. Az öltözék további attrakciói egy búvárokéra emlékeztető szemüveg, kockás favágóing, diszkréten elegáns úttörőnyakkendő.
Az idős Mester jogosnak érzi a vörös nyakkendő viselését, mivel bevallása szerint mindösszesen tizenkét esztendős,
előtte halott volt,
szenvedője a nagy kiirtásnak. Ilyen fiatalon meg sem lepődik, hogy ettől fogva tegeződésre váltok, sőt kifejezetten utasít erre.
Standján láthatóan fölrobbant a múlt, szilánkjai régi plecsnik, órák, mozsarak, tőrök, sisakok és pénzérmék formájában szóródtak szét a falon és a pulton. Érdeklődőben, vevőben nincs hiány, osztrákok jönnek, kicsiny rézmozsarat vásárolnak, csilingelve távoznak. Jó napot, Művész úr, jó napot, Mester a két leggyakoribb megszólítás, és Varecza úr huncut derűvel nyugtázza, hogy komoly tisztelettel illetik, bár a Szent és az Isten megszólítással elégedettebb lenne.
"Hagyd a Nők Lapját, olvasd a Vareczát", kurjantja el magát a költőfejedelem, és legújabb kötetecskéit kínálgatja. "Inkább valami régi géppisztoly kellene", hurrogja le egy tagbaszakadt férfi, "a ruszkik mostanában nagyon fegyverkeznek". Ám Vareczát nem lehet kizökkenteni. Rövid hatásszünetet tart, mélyen a szemembe néz, szúrnak a kis bogarak, aztán kezembe nyomja a szombathelyi önkormányzattal viaskodó dolgozatát.
Az első dokumentum egy szándéknyilatkozat fénymásolata, miszerint: "kijelentem, hogy a résztulajdonomban álló sz.helyi 044/7 hrsz.-ú 'erdő' művelési ágú ingatlanon szolgalmi jog létesítéséhez - Szombathely Megyei Jogú Város polgármestere 57.296-6/2007 iktatószámú levelében foglalt feltételként ... Ft kártalanítási érték ellenében hozzájárulok." Alant a keltezés, aláírás és a két tanú. Döbbenten látom, hogy Varecza László karakteres aláírása szerepel mindhárom helyen, ami azt jelenti, hogy a két tanú nevében is ő szignózott.
Aztán, mielőtt fölocsúdnék, máris a kezembe nyomja a szándéknyilatkozattal együtt visszapostázott "Két tanú" című hétoldalas opus másolatát. A gátlástalanul áradó, formáját tekintve szabad versből megtudhatja a tisztelt önkormányzat, hogy az első tanú nem más, mint Varecza László "őshonos hontalan", akinek darab földjéhez 396 tulajdonos tartozik, s "amit most újra kisajátítanak, és ehhez kell két tanú". A második tanú szintén Varecza László "hentesüzlet-tulajdonos, akinek hentesboltja van az Eszme utcában".
A mű ezután arról értekezik, hogy a "magyar állam törvényekből font kötelet a magyar nép nyakára", majd hoszszas fejtegetés következik a rablógyilkos államról. Befejezésképpen pedig pontos képet alkothatunk arról, hogy kik is valójában a hintőporügynökök: "Két tanú, micsoda porhintés. Kettőt bever az állam a tanúnak, és azt mondja, amit az állam hallani akar. Feri és Viktor, a két hintőporügynök megszavazta a 2000. LXXX111.25.4.-et. Az aljegyző az ajánlott tértivevényes levelében, hogy két tanú. Itt nincs két tanú, csak egy, a Varecza Laci, a Sziget lakója, az őshonos hontalan, a véres hentesboltos."
Szent Varecza László Halott teljességgel jogosnak érzi a felháborodását. Miközben áll a Krisztus-kép alatt, bátorítón ad utasításokat inasának, egy tízévesforma fiúnak, majd a következő pillanatban váratlan feldúltsággal sorolja súlyosnak tetsző sérelmeit. A rablógyilkos állam elmebeteggé tette a nagyanyját a "főpróbán", amikor 1919-ben Kun Béla elrabolta mindenüket. Aztán 1948-ban, az "előadáson" az édesanyja tébolyodott meg, mikor elkobozták a váci üzletüket és házukat. Õt magát pedig 1983-ban irtották ki, amikor kiherélték azt az algebrai munkáját, amiben megcáfolta Povarov egy tételét. S miután nem volt hajlandó módosítani a dolgozatán, sőt szembeszállt minden hatalommal, amely a szovjet matematikust védte, elmebeteggé nyilvánították, eltávolították a szombathelyi főiskoláról, ahol docensként dolgozott.
Fura, mintha valami különös irgalmat éreznék itt a piac szegletében, miközben a Mester irgalmatlanul magyaráz. Éppen nekem szegezi a mutatóujját, és harsogó nevetéssel mondja a szemembe: "Nem elmebeteg vagyok, hanem rendkívüli normális. Érted? Rendkívüli normális!" Igen, értem.
További betekintést nyerek a pályaképbe, kiirtották, megölték az algebrai identitását. Hosszú évekig halott volt, aztán tizenkét évvel ezelőtt, pontosan augusztus 11-én, megállt egy pléhkrisztus előtt. Nagy sötétség támadt, Krisztus leszállt a keresztről, megölelte az addig holtan bolyongó Mestert, és azt mondta: szent vagy. Varecza úr ezt követően levelet írt a pápának, hogy avassa szentté, csupán annyit kért, hogy aprószentet ne csináljon belőle. Azóta ömlik belőle a versfolyam, a kiirtott algebrai identitást felváltotta a poétai identitás, a nagy szerelem elnyomta a kicsit. Varecza szerint a kiirtási kísérletek csak elmélyítették a költészetét, ezért van az, hogy a költői világranglistán Shakespeare csak negyedik, ugyanis neki nem volt kiirtási élménye. Így a rangsor a következő: első Szent Varecza Halott, második Szent Varecza Halott, harmadik Szent Varecza Halott, negyedik pedig a kicsi William.
Újabb versikét
varázsol elő a dossziéjából, amivel a Statisztikai Hivatalt örvendeztette meg. Átfutom. - Ezt is elküldted? - kérdezem bátortalanul. Varecza erősen nézni kezd, a bogarak szúrnak, szomorúan elhallgatok. A Statisztikai Hivatal büntetési jogkörrel hívta föl a címzett figyelmét, amennyiben nem tölti ki az 1045-ös nyomtatványt, szabálysértést követ el, melynek bírsági összege 50 000 Ft-ig terjed. Varecza mester azt állítja, azért nem tett eleget a felszólításnak, mert az nem más, mint a "hivatalok állandó zaklatása, a kiirtási mechanizmus működtetése".
A Statisztikai Hivatalhoz küldött poémája súlyos végítéletet vizionál, a huncut Mester ekképpen morfondírozik: "én meg felrobbantom az igazgatóságot és fel is gyújtom, mehet panaszra az Úristenhez, de az is én vagyok". Elmondása szerint az APEH Vas Megyei Igazgatósága is hasonló tartalmú levelet kapott, ők már perrel fenyegetőznek, de Varecza szerint az lesz az évszázad pere, költészetének legnagyobb mélysége, hiszen az állam akar pereskedni Istennel.
Közben újabb vevők érkeznek, Molnár Miklós, a költő áll meg a stand előtt, kalapot visel, sötét kabátot, jövő héten nem jövök, mondja a Mesternek, mert Kecskeméten leszek, és csak úgy tudunk találkozni, ha az ottani piacon is van egy Varecza. Még az is lehet, hogy az az igazi, toldja meg mosolyogva a költő. Molnár Miklós egyébként nem az egyetlen jó nevű ismerőse Vareczának, a szent halott gyönyörű szobrát például Lesenyei Márta Munkácsy-díjas szobrász készítette el.
Valami vigasztaló őrület lebeg Varecza körül, amiről a hivataloknak persze nem kötelességük tudni. Most éppen komoly arccal néz rám a Mester, ez egy ilyen pillanat, s látom a küzdelmet, amint próbálja megfogalmazni, mit is ad a világnak a poémáival. Mit is ad azoknak, akiket kiirtottak, akiknek megölték, elvették az identitását, és akik belemennek a Varecza által fölkínált, vicsorogva nevető játékba. Fölragyognak a huncut bogarak: kompenzációs vigasz, böki ki a Mester, kompenzációs vigasz - s erre hirtelenjében nem is tudok mit mondani.
