Az autósiskolák közti árverseny miatt a szolgáltatások minősége az utóbbi tíz évben oly mértékben romlott, hogy egyes vélemények szerint az iskolák kétharmadának képzési engedélyét be lehetne vonni, míg csupán negyedük tekinthető minőségi szolgáltatásnak. A közlekedési hatóság tehetetlen, az olcsó árral és villámképzéssel hitegetett ügyfél pedig hallgat.Húsz éve csupán néhány járművezető-képzéssel foglalkozó szervezet (ATI, MHSZ, Magyar Autóklub) létezett. A rendszerváltást követően, a piaci viszonyok kialakulása után azonban gombamód szaporodni kezdtek a magán-autósiskolák. Olyannyira, hogy számuk a kilencvenes évek elejére elérte az ezerötszázat, míg a jelentkezők száma évi 90-100 ezer volt. Mivel a kínálat nem volt arányban a kereslettel, az iskolák száma néhány év alatt egyharmadára csökkent, jelenleg mintegy 900 autósiskola működik, de még ez is sok, a talpon maradásért kíméletlen verseny folyik.
Olcsón, gyorsan
A tanulók kegyeiért vívott verseny gyakorlatilag azt jelenti, hogy melyik iskola mer nagyobbat álmodni; hirdetéseikben melyikük ígéri olcsóbban és gyorsabban a szolgáltatást. Csábító kedvezménynek számít például az ingyenes KRESZ-tanfolyam, ami persze nem ingyenes, mert a terembérletet kifizettetik, vagy a pilótajátékra emlékeztető megoldás: "Ingyen juthatsz jogosítványhoz, ha hozol még tíz embert."
"Aki alacsony áron dolgozik, az valamit elspórol a felkészítésben" - mondta Kiss István, a Közlekedési Főfelügyelet Képzés- és Vizsgafelügyeletének főosztályvezetője. A jogosítvány a világon mindenütt, így nálunk is a költséges szolgáltatások közé tartozik, szakmai vélemények szerint a tanfolyami díj 80 ezer forint alatt komolytalan. Az osztályvezető szerint azonban a magas ár sem jelent biztos garanciát.
Bár tisztességesen is lehet spórolni - olcsó autóval, szerény, de használható felszerelésekkel -, a lehetetlenül olcsó tanfolyami díjakat mégis általában azok az "aktatáskás"-nak nevezett iskolák ajánlják fel, amelyek többsége tisztességtelenül, a magyar leleményesség számtalan válfaját bemutatva kompenzálja az árkülönbözetet. Ritka ugyan, hogy már az elméleti oktatáskor elkezdődik a pénz visszacsorgatása, de például egy vidéki kisvárosban az is megtörténhetett, hogy az elméleti tanfolyam végén a kultúrház igazgatója az ajtóban terembérletet szedett be a hallgatóktól, arra hivatkozva, hogy az autósiskola elmulasztotta kibérelni a helyiséget. A leggyakoribb persze az, hogy az iskolák a legnagyobb költséggel járó oktatási szakaszban, a gyakorlati órákon követnek el viszszaéléseket. A kormányrendelet óránként 21 kilométer levezetését írja elő, ám becslések szerint ennek legfeljebb fele-kétharmada teljesül: az oktató a legapróbb vezetési hibát is tízperces leállás közben magyarázza el, sűrű kávészünetekkel tarkítja az órát, vagy családi ügyeit rendezi. Gyakori "pénzfogási" technikának számít az is, hogy a rendeletben előírt vezetési körülményeket (autóúton, vezetés sötétben stb.) úgy iktatják programba, hogy "megyünk mi autópályán, de akkor magának kell tankolni" - vagyis minden külön címszóval kifejezhető dologért külön fizettetnek. Akad olyan iskola is, amely az alapórákat olcsón adja, a pótórát viszont már jóval drágábban, és persze az oktató gondoskodik arról, hogy a tanítványnak szüksége legyen pótórákra. (Felmérések szerint a 17-24 év közötti korosztály 85 százalékának, vagyis a jogosítványszerzők döntő többségének elvileg elég lenne a kötelező 20 vezetési és 9 rutinóra.) "El lehet oktatni 30 órát úgy, hogy nem tanul meg vezetni a hallgató, az oktató meg kiolvas egy Balzac-regényt" - mondta egy budapesti oktató, sőt még az is megtörténhet, hogy maga az oktató gondoskodik róla, hogy jelöltje megbukjon a vizsgán - befékez, magyaráz, kiabál a tanulóval -, aztán pedig jöhetnek az újabb pótórák, amelyek sokszor számla nélkül peregnek.
Mind ilyenek
Az emberek az elrettentő történetek ellenére az olcsóbb megoldást választják. Rajna Ervin, a Magyar Autósiskolák Szövetségének elnöke szerint mindez azzal is magyarázható, hogy a fiatalok nagy része úgy gondolja, hogy "már az anyja hasában is tudott vezetni", a tanfolyamot csupán szükséges rossznak tekinti, és csak azt nézi, mennyibe kerül. Becslések szerint tíz károsultból hat még iskolát sem vált, nemhogy hatósághoz fordulna, ha úgy érzi, becsapták. A többség meggyőződése az, hogy minden iskola egyforma, sőt még attól is tartanak, hogy ha átigazolnak egy másik iskolába, utánuk nyúlnak. A jogosítvány megszerzését sokan úgy élik meg, mint a katonaságot: tartsuk a szánkat, és bírjuk ki.
1992-ben egy miniszteri rendelet lényegesen megszigorította a képzés személyi és tárgyi feltételeit, az oktatási rendszer elvileg eurokonform, de Rajna Ervin szerint a közlekedési felügyelet már az iskolaalapítás körülményeit sem tudja kontrollálni, mert az engedélyeztetések során a szerződésekben foglaltak (terem-, műhely- és pályabérlet, audiovizuális eszközök stb.) az iskolák felénél csak papíron létezik. Ha a felügyelet állampolgári panasz vagy saját szimat nyomán hiányosságot vesz észre, és az engedély visszavonása mellett dönt, államigazgatási eljárás kezdődik, ami a fellebbezési lehetőségek miatt akár évekig is elhúzódhat. (Egyszer például öt év után csak azért ért véget egy eljárás, mert az alperes oktató elhunyt.) Ráadásul, ha visszavonnak egy engedélyt, attól az oktató mint iskolavezető más új tanodát alapíthat, vagyis nincsenek következmények, sőt ha valakit az oktatástól tiltanak el, attól még lehet tulajdonos. Egyes vélemények szerint ha a hatóság számon kérné a törvényben foglaltakat, a képzési engedélyek kétharmadát be lehetne vonni, de a felügyelet, megrettenve a szélmalomharctól, sok esetben inkább "másfelé néz".
Eszkimók és fókák
2001 végén 5500 oktató dolgozott, ám becslések szerint 3000 is elég lenne a pályán. Nyolcvan százalékuk vállalkozó, ami persze az iskolának jó, mivel nincs járulékfizetés, ellátási kötelezettség, munkaóralimit. Németh György, a Járművezető-szakoktatók és Képzőszervek Országos Egyesületének vezetője a polgári törvénykönyvre utalva törvényellenesnek tartja, hogy az oktatók vállalkozói szerződés alapján dolgoznak, mert ilyet csak "megfogható" eredménnyel járó munka esetén lehet kötni, a vezetés pedig szerinte nem az. A nettó nyolcvan-százezer forint között kereső oktatók a gyakorlati óradíj (1200-2500 forint között) 70 százalékát kapják meg, a fennmaradó összegből adóznak, így ha a rendeletben előírt óránként 21 kilométert megteszik, a pénzből alig marad. Miközben autóik nagyobb üzemanyag-fogyasztással, kopással járják az utakat, mint a taxisoké, és szakképesítés birtokában tanítanak is közben, a személyfuvarozók bevételeinek csupán töredékét könyvelhetik el. Az oktatók szerint 3000-3500 forint lenne egy gyakorlati óra reális ára, ennyit azonban senki sem mer kérni.
A szakma keresi a zsákutcából való kiutat. Az érdekvédő szervezetek megpróbáltak hatósági jogosítványt szerezni, hogy a felügyelettől átvállalhassák az oktatási engedélyek kiadását, és kamarai keretek között ellenőrizhessék a szakmai színvonalat. 1994-98 között tárgyalásokat folytattak a minisztériummal, de ezek a kormányváltás után elakadtak. A Magyar Autósiskolák Szövetsége nemrég viszonylag olcsó minőségbiztosítási rendszer kialakítására írt ki pályázatot, de a piaci viszonyok rendbetételének eszköze a koncessziós rendszer bevezetése lehetne, vagyis az, hogy egy megyében vagy városban csak bizonyos számú engedélyre lehessen pályázni. Jelenleg azonban ezek még csak tervek, határidők nélkül.
Linder Bálint
Információk: www.jogositvany. lap.hu
Kenni kéne
Nem minősül etikátlannak, ha a sikeres vizsgát követően az oktató hálapénzt fogad el, de a jelenlegi árak és színvonal mellett ez ritka dolognak számít: egy dabasi oktató minden bizonnyal országos rekordernek mondható azzal, hogy a tehetősebb szülők a vizsgát követően 50-100 ezer forinttal hálálják meg a szíves közreműködését.
Szinte mindenkinek van egy története a vizsgabiztosok korrumpálhatóságáról, az utóbbi évtizedekben mégsem született olyan bírói ítélet, amely a vizsgabiztost, az oktatót vagy akár a tanulót marasztalta volna el vesztegetés bűntette miatt. Van egy tudásszint, ami alatt a jelöltet semmi pénzért sem engedik át, de hogy sokan törvénytelen úton jutnak jogosítványhoz, az is biztosra vehető. A téma időről időre a közlekedési felügyelet és a rendőrség érdeklődésének homlokterébe kerül. A hatóságok sokszor próbáltak már gyanús oktató-vizsgabiztos-"párosokat" a vizsgáztatási helyszínen vagy a környékén megjelölt pénzzel, rejtett eszközökkel tetten érni, ám erőfeszítéseik rendre sikertelenek maradtak, mivel kizárt dolognak tűnik, hogy a pénzt az oktatók a vizsga során adnák át a vizsgabiztosnak.
Hogy a biztos mennyire korrumpálható, azt az oktatók vetik fel a tanulónak, és a hatósági kudarcszéria másik lehetséges oka épp ehhez a momentumhoz köthető. Korántsem biztos ugyanis, hogy a vizsga sikere érdekében a tanulótól átvett pénz egyáltalán eljut a "címzetthez". A tanuló és az oktató között a pénz gyakorta félreeső helyen, bizalmas hangú beszélgetéseket követően cserél gazdát, és ha a vizsga mégsem sikerül, az oktató legfeljebb visszaadja a "felajánlott összeget". Ha azonban sikerül, a tanuló ritkán tudja meg, és talán már nem is érdekli, vajon tényleg egy megvehető vizsgabiztossal akadt-e dolga. (Vannak oktatók, akik 50-100 ezer forintot is elkérnek attól, akin megszimatolják, hogy van pénze, három-négyszer elbukott már - miután felkészületlenül vitték vizsgára -, és emiatt láthatóan kezd eluralkodni rajta a pánik.)
Egy vidéken dolgozó vizsgabiztos állítása szerint az oktatók tíz alkalomból háromszor megkörnyékezik. Arról viszont nincs adat, hogy ez hányszor sikerül, mint ahogy arról sincs statisztika, milyen gyakran sarcolják meg a tanítványokat. A közlekedési felügyelet a lehetőségeihez mérten igyekszik megelőzni a törvénytelenségeket. Megpróbálják megakadályozni, hogy hivatalnokaik már egy tábla csokival "elindulhassanak a lejtőn": a vizsgabiztosi képzésnek évek óta része az a speciális tréning, ahol a kisebb fajsúlyú lekenyerezési technikák ellen is megpróbálják felkészíteni a jelölteket. A hivatalnoknak fel kell ismernie, mikor "viszik a jégre": vagyis mik azok az apróságok, amelyek befolyásolhatják az oktatókhoz és a jelöltekhez való hozzáállásukat.
Balekok
20 éves fiú: A vezetési gyakorlaton egyszerre mindig két órát vettem. Az ígért kétszer ötven perc épphogy kétszer negyvenötre sikerült, de az oktató még ezt is nyesegette, mert a kötelező, órák közti szünetet az órán belül tartotta meg. Például kiszállt negyedórára kávézni, azzal, hogy addig állítsam be a tükröket vagy ellenőrizzem a keréknyomást. Az órákon sem országúti, sem éjszakai vezetésre nem került sor, oktatóm azzal érvelt, hogy ilyen a vizsgán úgysem adódik. Hasonló megfontolásból köröztünk órákon át ugyanazon a környéken, unalomig ismert közlekedési viszonyok között, ott, ahol a vizsgát tartják, hiszen, mint mondta, jól be kell vágni az embernek a terepet. Nem is volt elég a húsz óra persze, jöhettek a pótórák, amikről számlát soha nem kaptam, és az ember nem hordott magával váltópénzt, így mindig pár száz forinttal többe került, mint ahogy megbeszéltük. Aztán már kiszámolt pénzzel mentem. Vizsgám előtt pár nappal egy parkolóban feltekerte az ablakokat, és konspiratív hangon néhány perces mellébeszélés után azt javallotta, hogy hozzak magammal tízezret a nagy alkalomra, hogy minden tuti legyen. Hozzátette, hogy ezt csakis annak ajánlja fel, akit nagyon esélyesnek tart, és neki fájna, ha én egy banánhéjon elcsúsznék. Hoztam is a pénzt, odaadtam neki. A vizsga során nem derült ki számomra egyértelműen, hogy tényleg megkente a biztost vagy sem, én bénáztam párat, de ilyennel még át szoktak menni. Az autósiskolában 70 ezer forintot fizettem a tanfolyam minden költségére, a végén mégis jó százezer forinttal lettem könnyebb.
21 éves lány: Nem ment túl jól a vezetés, az oktató azt mondta, nem hisz benne, hogy át lehetne paterolni a vizsgán. Ennek ellenére aznap jó formában voltam, nagyon összpontosítottam, és nem is csináltam semmi olyan hülyeséget, ami miatt meg lehetett volna húzni. Amikor befejeztük, a vizsgabiztos azt mondta, hogy még elég bizonytalan vagyok, de sok óvatos vezetéssel bele fogok jönni - ezzel aláírta a vizsgalapot, kedvesen gratulált, majd kiszállt, átült egy másik autóba, és elment. Én eufóriában úszva szorongattam oktatóm kezét, aki fülig érő szájjal lelkendezett: "Ez egy arany ember, látja!? Ennek muszáj, hogy adjon valamit." Mennyi legyen? - kérdeztem automatikusan, a nem remélt sikertől még félájultan. Legyen tizenöt! - felelte az ember habozás nélkül, zsebre vágta a pénzt, kiszállt, és elkocogott. Pár perc múlva visszatért, bólintott, még egyszer kezet rázott velem, és elhajtott. Lassan kezdett derengeni, hogy mennyire átvert.
