Pedellus: Hogyan indult a pályája?
Csermely Péter: A biokémia már a középiskolában felkeltette az érdeklõdésemet. Az országos kémiai tanulmányi versenyen nagy szerencsémre Varga Ernõ -a kémiatanárom az Apáczaiban - nem mondta el, hogy azt a dolgozatot, amit le kell adni, rajta kívül az égvilágon senki nem fogja elolvasni. Túlbuzgóságomban éjt nappallá téve könyvtáraztam, kutattam a fehérjék és a fémionok kölcsönhatását. Rengeteg érdekes dolgot találtam, és életemben elõször éreztem azt, hogy valami újat alkotok. Olyan jellegû összefüggéseket vagy gondolatokat teszek egymás mellé, amik nem pont úgy voltak kombinálva más írásokban. Rájöttem, hogy roppantul élvezem. Az már csak a sors fintora, hogy szinte hajszálpontosan ugyanebbõl a témából írtam meg a kandidátusi értekezésemet vagy tizenöt évvel késõbb.
P: Ez indította a Kutató Diákok Országos Szövetségének létrehozására is?
CSP: Sajnos amikor én középiskolás voltam, nem volt olyan jellegû mozgalom, mint amit a munkatársaimmal és 700 mentortársammal együtt csinálunk szerte az országban immár tíz éve, melyben mintegy ötezer középiskolás kutathat egyetemeken, fõiskolákon, kutatóintézetekben, múzeumokban, régészeti ásatásokon. Természetesen döntõ többségük egyszerûbb szinten dolgozik: elolvas néhány cikket, megbeszéli a mentorral, utána másik téma után néz, vagy szerelmes lesz, vagy érettségire tanul, ezt pedig abbahagyja. De volt olyan diákunk is, aki ma már mentor. Persze ennek a mozgalomnak is van krémje. Én csak csodálattal tudok adózni azoknak a diákoknak, akik száz kilométereket ingáznak az ország egyik részébõl a másikba, és ott alszanak a laboratóriumban. Nem egy olyan diákunk van, aki középiskolai tanulmányainak végére több tudományos közleménynek a szerzõje lesz. Néhányan tulajdonképpen megkaphatnák a doktori fokozatukat az egyetem elõtt.
P: Honnan az ötlet? Nemzetközi tapasztalatokból merített?
CSP: Voltak is nemzetközi példák, meg nem is. Igazából ez az ötlet Magyarországon elképesztõen kézenfekvõ, mert több mint ötvenéves múltra tekint vissza az egyetemi tudományos diákköri mozgalom. Ez egy hungarikum. Szinte nincs olyan ország, ahol hetvenezer diák tudományos kutatómunkát végezne. Ilyen elõzményekkel nem kunszt kitalálni, hogy ezt meg lehetne csinálni középiskolában is. Egy szemléleti gátat mindazonáltal át kell törni: azt, hogy a középiskolás kicsi, hülye, nem ért hozzá, mennyi mindent kellene még elõtte megtanulnia ahhoz, hogy ezt megcsinálja és így továbbÉ Aki már egy picit is belekóstolt a dologba, rájön, hogy ez hülyeség. Ez az az életkor, amikor az ember hihetetlen teljesítményekre képes, elképesztõ energia van benne, ami valahol ki akar törni. Jelenleg a Network of Youth Excellence-nek, tehát a fiatal kiválóságok hálózatának kialakításán dolgozunk, ahol 33 ország hasonló kezdeményezéseit fogjuk össze. Kiderült, hogy két olyan ország van Magyarország mellett, ahol hasonló kezdeményezések magas szinten mûködnek, az Egyesült Államok és Izrael. Talán mi annyiban vagyunk jobbak, hogy szervezettebben csináljuk.
P: Mit jelent ez a szervezettség?
CSP: Mi követjük a diákjainkat, mert a tehetséges ember folyamatos személyes törõdést igényel. Ez a mi kezdeményezésünkben táborokon, helyi diákkörökön, konferenciákon, pályázatokon, külföldi lehetõségeken keresztül valósul meg. Ez a folyamat nagyon lényeges. Ha az ember csak elindítja a diákot, akkor elkallódik. Nem mindegyik, de nagyon sok. Mi még az egyetem elsõ évében is a diákok mellett állunk, felhívjuk a figyelmüket az egyetemi elitképzés színhelyeire, bátorítjuk õket arra, hogy részt vegyenek a diákköri mozgalomban, jelentkezzenek szakkollégiumba, beajánljuk õket a professzoroknak.
P: Úgy tûnik, a középiskolák nagy átlagban jelenleg nem produkálnak túl jó eredményeketÉ
CSP: A PISA-felmérésbõl kiderült, hogy a magyar középiskolák abban nagyon jók, hogy bebifláztassák a gyerekekkel az anyagot, mindazonáltal a tudásanyag használatát nem igazán tanítják meg. Ezzel szemben minden olyan jellegû képzési forma hasznos, ami bármi módon a konkrét tudásanyagok kombinációját kívánja meg. Természetesen azt nem szeretném, ha a tudományos kutatás tantárgy lenne a középiskolákban. Az egész mozgalom nagyon informális, és az ereje is ebben van. Ha osztályozunk, beszámoltatunk, elveszti a vonzerejét. Ez egy kihívás, egy játék, egy szabad szellemi szárnyalás. És ez az, amit megéreznek a diákok, amire megvan bennük az igény.
P: Az elit gimnáziumokban sem szárnyalhatnak a diákok?
CSP: Az elit gimnáziumok jelentõs része köztudottan versenyistállóként mûködik. Bizonyos dolgokra, mint például az OKTV, felkészíti a diákjait, de ez azért egy meglehetõsen szûk terep. Azt kell mondjam, hogy a legtehetségesebb diákokat még az elit gimnáziumok is - lehet, hogy megköveznek ezért - rosszul, abszurd módon alulterhelik. Sokkal többet ki lehetne hozni egy tehetséges, motivált diákból. Nincs elég késztetés egy mai átlagos középiskolában, hogy a diákok sok helyen kipróbálhassák magukat. A mi kezdeményezésünk azért vált be, mert a tudomány végtelen. Addig lehet eljutni benne, ameddig az ember nem szégyell. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezek a diákok kutatnak. Nem dedós kísérleteket végeznek el, hanem pontosan ugyanazokat a dolgokat, mint a professzorok, az akadémikusok.
P: Nem okoz semmiféle problémát, nehézséget a diákoknak a részvétel?
CSP: Az elsõ 4-5 év után jöttünk rá, hogy a nálunk tevékenykedõ diákok rendkívül sok pszichológiai, életvezetési problémával küzdenek. Valószínûleg a korosztályuk nagy része is így van ezzel, de ha az ember valamiben különleges vagy többet tett le az asztalra, mint az átlag, az eleve egy elfogadásbeli problémát szül a szûk környezetében. Adott esetben ennek kiközösítés lehet a vége, amit valahogy kezelni kell, meg kell erõsíteni a diákot abban, hogy jó az, amit csinál. A táborokba ezért ma már pszichológushallgatókat is elhívunk. Diákjaink túlnyomó többségét álmai egyetemére veszik fel. Megkérdeztük tõlük, hogy a rengeteg idõ mellett, amit a kutatásra fordítanak, hogyan tudtak megfelelni a gimnáziumi vagy a felvételi követelményeknek. Azt válaszolták, hogy ez egyáltalán nem okozott gondot, ugyanis a kutatás során megtanultak lényeges és lényeg-telen között különbséget tenni, így sokkal gyorsabban meg tudják tanulni a kötelezõ anyagot is.
P: Mindez nem csak a diákoktól követel áldozatos munkátÉ
CSP: Mind a mentorok, mind a középiskolai tanárok nagyon önfeláldozóak. Kétszáz középiskolai tanárral állunk személyes kapcsolatban, akik rengeteget áldoznak a szabad idejükbõl, hogy a diákok dolgait javítgassák, kirándulni menjenek, beszélgessenek velük. Nagyon jó érzés, ha ilyen emberek vesznek körül. Ezt érzi a diák, érzi a tanár, érzi a mentor. Nálunk a diákok nem azt beszélik meg, hogy ki hányt nagyobbat az elõzõ esti buli után. Nem arra kell gondolni, hogy differenciálegyenletek megoldásával bombázzák egymást, mert olyan okostojások. Hétköznapi témákról beszélgetnek, csak nem azon a felszínes szinten, mint egy átlagos középiskolás. Ami számomra még fontosabb és még jobb hír ebben az egészben, hogy igyekeznek megérteni egymást, toleránsak egymással szemben.
P: Hogy látja, csökkent az elmúlt években az egyetemi oktatás színvonala?
CSP: Az orvosi egyetem egy speciális eset, mert ellenállt a hallgatói létszám felduzzasztásának. Itt tehát nem ezért csökkent a színvonal. Mindazonáltal nagyot esett, az átlagos hallgató kevesebbet tud, tanul, mint évekkel ezelõtt. Ez feltehetõleg az orvosi pálya presztízscsökkenésének tudható be. A jó hír az, hogy a kiválók azért kiválók maradtak, nem húzta le õket a többség. A tudományos diákkörökben ott az a néhány tucat hallgató, akik azért járnak egyetemre, mert tanulni akarnak, magas szinten akarják mûvelni a szakmájukat.
R. Andróczy Orsolya
