Magyarországon 1991 óta szervezõdik a hospice-hálózat, azóta több országos szervezet is alakult. "Eleinte azt hitték, ez egy természetgyógyász-mozgalom" - jegyzi meg dr. Hegedûs Katalin, az 1995-ben alakult Magyar Hospice-Palliatív Egyesület elnöke, a Semmelweis Egyetem oktatója. A hospice szellemiségével és cselekedeteivel rengeteget tesz a haldokló betegekért és családjukért, ezért válhattak egyre elfogadottabbá, és kerülhettek be az orvostanhallgatók képzésének rendszerébe. 2004-ben az Országos Egészségbiztosítási Pénztár kezdte finanszírozni a hospice-ellátást. A kórházak addig krónikus vagy ápolási finanszírozást kaptak osztályaikra, a legminimálisabbat, ami ilyen magas szintû ellátásra nem volt elég.
"A hospice a legsúlyosabb állapotban lévõ haldokló betegek ellátását jelenti, ami nemcsak a fájdalom csillapítását, illetve a tüneti kezelést foglalja magában, hanem pszichológiai és spirituális ellátást is" - foglalja össze Hegedûs Katalin. A szervezeti formái különbözõek: mûködhet kórházban, külön osztályon, esetleg mobil teamként vagy segítheti otthon a beteget, "tulajdonképpen ez utóbbi lenne kívánatos, mivel a betegek szívesebben vannak otthon, mint kórházban", tette hozzá az elnök. A beteg szenvedése komplex dolog, ennek felismerése vezette el a Hospice-t oda, hogy a beteg (haldokló) körül egy segítõ hálót alakítson ki, és végig a kezét fogva kísérje a halálba, nem úgy, mint a közkórházakban, "ahol az a megszokott, hogy elkerítik a haldoklókat, igyekeznek még az ágyát is elkerülni" - mondta el tapasztalatait Veres Mónika ápolónõ, a Mazsihisz Szeretetkórház hospice-csapatának tagja. Az orvos és az ápoló elsõsorban a fájdalmakat csillapítja és a kínzó tüneteket enyhíti, míg a lelki segítségnyújtásra pszichológus és mentálhigiénikus áll rendelkezésre, rajtuk kívül gyógytornász, pap, illetve szociális munkás tagja a csapatnak.
A hospice-képzés többféleképpen zajlik: tanfolyami keretek között, illetve az orvosi egyetemen. A 40 órás alaptanfolyamot bárki elvégezheti az orvossal és nõvérrel együtt, aki mondjuk haldokló hozzátartozóját szeretné ápolni, de nem tudja, hogyan kell. Az alaptanfolyam után következõ kurzus elvégzésével már dolgozhat hospice-ban, addig azonban nem. Ezek mellett vannak olyan speciális, felsõ-fokú végzettséget igénylõ tanfolyamok, mint a gyászolókat segítõ vagy a hospice-szakápolói képzés, amelyhez hasonló Európában is csak néhány helyen mûködik.
Fontos megemlíteni, hogy a Semmelweis Egyetem orvostanhallgatóinak két féléve tartanak kurzust tanatológia és palliatív ellátási ismeretek címmel. "Az orvosi egyetemen szabadon választható tantárgy a tanatológia. Ami azért érthetetlen, mert ha már az orvos sem tud mit kezdeni ezzel a problémával, kitõl várhatunk akkor segítséget?" - teszi fel a kérdést Szabó Márta orvostanhallgató. A hospice-képzés hiánypótló jellegére utal az a felmérés is, amelyet Hegedûs Katalinék végeztek 2000-ben. Az orvostanhallgatók saját megítélésük szerint a 7000 órás orvosi curriculum során 34 órát (0,49 százalék), az ápolónõk 4600 órából 33 órát foglalkoznak (0,7 százalék) a halállal, a haldoklással, a gyásszal. Hegedûs Katalin szerint "látható változás mind az egészségpolitikában, mind az orvosok, ápolók körében, de még mindig fontos a szemléletformálás". Sok egészségügyi dolgozó "nem tanult meg kommunikálni a beteggel, ráadásul nem okoz nekik sikerélményt a haldokló beteg ellátása, ezért nehezen viselik a beteg elvesztését" - véli Veres Mónika is. Az orvosok nem tülekednek ezekre a továbbképzõ tanfolyamokra. "Az idõs professzorok mentalitását nem lehet megváltoztatni, mivel õk ezt egy periferikus dolognak tartják - magyarázza Hegedûs Katalin. - Egy onkológus, aki harminc éve azért küzd, hogy a daganatos beteg életét meghosszabbítsa bármi áron, nem tud szembesülni azzal, hogy egyszer ki kell mondani: elég, és onnantól kezdve az életminõségre helyezni a hangsúlyt. Ez egy erõs beidegzõdés, ami miatt nem is tudok senkit hibáztatni. Ameddig Magyarországon nagyon sokan hazudnak a betegeknek, addig nem fogják felajánlani nekik a hos-pice-ellátást, mert akkor szembesíteni kellene a beteget azzal, hogy nincs tovább. Pedig ez lenne a normális, bár a reményt minden körülmények közt meg kell õriznünk."
Minden kórházi osztályon lehet találni haldoklót, és a dolgozóknak a legtöbb problémát az jelenti, hogy nem tudják, mit válaszoljanak a betegnek, illetve mit kezdjenek a saját érzéseikkel, amikor látják a szívükhöz nõtt beteg haldoklását. Hegedûs Katalin a képzés eredményességét abban látja, hogy az emberek a saját haláltudatukkal, veszteségélményeikkel és bizonyos értelemben a lelki teherbírási képességeikkel is itt szembesülnek elõször. Elsõsorban nem az elõadások hatásosak, hanem a kommunikációs gyakorlatok, a különbözõ filmek, amelyeket levetítenek, illetve a beteglátogatások. Veres Mónika szerint az ilyen eljárásoknak köszönhetõ, hogy évrõl évre nõ a jelentkezõk száma.
Valuska László
