Az európai államok közül mind több ismerte fel 1934-re, hogy tenni kell valamit az 1933-as náci hatalomátvétel óta egyre erősödő Németország megfékezéséért.
A francia kormányzat például az energikus külügyminiszter, Louis Barthou által kezdeményezett új szövetségi politikával próbált reagálni a német veszélyre, és a kisantant keretében már korábban is szövetséges Jugoszláviával erősítette volna kapcsolatait. Barthou 1934 nyarán Belgrádba látogatott, ahol a történeti irodalomban is tehetséges és keménykezű államférfiként számontartott, az 1929-es alkotmányos puccs óta királydiktatúrát gyakorló I. (Karagyorgyevics) Sándor uralkodott.
A franciák nem zárták ki, hogy a Hitlerrel szemben ekkortájt még erős ellenérzéseket tápláló Mussolini Olaszországával vagy akár a sztálini Szovjetunióval alakítsanak ki kényszer szülte szövetségesi viszonyt Hitler és Németország feltartóztatására, illetve nemzetközi diplomáciai-katonai karanténba zárására. Csakhogy már a korai tárgyalások és diplomáciai tapogatózások során kiderült, hogy ez jószerivel lehetetlen vállalkozás, mert Mussolini sokkal inkább tekint potenciális zsákmányként, mint lehetséges szövetségesként az 1929 óta Jugoszláviának (korábban Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak) nevezett, soknemzetiségű s ennek megfelelően alig feloldható etnikai ellentétekkel küszködő mini birodalomra.
Vlado, a tetovált csúcsgyilkos
Sándor erősen babonás volt, és mivel korábban több családtagjának halála is keddre esett, alapesetben semmilyen programot nem vállalt keddi napokra. Ám 1934. október 9-én mégiscsak egy kedden kezdte meg Marseille-ben hivatalos franciaországi körútját. A király és vendéglátója, Barthou francia külügyminiszter autója lépésben haladt a járdákra tódult ünneplő tömegben, amikor egy férfi „Vive le roi! (Éljen a király!)” kiáltással felugrott az automobil lépcsőjére, és az addig egy virágcsokorban rejtegetett Mauser C96-os félautomata revolverével célzott lövést adott le Sándorra (a sofőrt is halálosan megsebesítette, valószínűleg nem szándékosan).
| ||
Sándor azonnal meghalt, feje hátrahanyatlott az autóban, és mivel a szintén halott sofőr lába a féken ragadt, a fotóriporterek számos fényképet készíthettek a véres esetről. (A merényletről filmfelvétel is készült.) Lövést kapott Barthou is.
Az elkövető megpróbált eliszkolni a tömegben, eközben lelőtt még egy rendőrt, és a vizsgálatok szerint meggyilkolt két útjában álló bámészkodót is, ám egy francia rendőr jól irányzott kardcsapása leterítette. Rendőr kollégái már nem tudták megakadályozni, hogy a gyilkosságok látványától megdühödött bámészkodók félig agyon ne verjék a merénylőt, akit egy rendőrgolyó is eltalált. A marseille-i rendőrök ugyanis az első lövések eldördülése nyomán vaktában lövöldözni kezdtek, tovább fokozva a pánikot.
Jellemző, hogy az 1935-ben készült, de csak 1974-ben publikált ballisztikai jelentés szerint a Barthou karján található artériát érő végzetes lövést a francia rendőrségben rendszeresített Modèle 1892 típusú revolverrel adták le. Barthou sérülése amúgy nem lett volna halálos, ám az ellátása során elkövetett súlyos orvosi műhibák miatt mégis elhunyt.
A súlyosan megvert, haldokló tettest kórházba szállították, de megmenteni, pláne kihallgatni nem tudták. Az viszont nyilvánvalónak tűnhetett, hogy – legalábbis korábban – mely szervezethez kötődött a merénylő, ugyanis testén viselte az árulkodó, kissé kezdetleges technikával kivitelezett és a nagyobb hatás kedvéért halálfejjel kombinált VMRO tetoválást.
Ez a Belső Macedóniai Forradalmi Szervezet rövidítése; a még a török uralom alatt létrejött, kacskaringós pályát befutó szervezet alapvetően a később jugoszláv és görög uralom alá került macedón területek „felszabadításáért” és Bulgáriához csatolásáért küzdött. Vezetői és tagjai is biztosak voltak abban, hogy a macedón népesség nyelvileg, vallásilag és kulturálisan is a nagyobb bolgár nemzeti-etnikai kontinuum része, s a szerb uralom csupán rabság a macedónok számára.
Ennek érdekében folytatott a két világháború között is kíméletlen terrorhadjáratot a nyugat-bulgáriai központú VMRO pusztító portyákat indítva a szomszéd jugoszláv és görög területek ellen, de nem kímélte belső, bulgáriai ellenségeit sem: többek között a VMRO részvételével gyilkolták meg 1923-ban Alekszandar Sztambolijszki miniszterelnököt. Ehhez a szervezethez csatlakozott 1922-ben a párizsi merénylő, Velicsko Dimitrov Kerin, akinek a későbbi önlegendája szerint szülei a második balkáni háborúban menekültek el a macedóniai Štip mellett található falujukból, amelyet felégettek a szerbek.
| ||
Bár ez aligha igaz, a mozgalomban később Vlado Csernozemszki néven szereplő aktivista elkötelezett és vérszomjas híve lett a macedón/bolgár irredentának, több irreguláris alakulat tagjaként vagy tizenöt alkalommal akciózott a szomszédos Jugoszláviában, és csapott össze az ottani biztonsági erőkkel. Hamarosan mint mesterlövész híresült el, és tudását nemcsak a fegyveres harcokban hasznosították: merénylőként is elsőrangúnak bizonyult.
Először egy bolgár kommunista vezetőt gyilkolt meg 1924-ben, ami miatt halálra ítélték, de megszökött. 1930-ban Ivan Mihajlov, a VMRO rettegett vezetője a szervezeten belüli egyik konkurensét és annak testőrét ölette meg Vladóval – ezért már lecsukták, halálra ítélték, de 1932-ben kegyelmet kapott, és szabadon is engedték. Vlado Olaszországba menekült, ahol a Borgotaro városka melletti usztasa (horvát szélsőjobbos) kiképzőtáborban dolgozott instruktorként. 1934-ben azután a bolgár/macedón mester és usztasa padavanjai egy másik államba tették át székhelyüket, ahol szívesen látták őket – Magyarországra.
Jankapusztai álom
A francia rendőrség már Sándor és Barthou lelövése után is sejtette, hogy a merénylet mögött az olaszországi emigrációban élő Ante Pavelić irányította szélsőségesen erőszakos usztasa mozgalom állhat.
A hatóságok hamarosan letartóztattak három, Franciaországban tartózkodó usztasát, köztük azt a Mijo Kraljt, aki a merénylővel együtt utazott Marseille-be. A franciák kezdetben semmit sem tudtak kideríteni a királygyilkos személyazonosságáról – el is temették egy névtelen sírba –, de a három horvát részletes vallomása után exhumálták Csernozemszki tetemét, ujjnyomatot vettek róla, és azt elküldték Belgrádba és Szófiába, ahol végül azonosították a régóta számontartott orgyilkost. A holttesten talált tetoválás jelentőségére végül egy jugoszláv újságíró hívta fel kollégái figyelmét.
A letartóztatott usztasák vallomásából kiderült, hogy a merényletre a Mura folyóhoz közeli Jankapusztán létrehozott kiképzőtáborban készültek fel. Az utólagos történészi analízis is igazolta, hogy 1931 őszétől Magyarországon – elsősorban a Zala megyei Jankapusztán – tartózkodott egy kisebb létszámú horvát csoport, amely a magyar kormány engedélyével a Gustav Perčec korábbi osztrák–magyar katonatiszt, az usztasa mozgalom egyik vezetője által bérelt területen tevékenykedett.
1932 második felétől az akkor már Gömbös Gyula miniszterelnök vezette kormány alkalomszerűen anyagi támogatással, okmányokkal támogatta a táborlakókat, akik zömmel az usztasa mozgalom tagjai közül kerültek ki, de ide érkezett egy bezárt olaszországi usztasa bázisról Csernozemszki is – kiképzőnek. A vádak szerint a Magyar Királyi Honvédség tisztjei is részt vettek az usztasák trenírozásában, de ezt a magyar hatóságok sosem ismerték el.
A jankapusztai csoport legnagyobb létszáma mintegy 50 fő volt, közöttük sok, később hírhedtté vált személyt találni, mint például az akkor huszonéves Jure Francetićet, a háború alatti egyik legkegyetlenebb, fanatikus usztasa parancsnokot, aki életrajza szerint egy ideig táborvezető-helyettes is volt László álnéven.
A merénylet egy korabeli felvételen:
A magyar hatóságok igyekeztek távol tartani magukat a táborban történtektől, hivatalosan semmilyen kapcsolatot nem tartottak fenn az usztasa csoporttal, így a jankapusztai tábor feletti felügyeletet formailag a Határ Menti Útvonal-ellenőrző Kirendeltség gyakorolta.
A tábor mintegy két évig zavartalanul működött, ám 1933-ban a Perčec titkárnőjeként (továbbá szeretőjeként) fungáló Jelka Pogorelec megszökött, és Bécsben átadta információit a jugoszláv titkosszolgálat munkatársainak – valószínű, hogy már eleve ők építették be az usztasák közé. Pogorelec információi a jankapusztai táborról 1933 októberében emlékiratként a zágrábi Novosti folyóiratban, majd nem sokkal később önálló kiadványként is megjelentek. A magyar kormányt kellemetlenül érintette az ügy, így 1934. február 1-jén a Honvédelmi Minisztérium kémelhárító osztálya tervezetet készített a tábor felszámolására, ami 1934. április közepén meg is történt.
Több forrás egybehangzó állítása szerint a marseille-i merénylet szervezőinek egy része Franciaországból Magyarországra menekülhetett. Vélhetően belőlük és az 1934 elején az országban több helyre, elsősorban Nagykanizsára telepített usztasákból állt az a csoport, amelyet sürgősen el kellett tüntetni Magyarországról a diplomáciai botrány nyomán (a jugoszláv külügyminiszter a Népszövetség ülésén is megvádolta Magyarországot azzal, hogy köze volt I. Sándor király meggyilkolásához).
Mind a diplomácia, mind a sajtó (leginkább a jugoszláv, és persze a többi kisantant országé) felelőst keresett a merénylet után, és érthető módon Magyarország került a célkeresztbe. A magyar kormány számára ezért kellett sietve lépni. Az usztasák eltávolítását egy háromfős csoport hajtotta végre Gaáli Zoltán repülőszázados vezetésével (Gaáli visszaemlékezéseit 2013-ban Sőregi Zoltán publikálta az archivnet.hu portálon).
A Gömbös-kormány nagy szerencséjére a botrány elhalt, mielőtt az országra nézve kellemetlen következményei lehettek volna – leginkább azért, mert egyetlen érintett félnek (Franciaországnak, Olaszországnak, sőt a Pál régensherceg és az általa kinevezett Milan Sztojadinovics miniszterelnök által vezetett Jugoszláviának) sem állt érdekében a feszültség élezése. Az azonban biztos, hogy a Jugoszlávia felé korábban tapasztalható lassú diplomáciai közeledési folyamat elakadt, és a kétoldalú kapcsolatok gyakorlatilag a háborúig újra befagytak.
Az usztasa táborparancsnok Perčec a dekonspirálódás nyomán elvesztette a Poglavnik, azaz Pavelić bizalmát: utóbbi Olaszországba csalta harcostársát, akit kegyetlen kínzások után személyesen végzett ki. Hasonló sors érte utol a sokak által jugoszláv Mata Harinak nevezett Jelka Pogorelecet: a hatalomra került usztasák rátaláltak Szarajevóban, majd a zágrábi börtönben Pavelić parancsára szörnyű tortúra után végeztek vele is. Csernozemszki emlékét pedig szülőfalujában, a bulgáriai Kamenicában (ma már Velonovgrad városka része) utcanév és kőtábla is őrzi.
A VMRO a II. világháború nyomán hivatalosan megszűnt, azonban a kilencvenes évektől több akkor frissen alakult macedón, illetve bolgár nacionalista párt is felvette nevébe a rövidítést, jelezve a vállalt ideológiai örökséget. Ezek egyike az 1990-ben alapított macedón VMRO–DPMNE, amelynek volt vezetője, Nikola Gruevszki a minap nálunk talált menedéket.
