Utópia marad-e a jövőváros?

Az okosváros a 2010-es évek nagy álmai közé tartozik, de az ambiciózus tervek még mindig csak tervek. Ha viszont valósággá válnak az álmok, nagyon nem mindegy, hogy kihez kerül az okosváros kulcsa.

Az okosváros kortárs meghatározása a szenzoros adatokon és a város működésének optimalizálásán alapszik. Azaz, ha kellő mennyiségű információt gyűjtünk be a városról és lakóiról, akkor kényelemre és takarékosságra optimalizálhatjuk a település működését.

Ahány okosvárosterv, annyi definíciós kísérlet, de mindenütt visszaköszönő elemnek számítanak a könnyen elérhető önkormányzati szolgáltatások, az adatmegosztás támogatása és az adatban rejlő érték kihasználása, illetve a szoftveres vezérelhetőség valamilyen módja. Ezekből új gazdasági lehetőségek sarjadnak; lehetővé teszik az erőforrások hatékonyabb felhasználását, valamint azt is, hogy a környezetet kevésbé terhelje a város. A sokat emlegetett smart cityben tehát a lámpák mindig zöldek, a sárga csekkek pontosan jönnek, és nem kell meglocsolni a kaktuszt a lakásban, mert az gondoskodik magáról – vagy mégsem.

Egymásra rétegződő technológiák

A városok nagyon sokat változhatnak extrém hatások nyomán – ilyenekből pedig a 20. század első fele sokat tartogatott. A londoni Barbican a második világháborúban szétbombázott belváros romjaira épült rá, míg mellette, a Noble Streeten egy római korból származó falszakasz áll. Mivel a falat is bombatalálat érte, története a 2. századtól egészen a második világháborúig tartott. De nem kell ilyen messzire menni, a Flórián téri CBA bejáratánál is van egy darabka római fal, nevezetesen a légió táborparancsnoki épületének diadal­íves díszkapujának maradványa.

 

Fotó: LinkNYC

 

Az egymásra rétegződő technológiák szépsége, hogy adnak egyfajta felfedezési-olvasási módot a városhoz. A budapesti Belvárosban sétálva a Magyar Királyságot felidéző aknafedeleket látni, amelyek alatt már nyilván nem a régi rézdrótok futnak, hanem optikai kábelek. A távközlési technológiák igazi rajongói pedig azt is tudják, hol lehet a városban az egykori távírórendszer maradványait megtalálni.

A nulláról felépített, a technológia köré szabott jövővárosok ezt az egymásra építkezést próbálják megúszni. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ezek megvalósulásának és tartós fennmaradásának esélye egyelőre igen csekély. A közepesen innovatívnak szánt brit Hook városa soha nem épült meg, az amerikai Minnesota Experimental City (MXC), amely a téli fagyok elől kupolába burkolózott volna, a tervezőasztalon halt el.

Tervezett új városok persze akadnak, elég csak a London túlzsúfoltságára válaszul megszülető Milton Keynesre, a kertvárosépítési mozgalom tesztjének szánt amerikai Restonra gondolni. Esetleg Leninvárosra. Egyik sem működik radikálisan eltérő módon a korábbi városoktól. A város mint a jövő technológiájának laboratóriuma eddig rendre megbukott. Pedig az MXC-nek épp az lett volna az egyik bevételi forrása, hogy az ott kidolgozott jövőváros-technoló­giákat eladja, illetve befogadja a jövővárossal kapcsolatos fejlesztéseket tervező cégeket, hogy helyben tesztelhessék elképzeléseiket. Úgy tűnik, a nulláról felépített városok sikere a beépített technológiák számával fordítottan arányos. Minél futuristább egy terv, annál kevésbé valószínű, hogy meggyökerezik.

Szemétledobó? Ugyan!

Olyan városaink már vannak, amelyekre nyugodt szívvel rá lehet mondani, hogy okostechnológiákat használnak. A dél-koreai Incshon peremén, feltöltött óceáni területre épített Szongdo üzleti negyed legalább 40 milliárd dollárba került, ám jelenleg körülbelül 100 ezer lakója van. Hiába a széles sávú internet, a lakóházakból vákuummal kiszivattyúzott szemét, a minden lakás között aktiválható videotelefon, Szongdóból hiányzik az élet.

Ami a technológiát illeti, Szingapúr is sokat kínál az odaköltözőnek. Az okosnemzet koncepciója kényelmesebb ügyintézést, a wifis kamerával is ellátott utcai lámpákba szerelt szenzorok jóvoltából gördülékenyebb városvezetést és jobb közbiztonságot kínál. Persze Szingapúr már akkor is a régió gazdasági fővárosainak egyike volt, amikor a fenti rendszereket még meg sem álmodták.

Egyetértés mutatkozik abban, hogy az okosvárost a szenzorai teszik okossá. Ezek vezérlik a közlekedési rendszerét, az energiafelhasználását ezek alapján optimalizálják, sőt, a megfelelő technológia birtokában a rendőrség is a szenzorok adta riasztások alapján vonul ki. A kilencven amerikai városban működő ShotSpotter tetőkre szerelt mikrofonjai például többtucatnyi városban jelentik a rendőrségnek, ha valahol pisztolylövéseket észleltek. Vagy akkor, ha a lövéshez a megtévesztésig hasonló hangot fogott el valamelyik mikrofon.

A legelőremutatóbb lépést talán az amerikai Kentucky állam legnagyobb városában, Louisville-ben tették meg, ahol a lakosság tájékoztatására használják az okosfunkciókat. Az IFTTT nevű, mindennapi feladatok automatizálására használható oldalon saját csatornát hoztak létre a város által elérhetővé tett vagy telepített szenzorok adataiból. Az IFTTT-n bárki összerakhat magának egy figyelmeztetést, ha túl nagy a levegőben a szálló por mennyisége, vagy ha új videó kerül fel a városi közgyűlés üléséről.

 

Az információk pedig elérhetők az összes hangvezérelt asszisztens platformon is a Siritől az Alexáig. Chicago a szemetesek telítettsége alapján helyez ki patkánycsapdákat, szenzorokkal figyeli a vízminőséget, és azt is fontolgatják, hogy a város hídjainak állapotát is szenzorrendszerrel fogják figyelni. Ezek azonban csak okosfunkciók, arra, hogy egy város mikor válik okossá, nincs egyértelmű válasz.

Az okostelefonra is szokás egyfajta megfigyelési eszközként gondolni. Fel-felbukkan az a conteo, mely szerint a telefon előtt kimondott mondataink segítenek a reklámok célzásában. Míg ezt számosan cáfolták, arról kevesebb szó esik, hogy a bluetoothos és wifis eszközöket viszonylag egyszerűen lehet követni a városokban, ha elég helyen van olyan kioszkunk, mely gyűjti a mellette elhaladó eszközök egyedi azonosítóit.

New Yorkban 7500 utcai telefonfülkét alakítottak át ingyen­internetet és böngészési lehetőséget kínáló wifis kioszkká. Már ahhoz is a jogvédő szervezetek panaszai kellettek, hogy a LinkNYC nevű rendszer csak hatvan napig őrizze a közelében elhaladó készülékek adatait (és hét napig a kamerák képeit).

A LinkNYC rendszere csak wifi alapján monitoroz. Az üzemeltető cég eredetileg szerelt bele Bluetooth-követést is lehetővé tévő eszközöket, de egy 2014-es adatvédelmi panasz után erről letettek. Hogy az okosváros adatkezelési kérdései nem tekinthetők megoldott problémának, azt remekül példázza, hogy az Alphabet (korábban Google) kezében lévő városi innovációs cég, a Sidewalk Labs és Toronto közös okosvárosprojektjének digitális adatvédelmi szakembere, Ann Cavoukian épp október végén mondott le tisztéről, arra hivatkozva, hogy a városrészben gyűjtött adatok könnyen a Google és a hirdetők prédájává válhatnak.

Cavoukian előbb komolyabb garanciákat próbált kicsikarni a projekt résztvevőiből, de mivel ezt nem tudta elérni, inkább feladta a közös munkát a Google-céggel. Hogy ezek a kérdések mennyire érintenek minket? Nos, ennek eldöntéséhez legyen elég annyi, hogy hetek óta hallani a fővárosi térfigyelő kamerák felvételeinek központi tárolásáról. De még a kérdése sem merült fel, hogy egy Cavoukianhoz hasonló, civil adatvédelmi szakértő közel kerüljön az ügyhöz.

Mit rejt a széf?

Az okosvárosok egyik központi kérdése tehát a bizalom. Megbízunk-e a városban? Megbízunk-e a városi rendszerekben? És egyáltalán, a város és a technológia működtetői azonosak-e? Jó válaszok igazából nincsenek. Az informatikai vonatkozású kérdések mögött megbújik az a még fontosabb dilemma, hogy vajon a mai szoftverfejlesztési, szoftverüzemeltetési gyakorlat elég fejlett-e ahhoz, hogy rábízzunk egy várost? Tudunk-e olyan kényelmes rendszert előállítani, amely nem csak az informatikával közeli viszonyban lévő lakók számára élhető?

Az üzemeltetés és a partnerség témájához nagyon is odakívánkozik, hogy vajon a felhasználók nagy tömegeiről adatokat gyűjtő informatikai óriásoknál (például Google, Facebook, Amazon vagy valamelyik kínai mamutcég), illetve a politikailag változékonyabb helyi városvezetésnél vannak-e jobb helyen az adataink.

Szongdónak van egy fél válasza a fenti kérdésekre. Geoff Manaugh alternatív városhasználatról szóló, A Burglar’s Guide to the City című művében említi meg, hogy a városban, egy közelebbről meg nem nevezett épület széfjében ott a Szongdót működtető szoftver egy másolata. Ha hackerek törik fel az okosvárost, ha a városvezetés a lakosok ellen fordul, a széfet kinyitva és a rendszert felültelepítve visszanyerhető az uralom az okosváros felett.

Hogy ez úgy hangzik, mint egy jövőben játszódó heist film forgatókönyve? Nagyon is. De mégiscsak egyszerűbb azt mondani, hogy baj esetén szoftvert frissítünk, mint bevallani, hogy a város egy őrülten bonyolult kölcsönhatások által szervezett jószág. A karbantartás pedig megint csak egy olyan terület, amire kevesebbet költünk és kevesebbet gondolunk, mint illene.

A Facebook az elmúlt években folyamatosan azt kommunikálta, hogy a világ jobbítása a célja (illetve a következő egymilliárd ember csatlakoztatása az internethez). A Cambridge Analytica-botrány kirobbanása óta a cég azonban egyik publikus pofonból szédül a másikba, s az efféle állításokat lassan már az ott dolgozók sem hiszik el.

A The Wall Street Journal értesülései szerint idén a cég belső felmérése azt mutatta, hogy csak a munkavállalók 53 százaléka hisz abban, hogy a Facebook jobb hellyé teszi a világot. Egy év alatt 19 százalékot csökkent ez az érték. A Google is küzd egy kisebb önértékelési válsággal, de közben a folyamatban lévő okosváros-fejlesztésekben is részt vesz.

 

A jövővárosok iránt nagyon is érdeklődő, szárnyaló kínai megacégekben sem lehet feltétel nélkül megbízni. Bár a digitális fizetések terén élenjárnak, és a sarki üdítőáruspultnál is
lehet mobillal fizetni, de kiépítettek egy olyan, megfigyelésre épülő social credit nevű rendszert is, amely öncenzúrára, a szabályok betartására és az elvárt viselkedésformák követésére trenírozza az állampolgárokat.

A példa ragadós, a Reuters információja szerint Venezuela a kínai ZTE telekommunikációs óriáscéggel építtet ki hasonló rendszert. Bár az ország a permanens államcsőd szélén áll, a ZTE-féle digitális azonosító lapocska – carnet de la patria, azaz hazakártya – és a kezelő rendszere lehetővé tenné Maduro elnöknek, hogy a vele szimpatizáló polgárokat juttatásokkal ajándékozza meg. A kártyatulajdonos anyák tavaly anyák napján 2 dollárt kaptak, ami durván egyhavi minimálbérnek – és egy doboz tojás árának – felelt meg. Azok viszont, akik nem váltják ki a kártyát, politikai ellenséggé válnak, s könnyen nyugdíj, receptre kapható orvosságok és egyéb támogatások nélkül találhatják magukat. Az adatok összecsatornázásával pedig – a Reuters cikke szerint – már tavaly is képes volt kiszűrni a kormánypárt azt, hogy mely állami tisztségviselők nem mentek el szavazni.