A történelem bizonyította: a klímaváltozás pusztító járványokat idézhet elő

Tudomány

Az emberiség az elmúlt pár ezer évben jó néhány klímaváltozást átvészelt: a manapság a glóbusz számos vidékén, köztük hazánkban is zajló sivatagosodási folyamatokhoz hasonlót nem egyet látott már a történelem. Ez a jó hír. A rossz meg az, hogy e változások hatása régebben is drámai lehetett: éhínség, járványok, népvándorlások, általános társadalmi felfordulás, helyi civilizációk eltűnése.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. augusztus11-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Az idén Európát sújtó hőhullámok, a száraz, forró periódusok mind gyakoribbá válása azt vetíti előre, hogy kontinensünk számos régiója komoly kiszáradás előtt áll – ez fenyegeti a tágabb mediterrán térséget, de hazánk némely tájegységét is, például az Alföldet. Emelkednek a nyári félév átlaghőmérsékletei, gyarapodik a hőségnapok száma, megnőhet az extrém száraz időszakok hossza, s ezek gyakoribbá is válhatnak. Mindez távlatosan az ember okozta globális felmelegedéssel áll kapcsolatban – ám a kiszáradási folyamat nem példa nélküli az emberiség történetében. Az emberi civilizáció korai időszakától kezdve, azaz a legutóbbi 7–8 ezer évben is többször változtak át korábban termékeny vidékek sivataggá.

Karavánok kora

A klíma megváltozása, az éghajlat periodikus, globálisan és lokálisan hol hűvösebbé, hol melegebbé alakulása, s – ezzel nem teljesen egybeeső módon – szárazabbá vagy éppen nedvesebbé válása kritikus módon befolyásolja az adott régiókban élők megélhetését. Az emberiség a legutóbbi eljegesedés úgy 11 700 éve beköszöntött vége után terjeszkedni és gyarapodni kezdett, s létfenntartásában egyre nagyobb szerepre tett szert az ekkor kibontakozó állattenyésztés és földművelés. (Mindez nem azt jelenti, hogy korábbi periódusokban, például a pleisztocén földtörténeti korban ne játszott volna szerepet a klímaváltozás az emberiség történetében. Valószínűleg olyan lehetett ez, mint egy túlélési gyakorlat ki­eséses szakasza, ahol a különböző triggerek, például gigantikus vulkánkitörések által kiváltott eljegesedési periódusokat, a glaciálisokat a melegedési időszakok, azaz az interglaciálisok váltották.) A mezőgazdaság mint innováció jelentős részben azokban a régiókban bontakozott ki, amelyek i. e. 6000–3000 évvel ezelőtt, az ún. posztglaciális avagy holocén klímaoptimum korában több nedvességet kaptak, és emellett az éghajlat még melegebb is volt, mint manapság.

Ma többnyire a forróságot asszociáljuk Délnyugat-Ázsia vagy Észak-Afrika sivatagjaival – nem ok nélkül, hiszen e szaharai és arab-félszigeti régiókra a bágyasztóan magas 29 fokos éves átlagos hőmérséklet jellemző, amihez pokoli szárazság társul. Ám az ettől északabbra elterülő területek – amelyekre ma száraz sztyepp vagy éppen mérsékelt övi sivatagi éghajlat a jellemző – nem csupán nedvesebbek, de átlagosan melegebbek is lehettek. Észak-Afrika mai szaharai zónája ebben az időben egyáltalán nem volt sivatag: a ma kietlen tájat 7–9 ezer éve még dús vegetáció boríthatta, amihez a híres sziklarajzok által is megőrzött gazdag állatvilág társult. A valószínűleg szavanna, később nedvesebb, majd szárazabb sztyepp éghajlatú Szahara lehetett a nagyállattartó gazdálkodás egyik első központja – amíg el nem indult a kiszáradása. Ez viszont a földművelő közösségek folyóvölgyekbe áramlását váltotta ki, s kijelölte a Nílus menti, egyiptomi civilizáció kezdeteit is.

Sz?razs?g Zimbabw?ben

 
Porrá leszünk
Fotó: MTI/EPA/Aaron Ufumeli

Azt, hogy milyen tényezők hatására változott a Szahara száraz, kő- és homoksivatagok, kopár vulkanikus hegyek dominálta vidékké, ma sem tudjuk pontosan. (Csak csekély vigasz, hogy a klímakutatók szerint úgy 15 ezer év múlva akár megint kizöldülhet az ottani táj.) Az egyik valószínű magyarázat szerint hosszabb periódusú légköri ciklusok megváltoztatták az uralkodó légmozgást, az észak-afrikai monszun irányát és erősségét; de közrejátszhattak más esélyes faktorok is, mint a tengeráramlatok, illetve az atlanti-óceáni és indiai-óceáni légköri és tengeri cirkulációk módosulása. Ezek lehetséges belépése nyomán jóval kevesebb nedvesség jutott a szaharai és a délnyugat-ázsiai régióba. Hasonló folyamatok vezettek a korábban szintén jóval termékenyebb és zöldebb Arab-félsziget nagy részének ki­szá­radásához.

A sivatagok és az azoknál alig valamivel több (ráadásul egyenetlenül eloszló) nedvességet kapó félsivatagi övezetek kialakulása azonban korántsem vezetett a helyi civilizáció és gazdálkodás minden formájának eltűnéséhez. Éppen ellenkezőleg: az ókor és a középkor számos kulcsfontosságú, történelemformáló társadalmi és politikai egysége éppen e régiókban alakult ki. De e sorban említhetjük a hasonlóan klímaérzékeny, a terjeszkedő száraz régiók szomszédságában fekvő indiai, kínai, afrikai vagy közép- és dél-amerikai civilizációs központokat is.

Időjárás és politika

A klímaciklusok szárazabb időszakai gyakorta vezettek társadalmi, majd politikai krízisekhez. A történészek sokszor klímatörténeti proxik, azaz közvetett bizonyítékok alapján próbálják megfejteni egy-egy birodalom vagy civilizációs központ hatalmának meggyengülését. A fejlett írásbeliséggel rendelkező mezopotámiai, egyiptomi, iráni, kis-ázsiai kultú­rák történetében sűrűn fordultak elő drámai klímaváltozásokból fakadó válsághelyzetek, éhínséggel, járványokkal tarkított demográfiai katasztrófák. Ezek hol érzékletes, hol homályos leírása éppen elég fejtörőt ad a történészek és a klímatörténettel foglalkozók számára. Nagyjából egy időben, i. e. 2150 körül bomlott fel az egyiptomi Óbirodalom, és az egyik első nagy folyóközi birodalom, az akkád – a szokásos forgatókönyv szerint a szárazságot éhínség követte, s abból politikai zavarok keletkeztek. A klíma átalakulásának drámai hatásai közt tartjuk számon a kontinentális, idővel globális léptékben terjedő ragályok pusztítását is. A 14. századi „fekete halál”, azaz a pestisvilágjárvány vagy az 1817 körül a Gangesz-deltából elterjedő kolerapandémia genezise is klímaváltozási eseménnyel hozható kapcsolatba. S bármi is volt az időjárás megváltozásának oka és tendenciája, a következménye rendre demográfiai krízis és civilizációs központok eltűnése lett. Igaz, eddig minden ilyen válsághoz alkalmazkodott az emberiség, még ha nagy áldozatokkal is – egy-egy centrum hanyatlása nyomán mások váltak fontossá.

Az éghajlat és a vízháztartás megváltozása miatt kialakuló krízisekhez persze az ember is hozzátette a magáét – már jóval azelőtt is, hogy a gépek korában ugrásszerűen növekedni kezdett volna az üvegházhatású gázok kibocsátása. A rosszul kialakított öntözési rendszerek például tönkretehetik a környék vízháztartását, ami súlyos, középtávon is orvosolhatatlan vízhiányhoz vezet, különösen, ha emellett még a légkörzési ciklusok, a nedvességet szállító szelek iránya is megváltozik. Ilyen okokhoz kötik például a klasszikus maja civilizáció lehanyatlását. De a lokális klíma átalakításához más módon is hozzájárulhatott fajunk. A korábban nedves őserdei vagy fás szavannai éghajlatot is biztosító sűrű növényzet kiirtása gyakorta vezet jóval szárazabb, akár félsivatagi helyi klíma kialakulásához. A vizet megtartó vegetáció elpusztítása csökkenti az időszakos szárazságot enyhítő, konvektív eredetű, záporos csapadék kialakulásának valószínűségét, ráadásul olyan öngerjesztő folyamatokhoz vezet – elsősorban is a maradék nedvességigényes növényzet pusztulásához –, amelyek tovább súlyosbíthatják a kiszáradást.

A leginkább sérülékeny félsivatagi zónák (mint a híres Száhel-övezet vagy a Földközi-tenger déli és keleti partvidéke) sivatagok szomszédságában vannak – félő, hogy ezen régiók esnek áldozatul először a teljes kiszáradásnak.

Ráadásul e kockázatos vidékek kiterjedése is növekedni látszik. Magyarország például a közelmúltig csupán a közepesen veszélyeztetett régiók közé tartozott, a frissebb klímamodellek viszont – különösen a Dél-Alföld tekintetében – már számolnak azzal, hogy belecsúszhat a félsivatagi klímarégióba.

A klimatikus körülmények megváltozásával gyakorta hozzák összefüggésbe az utóbbi néhány ezer év jelentős népmozgásait is. A nagyállattartó pásztorkodásra is alkalmas régiók periodikus kiszáradása valószínűleg több népvándorlási hullámot váltott ki. Az Arab-félsziget sivatagosodása számos sémi népet indított el a termékenyebb vidékek felé; utoljára a 7. században az iszlám vallást is magukkal hozó arabokat. De a klíma többszörös átalakulása és a gazdálkodási, növényföldrajzi övezetek eltolódása jelentős népmozgásokat váltott ki Belső-Ázsiában és az attól északabbra fekvő (füves, majd fás) sztyeppevidéken is. Az utolsó ezek közül a Kaszpi-tenger mentén elfoglalt új hazájukban már kalmüköknek hívott ojrát-mongolok vándorlása volt a 17. században. Ómagyar őseink letelepedési zónáinak és gazdálkodási formáinak megváltozásához is hozzájárulhatott pár klímaváltozási szakasz. Egy-egy, a helyéről kimozdított népcsoport vándorlása ráadásul láncreakciót vált ki, ami végigfut az egész sztyeppén.

Mindemellett sem a pár ezer évvel ezelőtti, sem a kortárs jelenségeket (lásd: „klímamenekültek”) nem magyarázhatjuk kizárólag az éghajlat változásaival, az autonóm társadalmi, politikai tényezők figyelmen kívül hagyásával. Annál is inkább, mivel a táj konkrét képét rendre emberi beavatkozások alakították ki, az egymás után következő generációk mindig megújuló, tájformáló igyekezete. Miközben a sorozatos be­avatkozások következményeivel aligha számoltak elődeink – már csak azért sem, mert a nem szándékolt mellékhatások ilyen tömegével még mai tudásunk mellett is bajosan tudunk kalkulálni.

E történelmi léptékű gondatlanság jó példája honi tájaink szomorú átalakulása, a növényzet fokozott kiszáradása is, amit ma a drámai magyarországi aszály tesz nyilvánvalóvá. A 19–20. századi folyószabályozások, a rengeteg nedvességet tároló vizes élőhelyek drasztikus felszámolása, a mocsarak, lápok lecsapolása, az ártéri, mocsári és mindenféle erdők kiirtása, a felelőtlen vízgazdálkodás, vagy épp a rossz helyeken, korábbi sztyeppi élőhelyeken végrehajtott erdőtelepítés együtt lehetnek ludasok e szituáció kialakulásában. Főleg az Alföldön, de más vidékeinken is kedvezőtlenül változott meg a mélyebb tározórétegeket, a talajvíz szintjét, de a légkört is érintő vízháztartás. Ez pedig kiszolgáltatottá teszi hazánkat a borúlátó klímaprognózisokban szereplő, a közeljövőben még gyakoribbá váló, tartósan csapadékhiányos és szakaszosan forró időszakokkal szemben.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk