A pályaorientáció - óvatos megfogalmazása a "mi akarsz lenni?" kérdésnek - a diákok iskolai karrierjének elengedhetetlen, de gyakran mellõzött alkotóeleme: tõmondatos válasz helyett inkább a dolog folyamatos mérlegelésén és a változó lehetõségekhez történõ igazodáson van a hangsúly. Ezért is váltották fel a pedagógiai diskurzusban a pályaválasztás kifejezést más, az egyszeri döntés helyett a folyamatosságra utaló összetett szavak (pályakép, -ismeret, -lélektan, -tudatosság). A kutatások azonban azt mutatják, hogy ez a tudatos alakítás egyelõre még nem épült bele a közgondolkodásba.
Az egyes diákok középiskola-, illetve egyetemválasztásának okairól számos tanulmány készült az elmúlt évtizedben. Még ha evidencia is, nem árt rámutatni, hogy a munkaerõpiac oldaláról nézve a legszembetûnõbb a diákok felé irányuló elvárások gyökeres átalakulása, és csak az elmúlt egy-két évben kezdenek "felnõni" azok az évfolyamok, amelyek nem tanulmányaik kellõs közepén voltak kénytelenek szembesülni az új kihívásokkal. Ám az oktatás jellege és minõsége keveset változott. A bejáratott tanítás-számonkérés módszer nem szoktatja rá a diákokat, hogy felelõs döntéseket hozzanak, kritikus nézõpontból mérlegeljenek egy véleményt, és folyamatosan fejlesszék mûvelt-ségüket és önismeretüket. Ezek a készségek a munkavállalói helytállásnak, de a pályaorientációnak is feltételei.
Mihály Ildikó tanulmányában (A pályaválasztási tevékenység gyakorlati tapasztalatai a fejlett országokban, Új Pedagógiai Szemle, 2001. március) OECD-felmérésekre hivatkozva végigveszi
a nyugat-európai
és tengerentúli régiók pályaorientációs szokásait. A tanulmány szerint a fejlett országokban a pályaválasztási tanácsadás (vagyis a munkaerõ-piaci igények és az egyéni törekvések kölcsönös megfeleltetése) szerepét egy több lábon álló struktúra vette át, amely a tanulásra, a karrierre, illetve az életútra és a személyes szociális, pszichológiai viszonyokra egyaránt figyelmet fordít. E téren azok az országok bizonyultak a legsikeresebbnek, amelyek intézményessé tették ezt a - többrétû szakemberi gárdát igénybe vevõ - szisztémát. Észak-Európa országai a leghatékonyabbak: a munkaügyi központokkal szerves együttmûködésben nagyjából egységes tanácsadó hálózat épült ki. Ez a hálózat az életút-tanácsadás és a munkaorientáció mellett sajátos igényeket is kiszolgál: külön programok létesültek "kallódó" diákok számára, de természetesen a felnõtteknek szóló tanácsadás és továbbképzés is a hatáskörükbe tartozik. Az iskolai órákon és a csoportos vagy egyéni programokon nemcsak az egyes szakmákat és továbbtanulási lehetõségeket ismerik meg a különbözõ korosztályok, hanem az önismeret, az önbizalom és a motiváció célzott fejlesztése is szerepet kap. Finnországban és Franciaországban törvény kötelezi az iskolákat a pályaorientáció oktatására.
A magyar valóság
ettõl némileg elmarad, de van remény. A Nemzeti Alaptantervben ajánlásként szerepel az "Életvitel és gyakorlati ismeretek" tantárgy oktatása, amelynek mûveltségterületei közé tartozik a munkakultúra és a pályaorientáció is. Ha nem is fér bele a (12 évfolyamos tantervvel rendelkezõ) tárgy az órakeretbe, az iskolák az osztályfõnöki óra terhére általában meg szokták oldani, hogy a felvételi tárgy kiválasztásának problematikája mellett a karriertervezés is szóba kerüljön. Utóbbi azonban egy esetben sem könnyû; az évi néhány tanóra csak szerencsés esetben szolgálhat konkrét útmutatásokkal. Ami a tanácsadó intézményeket illeti, itt jótékony pluralizmus uralkodik, de így sem jutnak el a szakemberek minden tanterembe.
Kiépített munkaorientációs és személyiségfejlesztési programok híján a fiatalok pályaválasztása relatíve esetleges marad: az Országos Közoktatási Intézet felmérései alapján elmondható, hogy túlnyomórészt szülõi minta vagy elképzelés alapján választanak karriert a diákok. Igaz, ez inkább az ágazatra, és nem a képzés szintjére jellemzõ. Az alacsonyabb képzettségû szülõk nagy része is szeretné, ha gyermeke egyetemre járna, a diplomások pedig elképzelhetetlennek tartják, hogy gyerekeik ne folytassanak egyetemi vagy fõiskolai tanulmányokat. A tavalyi felvételizõk közül messze legtöbben (majdnem ötezren) a közgazdasági pályát választották, ezt követték az idegenforgalmi,
majd a jogi
képzések, de megugrott a kommunikációs szakokat választó diákok száma is. Feltûnõ, hogy a lista elsõ hat helyén csupa olyan szak vagy képzés áll, amely nem szerepel kötelezõ tantárgyként az iskolákban. Ez kihívás elé állítja a középiskolákat, az idén életbe lépõ kétszintû érettségin (amelynek gyerekbetegségeirõl keretes írásunkban szólunk) ugyanis csak olyan tárgyból vizsgázhat a diák, amit elõzõleg tanult az iskolában, ezért az ilyen tárgyak oktatását az intézményeknek (akár többnek összefogva) biztosítaniuk kell. A kétszintû érettségi ily módon - legalábbis a rendszer megalkotóinak óhaja szerint - a pályatervezést is megkönnyíti, hiszen ezáltal válik könnyebbé az átjárás a közép- és a felsõoktatás között, ugyanakkor a "bolognai" kétciklusú rendszer néhány ágazatot leszámítva lehetõvé teszi (vagy fogja tenni), hogy az egyetemistáknak ne kelljen már tanulmányaik elején egy szûk területre szakosodniuk. A felsõoktatási intézményekben egyébként jobbára kiépült a pályaválasztási tanácsadás szolgáltatása, igaz, ezt aránylag kevesen veszik igénybe. Ennek ellenére az egyetemi polgárok szerencsés helyzetben vannak a dolgozókhoz képest, akik számára a továbbképzés lehetõségei egyelõre azon múlnak, hogy a szakágakat képviselõ tárcák mennyire veszik komolyan az élethosszig tartó tanulás elvárásait.
Eörsi Sarolta
Kétszintû érettségi - aktuális anomáliák
Elõször is maga a "kétszintû" kifejezés jelentõsége némileg lecsökkent az eredeti tervezethez képest, amely szerint a felvételi tárgyakat csak emelt szintû vizsgával lehetett volna abszolválni. Késõbb módosítottak az elképzelésen, és így az egyes felsõoktatási intézmények dönthettek arról, hogy elvárják-e a magasabb szintû vizsgát - szinte egyik sem várta el, tartván a konkurenciától. A jelenlegi állás szerint az emelt szintû vizsga, legalább hármas érdemjegy esetén, 7 pluszpontot jelent a középszintûhöz képest (az emelt szintû vizsga nem számítható át középszintûvé), ami természetesen így is sokat számít.
Az öt tárgyból álló vizsga és a tantárgyválasztás nem változik, az annál inkább, hogy matematikából szóbeli, történelembõl írásbeli vizsga lesz. Elhamarkodottság benyomását kelti, hogy ezekben a hetekben indulnak az érettségiztetõ tanárok továbbképzései a legtöbb nem kötelezõ tárgyból. Szaktanárok szerint matematikából még nem jelent meg érettségi feladatgyûjtemény, és bizonytalanok a feladattípusok összetételében. Ennél is kínosabb, hogy a korábban érettségizettek egy-egy tantárgyból szerzett jeles eredményüket felvételi nélkül átválthatják egy 100 százalékos középszintû érettségire, vagyis "ingyen" 120 pontra szinte bárhol. Ráadásul az öregebbjének több lehetõsége volt nyelvvizsgázni, ami középfokon 7 pontot ér (összesen legfeljebb 24 többletpont vihetõ). Az idén érettségizõk tehát hátránnyal indulnak.
