Az első mesterséges műholdat 1957. október 4-én bocsátották fel a szovjetek Kazahsztánban, a későbbi Bajkonur űrállomás területéről (ez úgy 370 kilométerre található Bajkonur városától). A sikeres űrkísérlet alaposan meglepte a világot, leginkább persze a saját űrkutatási programján dolgozó Egyesült Államokat, viszont jócskán megnövelte a szovjet zóna vezetőinek és engedelmes pártkádereinek önbizalmát - mindez azonban szinte mellékes ahhoz képest, hogy milliók számára tette nyilvánvalóvá: ideje kilépnünk a kozmoszba. A világűr meghódítása már csak évek kérdése, vélhették akkor - ezzel szemben még napjainkban is komoly gondot okozhat egy Anettka méretű objektum kozmoszba juttatása.
Mit nem gondol
A modern rakétatechnika tudományos megalapozása a múlt század első felében egyszerre több szálon indult el. Bár szinte mindenki ismeri a szovjet/orosz rakétatudós, Ciolkovszkij nevét, aki hervadhatatlan érdemeket szerzett a folyékony üzemanyagú rakéta elvének kifejlesztésében, s elkészítette az ide vonatkozó számításokat is, de hasonlóképpen számon tartja a világ a mi Kármán Tódorunkat is.
Az első működő ballisztikus rakéták kifejlesztése és hadrendbe állítása bizony (sok egyéb aviatikai és nukleáris technológiai innovációval együtt) a náci Németországban történt meg. Az első objektumot, mely áttörte a 100 km-es magasságban található képzeletbéli határt, a németek lőtték ki Peenemündében, a német kísérleti bázisról. Az úgynevezett szuborbitális pályát leíró rakéta maximális emelkedési magassága elérte a 176 kilométert. Ez a rakéta a híres-hírhedt V2-széria egyik darabja volt, amelyből a németek több ezret lőttek ki különböző szövetséges célpontokra, leginkább Londonra, és több ezer ember halálát okozták. A háború után a szövetségesek lehetőségeikhez mérten összeszedtek mindent és mindenkit, akit és amit el tudtak érni: még a Peenemündét elfoglaló szovjeteknek is jutott vagy 1400 német rakéta- és más, csúcstechnológiákban jártas szakember (élükön dr. Gröttruppal, Wernher von Braun, a német rakétazseni közeli munkatársával, utóbb a csipkártya feltalálójával), akiket 1946 végén családostul a Szovjetunióba deportáltak, s vagy egy évtizeden át dolgozhattak a szovjet ballisztikus rakéták kifejlesztésén - ráadásul nem is ingyen! Egy pillanatig sincs szándékunkban ezzel megkérdőjelezni a "bennszülött" orosz tudósok érdemeit: mire beindult a szovjet rakétaprogram, melyet maga a nagy Szergej Koroljov vezetett (aki annak idején harmadával kapott kevesebb fizetést, mint dr. Gröttrup), a németek már mind hazatérhettek hazájukba - igaz, kutatási eredményeiket maximálisan hasznosították orosz kollégáik. A szovjet vezetés éppen Koroljov egyik, Usztyinov hadiipari miniszterhez írt leveléből értesülhetett arról, hogy a szovjet fél készen áll egy mesterséges űrobjektum, orosz néven szputnyik Föld körüli pályára állítására - s egyben átadott egy, tudós kollégája által összeállított dokumentumcsomagot a külföldön (mindenekelőtt persze Amerikában) zajló hasonló kutatásokról. Ettől fogva, természetesen a laikus közvélemény tudta nélkül, éles verseny indult a két nagyhatalom között, amelynek tétje nem csupán az esetleges szimbolikus siker, hanem a "járulékos" haditechnikai nyereség, egy új, háborús célokra is alkalmas rakétarendszer kifejlesztése volt. Az amerikai közvélemény természetesen halálbiztosra vette, hogy nekik sikerül először az űr meghódítása: nem utolsósorban implicite ezt sugallta nekik az ötvenes évek televíziós és filmgyári sci-fi-áradata is. Annál nagyobb volt a megdöbbenés, amikor 1957 őszén mégis az oroszok vitték be az első találatot.
Bip-bip
Pedig sok minden szólt a végső siker ellen - mindenekelőtt az, hogy az elsőként D-objektumnak keresztelt vaskos kutató műhold fellövéséhez szükséges technikai feltételek megteremtéséhez majd fél tucat szovjet minisztériumnak kellett volna koordinálnia munkáját. Ez persze nem is sikerült, így aztán attól való félelmükben, hogy a Vanguard-programon dolgozó (s a mindössze 10-15 kilós szatellitben gondolkodó) amcsik beelőzhetik őket, Koroljov és társai maguk is egy kisebb és könnyebb műdarab mellett döntöttek. A végleges Szputnyik-1 végül 58,5 centi átmérőjű, 2 mm vastag, polírozott alumíniumréteggel borított, 83,9 kg súlyú, gömb alakú test formáját öltötte, amelyre még ráapplikáltak négy hosszú rádióantennát is. A Szputnyik-1-et az R-7-es rakéta juttatta az űrbe, ahol 250 km-es magasságban keringett Föld körüli pályán mintegy három hónapon át, mielőtt a következő év január elején, belépve a Föld légkörébe, véglegesen megsemmisült volna. Az első műholdat két, egyenként 1 wattos teljesítményű rádióadóval szerelték fel, amelyek adását mindenki hallhatta - ha akaratlanul is, de ez is fontos szerepet játszott a Szputnyik világméretű lélektani hatásának kiteljesítésében. Mindemellett természetesen a műhold fontos tudományos feladatokat is elvégzett: az általa kibocsátott rádiójelek vizsgálatából következtetni lehetett például a legfelső légkör, az ionoszféra elektronsűrűségére, a mért hőmérsékleti és nyomásadatokat pedig belekódolták a szputnyik bip-bip szignáljainak hosszába. Maga a rádióadás pusztán három hétig tartott - ekkor ugyanis lemerült az áramforrásként szolgáló akkumulátor. A műhold pályáját úgy tervezték meg, hogy ne pusztán egy földi hely fölött álljon, hanem lassan elforduljon alatta bolygónk, így ugyanis szinte mindenhol lehetett fogni a rádióadást. Szabad szemmel - elsősorban persze hajnalban és esti szürkületkor - mindenekelőtt az R-7 rakéta utolsó levált és szintén Föld közeli pályára állt darabját lehetett megfigyelni egy ideig, míg a mindössze 6 magnitúdós szputnyikot csupán távcsővel lehetett látni. A vizuális észlelés és a rádiójelek detektálása az Egyesült Államokban szervezett formában történt - ugyanakkor maguk a szovjet hatóságok is biztatták a világ rádióamatőrjeit: minél többen rögzítsék szalagra a szputnyik rádióadói által kibocsátott bip-bip jeleket.
Iván és Joe
A szovjet vezetés a nagy presztízsgyőzelem dacára visszafogottan nyilatkozott: maga Hruscsov például mindenekelőtt a szovjet és az amerikai fél általános megállapodására szólított fel - az ún. békés egymás mellett élés jegyében. Sőt egy ilyen egyezmény nyomán azt sem tartotta lehetetlennek, hogy saját rakétáit nemzetközi ellenőrzés alá helyezze (erről később már tudni sem akart a szovjet fél). Eisenhower amerikai elnök kénytelen volt elismerni: a Szovjetunió az első szputnyik kilövésével politikai és lélektani sikert ért el. Ezek után viszont - némileg kevésbé őszintén - kifejezte a szovjetek sikere feletti örömét, s egyben cáfolta, hogy Amerika valamiféle versenynek fogná fel a műholdak ügyét. Az amcsi sajtó ehhez képest annál nyersebben tálalta a szovjet űrkísérlet egyik lehetséges következményét: az oroszok rakétáikkal bármikor elérhetik az USA területét, mit sem ér tehát a stratégiai bombázók terén meglévő fölény. Eisenhower azonmód beszállt a nyilvános űrversenybe, és mindenekelőtt sürgősen létrehozta a NASA-t, amelynek egyik legfőbb kutatási főnökévé avanzsálhatott Wernher von Braun egykori SS-Sturmbannführer. A szovjetek a második műholddal (Szputnyik-2) egy élőlényt is eljuttattak az űrbe: ő volt Lajka (eredeti nevén Kudrjavka), a szerencsétlen sorsú keverék kutya, akit kilövése után röviddel már meg is ölt a stressz és a túlhevülés, így azután nem is ehetett a neki szánt utolsó, mérgezett vacsorából.
Csillagok, csillagok
A neves évforduló kapcsán kétségtelenül fontos kiállítás nyílt a Városligetben, a Vajdahunyadvárban: a Világűr című interaktív tárlat mindenekelőtt a gyerekeknek szól, de a felnőttek is igen sokat tanulhatnak belőle, elvégre alig hisszük, hogy el ne felejtették volna az itt mintegy mellékletként közölt információk javát. A több teremre szétosztott kiállítási anyag egyrészt látványosan megvilágított színes ábrákból, plasztikmodellekből és mellékelt leírásokból áll - célja pedig, hogy közelebb hozza a kozmoszt a célcsoportként azonosítható gyermekekhez. Éppen ezért nem csupán naprendszerünk, galaxisunk és a távoli csillaghalmazok lakóival ismerkedhet meg a látogató, de megfelelő résekbe helyezhető kártyák és kövek segítségével tesztelheti is tudását. Így azután játékos formában tanulhatják meg a gyerekek, mi a különbség üstökös és meteor között, hogyan lesz napunkból egyszer vörös óriás, azután fehér törpe, hol helyezkedik el az Oort-felhő (és nem Orth, mint a kiállításon olvasható), mi van a Merkúr belsejében, s hogy vajon úszna-e a Szaturnusz, ha beledobnánk egy kád vízbe. Ez utóbbit persze eláruljuk: hát persze, hogy úszna, csak előbb le kell szerelni a gyűrűjét, különben még belegabalyodik a fregolizsinórba.
Országos Mezőgazdasági Múzeum, nyitva: október 14-ig, mindennap 9-től 17 óráig.
