A Szputnyik ötven éve: Égi jel

Tudomány

Lassan ötven éve, hogy sikerült Föld körüli pályára állítani az első, ember által készített űrobjektumot. Az űr meghódítása azóta is tart, de az elsőbbséget már soha nem lehet elvenni a Szputnyik-1 szovjet építőitől.
Lassan ötven éve, hogy sikerült Föld körüli pályára állítani az első, ember által készített űrobjektumot. Az űr meghódítása azóta is tart, de az elsőbbséget már soha nem lehet elvenni a Szputnyik-1 szovjet építőitől.

Az első mesterséges műholdat 1957. október 4-én bocsátották fel a szovjetek Kazahsztánban, a későbbi Bajkonur űrállomás területéről (ez úgy 370 kilométerre található Bajkonur városától). A sikeres űrkísérlet alaposan meglepte a világot, leginkább persze a saját űrkutatási programján dolgozó Egyesült Államokat, viszont jócskán megnövelte a szovjet zóna vezetőinek és engedelmes pártkádereinek önbizalmát - mindez azonban szinte mellékes ahhoz képest, hogy milliók számára tette nyilvánvalóvá: ideje kilépnünk a kozmoszba. A világűr meghódítása már csak évek kérdése, vélhették akkor - ezzel szemben még napjainkban is komoly gondot okozhat egy Anettka méretű objektum kozmoszba juttatása.

Mit nem gondol

A modern rakétatechnika tudományos megalapozása a múlt század első felében egyszerre több szálon indult el. Bár szinte mindenki ismeri a szovjet/orosz rakétatudós, Ciolkovszkij nevét, aki hervadhatatlan érdemeket szerzett a folyékony üzemanyagú rakéta elvének kifejlesztésében, s elkészítette az ide vonatkozó számításokat is, de hasonlóképpen számon tartja a világ a mi Kármán Tódorunkat is.

Az első működő ballisztikus rakéták kifejlesztése és hadrendbe állítása bizony (sok egyéb aviatikai és nukleáris technológiai innovációval együtt) a náci Németországban történt meg. Az első objektumot, mely áttörte a 100 km-es magasságban található képzeletbéli határt, a németek lőtték ki Peenemündében, a német kísérleti bázisról. Az úgynevezett szuborbitális pályát leíró rakéta maximális emelkedési magassága elérte a 176 kilométert. Ez a rakéta a híres-hírhedt V2-széria egyik darabja volt, amelyből a németek több ezret lőttek ki különböző szövetséges célpontokra, leginkább Londonra, és több ezer ember halálát okozták. A háború után a szövetségesek lehetőségeikhez mérten összeszedtek mindent és mindenkit, akit és amit el tudtak érni: még a Peenemündét elfoglaló szovjeteknek is jutott vagy 1400 német rakéta- és más, csúcstechnológiákban jártas szakember (élükön dr. Gröttruppal, Wernher von Braun, a német rakétazseni közeli munkatársával, utóbb a csipkártya feltalálójával), akiket 1946 végén családostul a Szovjetunióba deportáltak, s vagy egy évtizeden át dolgozhattak a szovjet ballisztikus rakéták kifejlesztésén - ráadásul nem is ingyen! Egy pillanatig sincs szándékunkban ezzel megkérdőjelezni a "bennszülött" orosz tudósok érdemeit: mire beindult a szovjet rakétaprogram, melyet maga a nagy Szergej Koroljov vezetett (aki annak idején harmadával kapott kevesebb fizetést, mint dr. Gröttrup), a németek már mind hazatérhettek hazájukba - igaz, kutatási eredményeiket maximálisan hasznosították orosz kollégáik. A szovjet vezetés éppen Koroljov egyik, Usztyinov hadiipari miniszterhez írt leveléből értesülhetett arról, hogy a szovjet fél készen áll egy mesterséges űrobjektum, orosz néven szputnyik Föld körüli pályára állítására - s egyben átadott egy, tudós kollégája által összeállított dokumentumcsomagot a külföldön (mindenekelőtt persze Amerikában) zajló hasonló kutatásokról. Ettől fogva, természetesen a laikus közvélemény tudta nélkül, éles verseny indult a két nagyhatalom között, amelynek tétje nem csupán az esetleges szimbolikus siker, hanem a "járulékos" haditechnikai nyereség, egy új, háborús célokra is alkalmas rakétarendszer kifejlesztése volt. Az amerikai közvélemény természetesen halálbiztosra vette, hogy nekik sikerül először az űr meghódítása: nem utolsósorban implicite ezt sugallta nekik az ötvenes évek televíziós és filmgyári sci-fi-áradata is. Annál nagyobb volt a megdöbbenés, amikor 1957 őszén mégis az oroszok vitték be az első találatot.

Bip-bip

Pedig sok minden szólt a végső siker ellen - mindenekelőtt az, hogy az elsőként D-objektumnak keresztelt vaskos kutató műhold fellövéséhez szükséges technikai feltételek megteremtéséhez majd fél tucat szovjet minisztériumnak kellett volna koordinálnia munkáját. Ez persze nem is sikerült, így aztán attól való félelmükben, hogy a Vanguard-programon dolgozó (s a mindössze 10-15 kilós szatellitben gondolkodó) amcsik beelőzhetik őket, Koroljov és társai maguk is egy kisebb és könnyebb műdarab mellett döntöttek. A végleges Szputnyik-1 végül 58,5 centi átmérőjű, 2 mm vastag, polírozott alumíniumréteggel borított, 83,9 kg súlyú, gömb alakú test formáját öltötte, amelyre még ráapplikáltak négy hosszú rádióantennát is. A Szputnyik-1-et az R-7-es rakéta juttatta az űrbe, ahol 250 km-es magasságban keringett Föld körüli pályán mintegy három hónapon át, mielőtt a következő év január elején, belépve a Föld légkörébe, véglegesen megsemmisült volna. Az első műholdat két, egyenként 1 wattos teljesítményű rádióadóval szerelték fel, amelyek adását mindenki hallhatta - ha akaratlanul is, de ez is fontos szerepet játszott a Szputnyik világméretű lélektani hatásának kiteljesítésében. Mindemellett természetesen a műhold fontos tudományos feladatokat is elvégzett: az általa kibocsátott rádiójelek vizsgálatából következtetni lehetett például a legfelső légkör, az ionoszféra elektronsűrűségére, a mért hőmérsékleti és nyomásadatokat pedig belekódolták a szputnyik bip-bip szignáljainak hosszába. Maga a rádióadás pusztán három hétig tartott - ekkor ugyanis lemerült az áramforrásként szolgáló akkumulátor. A műhold pályáját úgy tervezték meg, hogy ne pusztán egy földi hely fölött álljon, hanem lassan elforduljon alatta bolygónk, így ugyanis szinte mindenhol lehetett fogni a rádióadást. Szabad szemmel - elsősorban persze hajnalban és esti szürkületkor - mindenekelőtt az R-7 rakéta utolsó levált és szintén Föld közeli pályára állt darabját lehetett megfigyelni egy ideig, míg a mindössze 6 magnitúdós szputnyikot csupán távcsővel lehetett látni. A vizuális észlelés és a rádiójelek detektálása az Egyesült Államokban szervezett formában történt - ugyanakkor maguk a szovjet hatóságok is biztatták a világ rádióamatőrjeit: minél többen rögzítsék szalagra a szputnyik rádióadói által kibocsátott bip-bip jeleket.

Iván és Joe

A szovjet vezetés a nagy presztízsgyőzelem dacára visszafogottan nyilatkozott: maga Hruscsov például mindenekelőtt a szovjet és az amerikai fél általános megállapodására szólított fel - az ún. békés egymás mellett élés jegyében. Sőt egy ilyen egyezmény nyomán azt sem tartotta lehetetlennek, hogy saját rakétáit nemzetközi ellenőrzés alá helyezze (erről később már tudni sem akart a szovjet fél). Eisenhower amerikai elnök kénytelen volt elismerni: a Szovjetunió az első szputnyik kilövésével politikai és lélektani sikert ért el. Ezek után viszont - némileg kevésbé őszintén - kifejezte a szovjetek sikere feletti örömét, s egyben cáfolta, hogy Amerika valamiféle versenynek fogná fel a műholdak ügyét. Az amcsi sajtó ehhez képest annál nyersebben tálalta a szovjet űrkísérlet egyik lehetséges következményét: az oroszok rakétáikkal bármikor elérhetik az USA területét, mit sem ér tehát a stratégiai bombázók terén meglévő fölény. Eisenhower azonmód beszállt a nyilvános űrversenybe, és mindenekelőtt sürgősen létrehozta a NASA-t, amelynek egyik legfőbb kutatási főnökévé avanzsálhatott Wernher von Braun egykori SS-Sturmbannführer. A szovjetek a második műholddal (Szputnyik-2) egy élőlényt is eljuttattak az űrbe: ő volt Lajka (eredeti nevén Kudrjavka), a szerencsétlen sorsú keverék kutya, akit kilövése után röviddel már meg is ölt a stressz és a túlhevülés, így azután nem is ehetett a neki szánt utolsó, mérgezett vacsorából.

Csillagok, csillagok

A neves évforduló kapcsán kétségtelenül fontos kiállítás nyílt a Városligetben, a Vajdahunyadvárban: a Világűr című interaktív tárlat mindenekelőtt a gyerekeknek szól, de a felnőttek is igen sokat tanulhatnak belőle, elvégre alig hisszük, hogy el ne felejtették volna az itt mintegy mellékletként közölt információk javát. A több teremre szétosztott kiállítási anyag egyrészt látványosan megvilágított színes ábrákból, plasztikmodellekből és mellékelt leírásokból áll - célja pedig, hogy közelebb hozza a kozmoszt a célcsoportként azonosítható gyermekekhez. Éppen ezért nem csupán naprendszerünk, galaxisunk és a távoli csillaghalmazok lakóival ismerkedhet meg a látogató, de megfelelő résekbe helyezhető kártyák és kövek segítségével tesztelheti is tudását. Így azután játékos formában tanulhatják meg a gyerekek, mi a különbség üstökös és meteor között, hogyan lesz napunkból egyszer vörös óriás, azután fehér törpe, hol helyezkedik el az Oort-felhő (és nem Orth, mint a kiállításon olvasható), mi van a Merkúr belsejében, s hogy vajon úszna-e a Szaturnusz, ha beledobnánk egy kád vízbe. Ez utóbbit persze eláruljuk: hát persze, hogy úszna, csak előbb le kell szerelni a gyűrűjét, különben még belegabalyodik a fregolizsinórba.

Országos Mezőgazdasági Múzeum, nyitva: október 14-ig, mindennap 9-től 17 óráig.

Neked ajánljuk