Bár vándorló életmódot folytatnak, a kékúszójú tonhalnak három állománya ismert: a déli féltekén a csendes- és az indiai-óceáni, az északin pedig az atlanti. Ez utóbbiak nagy része ívás idején a Földközi-tengert látogatja rendszeresen, s válik évezredek óta a térség halászainak zsákmányává. Az ókorból máig fennmaradt part menti, fix hálórendszerek, arab eredetű szóval almadrabák egykor egészen a "mészárszékig", az agyonverés színhelyéig terelték a páncélozott cirkálókra emlékeztető állatokat. A bálnavadászathoz hasonló vérengzés régen a mediterrán települések fontos bevételi és élelemforrása volt. A művelet ma már diszkrétebb, ám sokkal busásabb haszonnal kecsegtet, viszont a zsákmány nagy része szasimiként japánok tányérján végzi.
2002-ben a tokiói Tsukigi halpiacon 230ezer eurót fizettek egy 214 kilós példányért, és bár ennél jóval olcsóbban, 585 euró/kg áron kelt el januárban egy fele ekkora kékúszójú, ez még mindig sokszorosa a hétköznapi, európai felvásárlói árnak. Hiába volt a tonhal évszázadokon át helyi specialitás például Szicíliában, ma már ritkábban fordul elő a trattoriák étlapján, mint egy tokiói szusibárban. Rosszkedvünkhöz azonban súlyosabb érvekkel szolgálnak a tengeri élővilág kutatói, akik a kelet-atlanti és ezen belül a mediterrán kékúszójú tonhalállomány összeomlását ígérik évek óta.
A visszhangot keltő beszámoló 2004-ben, a Science magazinban jelent meg. A kanadai Boris Worm és biológusokból álló csoportja azt állította: a jelenlegi zsákmányoló trendet követve még ebben az évszázadban, akár 2050-ben tanúi lehetünk a kereskedelemben forgalmazott legtöbb tengeri faj bedőlésének. És a tudósok még csak nem is pesszimisták, szerintük ugyanis a ma még javában zajló folyamat visszafordítható.
Lásd tőkehal
A francia Philippe Cury tavaly megjelent "Tenger halak nélkül" című könyvében azt írja, hogy a módszeres halpusztítás a XVII. században kezdődött, amikor a németalföldi Hugo Grotius "Mare Liberum" koncepciója kerekedett felül a brit "Mare Clausummal" szemben. A már meglévő erőfölényükre apelláló angolok "zárt tenger" ideájával szemben győzedelmeskedő liberalizáció a terjeszkedni kívánó gyarmati hatalmakat hozta előnyösebb helyzetbe. (Nem véletlen, hogy a protestáns Grotius a Holland Kelet-indiai Társaság alkalmazásában állt.) A "tengerek szabadságának" elve nem kis mértékben felelős erőforrásainak felelőtlen pazarlásáért - a kultúránkra jellemző egyéni racionalitás a javak maximális kizsákmányolására indít, miközben a "karbantartás" költségeit a közre hagyja.
Cury arról is beszámol, hogy a vörös tonhal előre bejelentett vesztére akad - nem is egy - történelmi precedens. A nyolcvanas években az egyik legendás halászparadicsomban, az újfundlandi szigetek környékének tőkehalcsapatai annyira megfogyatkoztak, hogy 1992-ben a kanadai kormány kénytelen volt betiltani az évszázadokon keresztül bőséges zsákmányt kínáló halászatot. A fáma szerint az atlanti tőkehal-paradicsomot a baszkok fedezték fel még Kolumbusz előtt, de hamarosan megjelentek Európa tengeri nagyhatalmai: 1500 körül a portugálok, akik ma is rajonganak a bacalhauért, majd a franciák, hollandok, végül a britek, s a codfish a Commonwealth országaiban is "nemzeti kinccsé" vált. "A tőkehal egymaga gyarmatokat hozott létre, vállalatokat és városokat alapított" - írta Jules Michelet francia történész a XIX. században, amikor évente már 2-300 ezer tonnát halásztak. De még ez is elenyésző mennyiség a múlt századi teljesítményhez képest, pláne az 1968-as 810 ezer tonnás rekordhoz. Az 1992-es moratórium óta a valóság a legóvatosabb előrejelzéseket is alulmúlja: a termékenységéről híres faj olyannyira nem talált magára, hogy az ezredfordulón tájékozódó jelleggel végzett mini fogásokat is fel kellett függeszteni.
A vörös tonhal megmentéséért még a hatvanas években létrehozták az atlanti tonfélék regionális megőrzésére hivatott bizottságot (ICCAT), amely az óceánok kétharmadán folyó halászatot felügyeli. A maradék a part menti országok területi vizének (12 tengeri mérföld; 22 km), illetve kizárólagos gazdasági zónájának minősül (200 tengeri mérföldig, 370 km). Az ICCAT évente ülésezik úgy negyven ország részvételével; első körben a tudományos kutatók számolnak be az aktuális helyzetről, majd javaslatot tesznek a következő évi kvótára - a szükséges intézkedésekre. A második körben az érintett országok diplomáciai offenzívája következik, bősz egymásra mutogatás kíséretében.
Kijátszott szabályozás
A tavaly novemberi konferencián az uniós képviselet azzal a meglepő érvvel állt elő, hogy mivel az összes visszaélést nem sikerült felderíteni, a csaláson kapott európai országokat ne lehessen felelősségre vonással hátrányos helyzetbe hozni. A szakértők által javasolt 15000 tonnás és a vonóhálós nagyipari halászatnak csak két hét aktivitást engedélyező, amerikaiak vezette táborából pedig elszivárogtak a megzsarolható nyersanyag- és mezőgazdasági exportőr "kicsik", Guatemalától Elefántcsontpartig. Végül az unió álláspontja győzedelmeskedett: két hónapos halászidény, 22000 tonna zsákmány - tekintet nélkül az ívásra.
Az ICCAT eddigi működésével elégedetlen környezetvédők - így a Greenpeace - évek óta moratóriumot sürgetnek, egészen addig, hogy nem sikerül átalakítani a szabályozást és a halászati flotta teljesítményének lefaragását. "A megbízott tudományos szervek javaslatot tesznek a kvóta alá eső fajok - tőkehal, nyelvhal, tonfélék stb. - halászható maximumáról. Ha például 10000 tonnát mondanak, ezt az Európa Bizottság irreálisnak minősíti, és javaslatot tesz 15 ezerre, amiből a Miniszterek Tanácsa kihoz 40 ezret - jellemzi a kvótaszámítás európai folyamatát a Greenpeace francia témafelelőse, Francois Chartier. - A vörös tonhal esetében az ICCAT meghatározza az összkvótát, ennek mintegy 60 százaléka az unióé. Amikor mindez megvan, az illetékes miniszterek bezárkóznak egy sötét szobába, és beindul az alkudozás: ha adsz ennyi tonhalat, én adok annyi tőkehalat, és így tovább. Az európai 'Közös Agrárpolitika' mintájára még 1983-ban kialakított 'Közös Halászati Politika' produktivista modellen alapul, s a liberalizáció a szokásos magyarázat szerint az európai békét szolgálja - teszi hozzá Chartier. - Mindenki halászhat mindenhol, de megszabjuk a maximális mennyiséget és a minimális méretet. E megszorítások azzal járnak, hogy a mai módszerekkel nem mindig szelektálható 'felesleget' élettelenül dobják vissza a tengerbe, a kvótákkal pedig - különösen az óriási haszonnal kecsegtető kékúszójú esetében - folyamatosan csalnak. Két éve csak a spanyolok és a franciák legalább 25 százalékkal többet merítettek a megengedettnél. Ráadásul a halászat nem ismer könyörületet: sokszor olyan destruktív technikát alkalmaznak, mintha a szárazföldön, egy hajtóvadászat kedvéért felégetnék az erdőt. A kárba menő 'járulékos' fogás 7-30 százalék között mozoghat; csak az Északi-tengerben évi 576 ezer tonna hal tetemét dobják vissza a vízbe, és ehhez jön még a vízimadarak, emlősök, teknősök 'véletlen' pusztulása."
A mediterrán vizekre jellemző állapotokat leginkább a fogások becsült adatai tükrözik: 2007-ben 29 500 tonnát engedélyezett az ICCAT, ám az ismert adásvételi adatok szerint 40000 tonna hagyta el a Földközi-tengert - túlnyomórészt innen származik a japánok évi 60000 tonnás fogyasztásának java. Chartier szerint az ágazati összkapacitásból érdemes visszakövetkeztetni a fogásokra, ez pedig az utóbbi évtizedekben fokozatosan nőtt, méghozzá uniós támogatással. Bár Brüsszel hivatalosan a flották leszerelését szorgalmazza, a megszorítások és a támogatások direkt vagy indirekt módon a nagyipari halászat megerősödését eredményezték, a kisvállalkozók és a tengeri élővilág rovására. A mélyhűtőikkel konzervgyárként üzemelő nagyobb hajók által használt kommunikációs és informatikai csúcstechnológia, valamint a korszerűsített és megnövelt kapacitású halászati felszerelés megsokszorozza a hatékonyságot. A rombolás hatékonyságát.
Majd a medúzák
Ráadásul a "Tuna Business"-be újabb országok kapcsolódnak be, melyeknél az állami szigor az uniós halásznagyhatalmakét is alulmúlja. A tevékenység még kevésbé átlátható, mióta a kilencvenes években új trend született: a halakat a partok mentén kialakított ún. hízófarmokba vontatják, ahol a haltenyészetekhez hasonló módon táplálják őket, míg el nem érik az ideális méretet. (Lásd a keretes írást!) Az eljárás előnye, hogy legfeljebb a víz alatt készített videofelvételek teszik lehetővé az állomány felmérését, tehát a szokásos felügyeleti módszerek még jobban kijátszhatók. Chartier szerint a mediterrán farmok ma mintegy 60-75000 ezer tonnás kapacitással rendelkeznek, ehhez képest szinte eltörpül az engedélyezett 22 ezer tonna. A zöldek, amikor átmeneti moratóriumot kérnek, úgy érvelnek, hogy ez legalább betartatható és számon kérhető, nem úgy, mint a törvényes és rendészeti eszközök hiánya miatt rendszeresen áthágott mai szabályozás.
Az unió a negyedmillió halászával, a majd' százezres flottájával, a szektorban foglalkoztatott egymillió szárazföldi dolgozójával egyre nehezebben lavíroz a nagyvállalati lobbi, az egyre reménytelenebb helyzetbe kerülő "kicsik" zúgolódása és a nemzetközi előírások között. Néhány szervezet viszont a veszélyeztetett fajok védelmét felügyelő CITES (Convention on International Trade in Endangered Species of Wild Fauna and Flora) fórumai felé kacsintgat. Pierre Cury szerint a társadalomnak szembesülnie kell azzal, hogy elkerülhetetlen a termelés és a megőrzés egyensúlyán alapuló modell kialakítása. A közintézmények, a kutatók, a civilek és a halászok dialógusát elősegítő fórumok Franciaországban eddig nem léteztek, de mostanában mintha már lenne rá igény. A vészharangot kongatók biztosak a dolgukban, ugyanis a kapacitásnövekedés ellenére az elmúlt húsz évben romlottak a halászati statisztikák, például a Világbank számításai szerint az iparág 100 milliárd dolláros éves bevételéhez képest az ún. "túlhalászat" 50 milliárd dollár kárt okoz. Történtek pozitív lépések is, például Svédországnak és Új-Zélandnak volt bátorsága, hogy megszorító intézkedéseket hozzon, épp a nemzetközi kötelezettségekre hivatkozva. Cury szerint a zöldkampányok nyomán a fogyasztói szokások is módosíthatók, az elmúlt öt év tudományos eredményei és azok hatékony kommunikációja egyre szélesebb tömegek figyelmét hívja fel az ökoszisztéma globális, de konkrét problémáira. Elrettentő példának pedig ott van Namíbia: az egykor halban bővelkedő afrikai ország partjainál ma 12 millió medúza úszkál. Idővel ugyanez történhet Európában is. A tonhalakkal kapcsolatos aggodalom figyelmen kívül hagyható ideig-óráig, de az majd biztosan feltűnik, ha a nagyobb ragadozók megtizedelése nyomán a Földközi-tenger átalakul, és halászat vagy fürdőzés helyett a csalánozókat számolgathatjuk Gibraltártól Ciprusig.
Halgyár
A fejlett országok halfogyasztásának alapvető problémája, hogy a legkedveltebb fajok nagy része a tápláléklánc csúcsán áll. Olyan ez, mintha növényevő és háziasított állatok helyett oroszlánokat és farkasokat ennénk, viszont a táplálásukhoz a teheneket, baromfiakat és sertéseket használnánk fel. Ám az utóbbi években elterjedt - részben a csökkenő fogások kompenzálására - haltenyészetekben valami hasonló történik. Például 1 kiló lazac előállításához 4 kg apróhalat kell kivonni a tengerből, a tonhal esetében háromszor ennyit. Ráadásul a haltelepek koncentrált módon termelik az anyagcsere-folyamatok végtermékeit, és a zsúfoltság miatt könnyebben terjednek a betegségek. Ezért veszélyeztetik a közvetlen szomszédság élővilágát és nagy eséllyel antibiotikummal megtömve kerülnek a tányérba - akárcsak a nagyüzemben tenyésztett lábasjószágok. A haltenyészetek hatása az olyan, eddig kevésbé veszélyeztetett fajokat is érinti, mint a szardellafélék vagy a szardíniafajok. Ezekből évente ma mintegy 30 millió (!) tonnát halásznak, melynek túlnyomó része olajjá és lisztté alakítva hal- vagy éppen baromfi- és sertéseledellé válik, így hát a "nagyüzemi haltermelés" sok esetben nem a halászat csökkenését, hanem az árak visszaesése miatt a növekedését idézi elő.
