Aktív vulkánok Közép-Európában? - Alattunk Afrika

Tudomány

A közkeletű vélekedés szerint a tévében oly látványos tűzhányók tipikusan nem európai jelenségek. Pedig ez bizony nem így van.

A közkeletű vélekedés szerint a tévében oly látványos tűzhányók tipikusan nem európai jelenségek. Pedig ez bizony nem így van.

A földkéreg bolygónk arcát napról napra átformáló mozgásainak egyik legfontosabb kísérőjelensége a vulkáni tevékenység. Az ehhez kapcsolódó hírek többnyire tőlünk, sőt Európától távolról érkeznek - mondjuk a szicíliai Etna az egyetlen hangsúlyos kivétel, de hát voltaképpen az sem a szigorúan vett európai kontinensen fekszik. Némi memóriamunka árán eszünkbe juthat Pompeji és a felette magasodó, akaratlan relikviateremtésben világrekorder Vezúv vulkán - mely bizony időről időre pusztító kitörésekkel jelentkezik, utoljára 1944-ben működött, s ma is több millió nápolyi és környékbeli lakos életére jelent potenciális veszélyt. (Bővebben: A Vezúv árnyékában: Nápolyt látni és meghalni, Magyar Narancs, 2005. április 21.) Az viszont már jóval kevésbé ismert, hogy az utóbbi években, évtizedekben vagy legalább évszázadokban markáns életjeleket produkáló vulkánokon kívül azon tűzhányók felé is mind nagyobb figyelem fordul, melyek a csalóka emberi léptékek szerint már rég kihaltnak tűnnek.

Forró pontok

Némileg meglepő, de bármily sokat is tud a vulkanológia a tűzhányók működéséről és az őket létrehozó földtani mechanizmusokról, nem is kis csoportjuk létét nehéz igazolni. Az ütköző tektonikus kőzetlemezek határain, leginkább az alábukó, szubdukciós lemezperemek mentén működő tűzhányókat már-már érteni véljük, ami persze korántsem jelenti azt, hogy ne tartogatnának kellemetlen meglepetéseket. A tektonikus lemezek közepén vagy legalábbis azok széleitől meglehetős távolságra működő vulkánok eredetéről már csak egymással is viaskodó hipotéziseket tudunk felhozni. Az efféle, vulkanológiai értelemben vett forró pontok magyarázataként általában az ún. "mantle plume" teóriát szokták felhozni (jellemző módon ennek még tisztességes magyar neve sincs, leginkább "köpenynyúlványként" lehetne fordítani). Ennek értelmében a Föld felső szilárd burka (az úgynevezett litoszféra) némely kitüntetett pontokon, bizonyos törések, fraktúrák mentén átengedi a földköpeny mélyebb, forróbb részéből az asztenoszférából származó magmát. Az efféle magmacsatornák stabil, nagyjából változatlan pozícióban maradnak hosszú időn át, ám fölöttük akár el is mozdulhat az asztenoszféra felszínén "úszkáló", töredezett tektonikus lemezekre tagolódó szilárd kéreg: e hipotézis szerint így jött létre például a Hawaii-szigetív. Mindez már csak azért is érdekes, mivel ilyen forró pontok éppenséggel az európai kontinensen is kimutathatók. Hatásukra vulkánok pöfékeltek tűzhányó-tevékenységtől mentesnek vélelmezett kontinensünk számos pontján - még a földtörténeti negyedidőszakban (pleisztocén, sőt holocén) is. Ilyen például a franciaországi Massif Centralban található Cha”ne des Puys vulkáni láncolat: legfiatalabb tagja a Puy de Dome, ami formáját tekintve egy úgynevezett lávadóm, típusára nézve pedig egy alvó (de korántsem kialudt) tűzhányó. Amúgy ezen a vulkáni vidéken úgy 150 ezer éve kezdődött a tűzhányó-tevékenység, ám az utolsó igazolt kitörésre - természetesen a legfiatalabb vulkán, a Puy de Dome "jóvoltából" - csupán Kr. e. 4000 körül került sor. Márpedig a vulkanológia tapasztalatai szerint nyamvadt 6000 év semmi - ennyi évnyi nyugalom, s erre számos tragédia figyelmeztet, már nem ok holmi megnyugvásra. Az ellenpéldák számosak: a már említett Vezúvról egykoron minden római polgár úgy gondolta, hogy régen kialudt - mint tudjuk, tévedtek. A Tambora vulkánról is - mely az írott történelem legnagyobb energiájú s (távlatos hatásait tekintve is) katasztrofális 1815-ös kitörését produkálta - jó ideig úgy vélték (tévesen), hogy 5000 évig csöndben volt. De vannak ennél hangsúlyosabb rekordok is: az Andok dél-chilei szakaszán található Chaitén vulkán 2008 májusában kezdett működni, kategóriájában az utóbbi száz év egyik leglátványosabb tűzijátékát produkálta - 9500 évnyi szünet után! A Kis-Antillák ívén található Montserrat szigetén hosszú (legfeljebb kisebb kitörésekkel megszakított) inaktivitás után 1995-ben lépett működésbe a Soufriére vulkán: az azóta megszakítás nélkül folytatódó robbanásos kitörések és izzó vulkánianyag-árak (piroklasztfolyamok) elől a lakosság kétharmadát evakuálták. A tengerentúli brit terület fővárosát, Plymoutht, a György-kori gyarmati építészet gyöngyszemét több méter magasan temette be egy vulkáni izzófelhő kihullott törmeléke.

Mit rejt a tó?

Az "Európa potenciálisan legveszélyesebb alvó vulkánja" címre alighanem a németországi Laacher See pályázhat. Ez a Rajnától nyugatra, a belga határhoz közel (illetve részben Belgiumba is átnyúló) Eifel-hegység keleti részét elfoglaló vulkáni mezőben fekszik, nem messze Koblenztől, s számos szomszédos sorstársához hasonlatosan egy vízzel kitöltött vulkáni behorpadás (ún. kaldera). A geológiai vizsgálatok szerint 12 900 éve keletkezett, amikor egy rendkívüli erejű vulkáni kitörés valósággal kiürítette a tűzhányó magmakamráját, ami kisvártatva beszakadt. A kitörés során hat köbkilométernyi anyag robbant ki: a vulkáni hamu belepte az akkori Európa jó részét - olyannyira, hogy ezt használják manapság is a legújabb kori üledékrétegek datálására. Ez a kvázi szupervulkáni működés, mely ráadásul hosszú kitörések közti szünettel (10-20 ezer éves pauzákkal) valósul meg, már jobban felkeltette a vulkanológusok figyelmét. Feltételezések szerint az Eifel vulkanikus zónája (helyi elnevezés szerint Vulkaneifel) alatt egy fent már méltatott mantle plume, afféle földköpenynyúlvány található: a felső szilárd kéregben található repedésen át forró köpenyanyag (esetleg még annál mélyebbről is származó olvadék) tör a felszín felé, s egy máig is aktív magmakamrát alakít ki a Laacher See alatt. Figyelembe véve a vulkán "hosszúhullámú" működési ciklusát (utoljára úgy tízezer éve, a holocén kor kezdetén működhetett), nem árt szemrevételezni a figyelmeztető jeleket sem. Márpedig az Eifel vulkáni régió évente egy-két millimétert emelkedik, a környéken határozott szeizmikus aktivitás mutatkozik, az amúgy kirándulóhelyként, csónakázótóként fungáló festői Laacher See vizében a mélység felé haladva határozott termális anomáliák mutatkoznak, ráadásul a tó délkeleti partján a magmából származó szén-dioxid gáz bugyog a tavon át a felszínre. Mindezek alapján a geológusok állítják: a Laacher See geológiai léptékkel nézve viszonylag rövid időn belül ki fog törni. (A legutóbbi működés óta a közeli-távoli környék Európa egyik legfejlettebb és ráadásul jó sűrűn lakott övezetévé fejlődött.) A baj az, hogy a Laacher See vulkánja képes olyan katasztrofális kitöréseket produkálni, melyek nagyon-nagyon ritkán fordultak elő az írott história során (ehhez képest a Vezúv pliniusi kitörése potomság), s Európa nagy részét érinthetik - mind rövid távon, mind hosszabb távú klimatikus hatásaikban. A következményeket elképzelhetjük: óriási izzó vulkanikusanyag-árak, piroklasztfolyamok hömpölyögnének végig a környéken, amihez jönne még a hatalmas mennyiségben lehulló hamu - s az eddig még kevéssé tanulmányozott következmények, mint például a vulkán felrobbanásának egyszeri, direkt, célzott pusztítása.

Tűzből vagyunk

Legtöbb olvasónk nyilván találkozott már a Kárpát-medencei vulkanizmus emlékeivel - legyenek ezek bár (korban) oly távoliak, mint az autósok életét keserítő bazalt macskakövek. Az igazság az, hogy a mai országterületen található vulkáni eredetű hegyek, hegységrészletek vagy egész hegységek meglehetősen régen keletkeztek, s határainkon belül aligha tudnánk megnevezni aktív vulkáni zónákat. A legutóbbi (bazalt)vulkáni működés még a harmadidőszak pliocén periódusában (2,59-5,33 millió évvel ezelőtt) zajlott: ekkor jöttek létre a Balaton környéki meg a nógrádi (Karancs vidéki) bazaltvulkánok, s a Kisalföld mára felszín alá került bazalttufa kúpjai. Ennél régebben, a miocén korban (5,33-23 millió évvel ezelőtt) emelkedtek ki azok az andezites-riolitos (látványos és pusztító robbanásos kitöréseket produkáló) tűzhányók, melyek ma a Visegrádi-hegység, a Börzsöny, a Mátra vagy a Zempléni-hegység tömegét alkotják (némely vulkáni emlék pedig ennél is sokkal régebbi: a Kelet-Mecsek némely vulkáni maradványai például az alsó-kréta korból, a dinók idejéből származnak). A vulkáni jelenségeket magyarázhatja a felszínen tán (relatíve s geológiai értelemben) unalmasnak tetsző Kárpát-medence mélyének ma is alig ismert bonyolultsága. A kutatások mostani állása szerint a mélyben két különböző eredetű és fejlődéstörténetű litoszfératöredék torlódott egymásra. Az egyik (mely elvileg a Dunántúli-középhegységet is a hátán hordozza) valamikor az afrikai kőzetlemez peremén helyezkedett el, onnan szakadt le, majd ékelődött bele az európai tektonikus lemezbe - ezzel szemben a mai Alföld alatt az egykori ősóceán, a Tethys partvidékének egy darabja található. A geológusok a mélyben zajló kőzetlemez-ütközésekkel magyarázzák hazánk egykoron igen mozgalmas vulkáni múltját is: az ezek során keletkezett olvadt anyag tört egykor a felszínre andezitként és riolitként (a bazalt tanúhegyek keletkezése viszont afféle forró pontok felett történt).

Akad azonban a Kárpát-medencében olyan zóna is, ahol az aktív vulkánosság utoljára nem több millió, hanem csupán pár tízezernyi évvel ezelőtt zajlott - ez pedig bizony geológiailag már a jelenkor. Erdélyben, a Hargita délkeleti végződésénél található a Csomád - mely több, egykor aktív lávadóm együttese - területén található például a Szent Anna-tó is, amely ugyanolyan maar (láva és víz találkozása nyomán bekövetkező robbanás maradványaként keletkező tó), mint amilyenekkel az Eifel vulkáni zónájában találkozhatunk. A Csomád mint vulkáni rendszer, egykor éppolyan katasztrofális, robbanásos kitöréseket produkált, mint a Vezúv vagy a már említett Soufriére. Éppen ebben áll a geológusok szerencséje: az izzó piroklasztáradások ugyanis számos szerves anyagot, fatörzstörmeléket ragadnak magukkal, s az elszenesedett növényi anyag kiválóan alkalmas radiokarbon-kormeghatározásra. Ezt használta ki két magyar kutató, Harangi Szabolcs és Kiss Balázs, akik a Csomád környéki vulkáni lerakódásban talált faszéndarabokból meghatározták a vulkán működésének utolsó epizódját: ezek szerint 29 ezer évvel ezelőtt működött utoljára itt és egyben a Kárpát-medencében vulkán, ami geológiai léptékkel mérve igen rövid idő. Ezenfelül a vulkáni lerakódásban található zöldamfibol-kristályok vizsgálatából következtetni tudtak arra is, milyen folyamatok játszódtak le a Csomád alatti magmakamrában, milyen utat jár be a hőáramlás során az izzó mélységi vulkáni anyag - ebből pedig prognosztizálni lehet, hogy az első vészjelzések nyomán mennyi idő áll a rendelkezésre a kitörésig. Nos, a két magyar kutató vizsgálatai szerint a Csomád alatt található szokatlanul megnyúlt magmakamrából az anyag adott esetben 8-12 nap alatt tört a felszínre. Hangsúlyoznunk kell, pillanatnyi tudásunk szerint a Csomád a közeljövőben nem fog kitörni, vulkáni aktivitásnak nincs jele, mindazonáltal a geológia (a tudományterület fejlődésével folyton változó, módosuló) álláspontja szerint még nem véglegesen kialudt, csupán alvó vulkánnak tekinthetjük. Ám pontosan a vulkáni működés kockázatai miatt érdemes további alapos kutatásokat végezni - a vulkanológia ugyanis szó szerint életbe vágó tudományterület.

Neked ajánljuk