A ma emberét gyakorta kínozza a kérdés: vajon honnan kerültek elő őseink, merre találhatók valódi rokonaink, s tényleg közel állnak-e hozzánk földijeink vagy azon honfitársaink, akik balszerencsénkre a szomszédunkban laknak. Nos, úgy tűnik, a humángenetika immár több kérdésre tud válaszolni, mint korábban akár csak reméltük volna - kár, hogy minden megválaszolt nyomában egy új kérdés támad, de éppen ez adja a dolog szépségét.
Anyádnak érzi
Az adódó lehetőségek megértéséhez tudnunk kell, hogy a valódi sejtmaggal rendelkező (eukarióta), fejlett élőlényeknél (mint az ember) nem csupán maga a sejtmag tartalmaz genetikai örökítőanyagot, azaz DNS-t, hanem a mitokondrium is, ami - sok más funkciója mellett - a sejtek energiaközpontjaként szolgál. A mitokondriumok (ezek száma egy sejten belül egytől a sok ezerig terjedhet) eredete is homályba vész: egyesek szerint ezek ősei a korai eukarióta sejtekkel szimbiózisban élő baktériumok lehettek, amelyeket e sejtek sikeresen asszimiláltak magukba. Annyi azonban bizonyos, hogy a mitokondriumok saját, speciális genetikai állománnyal rendelkeznek, mely kizárólag anyai ágon öröklődik. Márpedig a 16 ezer bázispárt tartalmazó és vagy 37 gént kódoló mitokondriális emberi DNS-nél meglehetősen ritka a genetikai rekombináció, azaz szinte változatlanul öröklődik tovább, ami azután felmérhetetlen segítséget jelent a populációgenetikai kutatásokban. Miután a teljes mitokondriális DNS egyetlen egységként (más néven haplotípusként) öröklődik, lehetőség van ma élő individuumokból nyert mitokondriális DNS-minták rokonságának ábrázolására egyfajta (a fajok evolúciós rokonításából jól ismert) filogenetikus fa formájában. Ráadásul a mitokondriális DNS a sejtmagban található örökítőanyagokhoz képest sokkal gyakrabban esik át mutáción - tehát a mitokondrium DNS-állománya is folyamatosan változik, ráadásul az evolúciós vagy molekuláris óra módszerével meg lehet határozni akár azt is, hogy hány generációval, hány esztendővel ezelőtt élhetett egy-egy faj (mondjuk az emberiség) anyai ágú őse. Korántsem meglepő módon az emberi fajra vonatkozólag már ki is számolták eme bizonyos matrimoniális közös ős korát: ezek szerint a mitokondriális Évának nevezett elődünk úgy 140 ezer évvel ezelőtt élhetett, valószínűleg valahol Kelet-Afrikában - ő az, akinek mitokondriális örökítőanyaga minden ma élő emberben megtalálható. A mitokondriális Éva fogalma sokak számára zavaros - voltak, akik rögvest úgy vélték, hogy eme Éva és a mindjárt tárgyalandó Y-Ádám volt ama bizonyos emberpár, akiktől mindannyian származunk. A valóságban soha nem szűkült le az emberi populáció ilyen kevés egyedre - ráadásul természetesen nem Éva volt a maga korának egyetlen nője, viszont a többiek mitokondriális információja nőutódok híján (ehhez elég volt, ha egy idő után csak fiúk születtek az adott ágon, vagy legalábbis csak ők nemzettek utódokat) elveszett. Ráadásul a Mindenki Matrimoniális Közös 'se nem azonos a Legfiatalabb Közös 'ssel, aki értelemszerűen sokkal fiatalabb a mitokondriális Évánál: a konzervatív becslések a késő paleolitikumba teszik az ő korát, de a merészebbek szerint még legeldugottabb törzsek is érintkeztek annyit nagytermészetű eurázsiai (vagy eurázsiai eredetű) eleinkkel, hogy eme derék ősünk korát maximum háromezer évvel ezelőttre (vagy még későbbre!) lehessen tenni. (Csak a tréfa kedvéért neveznénk meg, hogy létezik a múltban egy Azonos 'sök Pontja is: az ekkor élt eleink vagy mindannyiunk ősei vagy egyikünké sem - ennek idejét a merészebb kalkulációk 5 és 15 ezer esztendővel ezelőttre szokták belőni.) A fent már említett Y-Ádám, azaz a fiági legfiatalabb közös ős egy másik megfontolásnak köszönheti létét. Ezek szerint a sejtmagban található kromoszómapárok közül az Y-kromoszómák csupán férfiágon öröklődnek, ráadásul a rekombináció a mitokondriális DNS-hez hasonlóan szinte kizárt, az örökítőanyagot csupán a mutáció formálja, mégpedig megfelelő, jól kalkulálható sebességgel - így azután a molekuláris óra módszerével visszaszámolva kijön az is, hogy Y-Ádám 60 ezer évvel ezelőtt élt. Mármint a ma regnáló ős alfa-hím: a férfiágak folyamatos (de váltakozó ütemű) kihalásával ugyanis idővel detronizálódik, s egy új, fiatalabb Ádám veszi át a helyét. Mint látható, ez a bizonyos ipszilonos Ádám jóval fiatalabb, mint a mitokondriális Éva, aki a méltó párja lehetett volna - s ez a kutatók szerint a férfi és női reprodukciós stratégiák különbözőségéből táplálkozik. Ezek szerint a férfiaknál sokkal nagyobb statisztikai valószínűségi szórás adódik arra a kérdésre, hogy hagynak-e hasonlóan termékeny utódot hátra, vagy sem (van, aki egyet sem, s van, aki több nőtől számosat), míg a nők szaporodási esélyei sokkal egyenletesebben oszlanak el. Annyit azonban már a mitokondriális DNS-elemzés alapján el tudunk mondani, hogy bár eleink együtt élhettek Európában a neandervölgyiekkel, ám az ő csontjaikból kinyerhető mitokondriális DNS állománya nem mutat hasonlóságot a miénkkel, azaz a két emberváltozat nem keveredett egymással.
Bájos őseink
Mondanunk sem kell, a közös Éva hipotéziséhez vezető vizsgálatot éppoly komoly kritikák érték, mint a molekuláris óra elvén alapuló statisztikai becslést: az előbbinél azt kritizálták, hogy a vizsgálatba bevont személyek nem reprezentálták kellően a teljes emberiséget, az utóbbi általános érvényességével szemben pedig számos korlátozó kritériumot hoztak fel (például számolni kell az adott faj populációjának esetleges beszűkülésével, illetve a generációváltás idejével stb.).
Annyi bizonyos, hogy Évánk m-DNS-ének változásait lépésről lépésre követni lehet, s ebből akár arra is levonhatók következtetések (persze szigorúan statisztikai-valószínűségi jelleggel), hogy mely embercsoport mikor vándorolt el a sokak által vélelmezett (mások által meg vitatott) őshazából, Afrikából. A ma élő embercsoportok m-DNS-analíziséből szintúgy statisztikai-valószínűségi következtetések vonhatók le ezek rokonsági fokára vonatkozólag, mint ahogy azt is megpróbálták megsaccolni, hogy a mai európai népesség vajon maximálisan hány ősanyától származtathatja magát. Eme kalkulációk szerint (ezek közül a legnépszerűbb Bryan Sykestól, az oxfordi egyetem humángenetika-professzorától származik) az európai lakosság túlnyomó része mindössze hét, amúgy különböző korban élt ősanya haplocsoportját (és azok altípusait) hordozza magában. A derék professzor ráadásul még el is nevezte a hölgyeket: Ursula (ő a legidősebb, egyes becslések szerint 50 ezer éves, leszármazottai egészen a Brit-szigetekig élnek), Xenia, Helena, Velda, Tara, Katrine és Jasmine (utóbbi típusa a Közel-Keleten a leggyakoribb). Egy másik kutatócsoport néhány éve az American Journal of Human Geneticsben publikálta kutatási eredményeit az ún. Dzsingisz kán vérvonal feltárásáról, amely eleven példája annak, hogy bizonyos leszármazási vonalak sikeresebbek a többinél. Egy Y-kromoszómákat célzó vizsgálat szerint ugyanis az egykori mongol birodalom területén élő férfinépesség nyolc százaléka, kábé 16 millió ember hordoz ugyanazon leszármazási vonalhoz tartozó Y-kromoszómákat. A korábban a népszerű sajtóban megjelent értelmezésekkel szemben nekik aligha maga a vérszomjas Dzsingisz a közös ősük, inkább valamely ükapjától származhat a speciális Y-kromoszóma, amit már egy szélesebb közösség (a mongol hadsereg) terjeszthetett el Eurázsiában. Sykes, mintegy mintát adva a hasonló kutatásoknak, legutóbbi könyvében a Brit-szigetek mai lakosságának eredetét igyekszik megvizsgálni, egyaránt hagyatkozva mitokondriális DNS-elemzésekre és Y-kromoszóma-vizsgálatokra. Meglátásai szerint túlzóak azok a korábbi vélekedések, melyek szerint Britannia, de legalábbis Anglia mai antropológiai képét leginkább az 5-6. századi angol-szász invázió és hódítás befolyásolta volna - az általa közölt elemzés szerint az egykori germán hódítók ugyan jelentős mértékben befolyásolták a jelenlegi populáció genetikai jegyeit, ám ez a hozzájárulás mégis eltörpül az "őslakók"-éhoz képest. Hasonlókat állít a későbbi dán és norvég, azaz viking hatásról, ami csak helyenként jelentős (például az észak-skóciai szigeteken), míg a francia-normann hozzájárulást jelentéktelennek tartja - ez utóbbit persze azért a történeti források is alátámasztják, de azt már kevésbé, miért oly elhanyagolható a kontinentális kelták és a rómaiak hatása a jelenkori népességre. Némileg meglepő állítása szerint a Brit-szigeteket ma is jórészt a mezolit (középkőkori) őslakók és a betelepült neolit farmerek leszármazottai lakják (utóbbiak Ibérián keresztül a kelet-mediterrán vidékről érkeztek, s ezek a kelták nem azok a kelták).
Hasonló vizsgálatok más országokban is érdekes következtetésekre vezethetnek - s persze nyilvánvalóan a viták sem maradnak el, ahogy az Sykes sokak által hatásvadásznak és leegyszerűsítőnek aposztrofált, ámde rendkívül sikeres és szuggesztív könyvei nyomán is történt.
Magyarországon már a mostani évtized elején kezdeményezett ilyen vizsgálatokat Raskó István profeszszor az MTA Szegedi Biológiai Központjának Genetikai Intézetében, együttműködve az Akadémia Régészeti Intézetével - mi több, ez utóbbiban létrejött a régió első genetikai kutatásra specializálódott laboratóriuma is. A történeti genetikának kétségtelen létjogosultsága van akár olyan kérdések vizsgálatában is, mint hogy kikkel álltak rokonságban a honfoglaló magyarok (itt már a lehetséges genetikai minták leszűkítése is számos problémát rejt magában). S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy honnan származnak a magyarság egyes elemei (például a székelyek, akik körében már indult efféle vizsgálat), illetve milyen fokú genetikai rokonság mutatható ki a ma Magyarországon élő népesség és szélesebb-közelebbi szomszédaink és vélt rokonaink között. Elébe vágva a válaszokat firtató kérdésnek: egyelőre sok területen még csak a szorgos kutatómunka zajlik. Számos esetben sikerült régészeti leletekből kutatható genetikai szekvenciákat elkülöníteni: a szegedi kutatók megtalálták a módját annak is, hogyan lehet 700-1300 éves csontokból DNS-szakaszokat nyerni, majd ezeket izolálni és sokszorozni - ezek ti. már alkalmasak lehetnek arra, hogy összehasonlítsák más népcsoportok ma élő egyedeiből nyert vagy éppen azok régészeti eredetű mintáival. Mégis igen nagy óvatosságra és módszertani szigorra van szükség, elvégre - különösen régészeti mintáknál - már az is jelentős veszély, hogy a feltáró régész vagy a kutató DNS-e megfertőzi a leletet, ráadásul a kutatható, megfelelő minőségű leletek száma is igen csekély. A távlatok mindazonáltal jelentősek: a már említett szegedi humángenetikai csoport például azon dolgozik, hogy feltárja a 10-11. századi Kárpát-medence teljes mitokondriális DNS-térképét - a fentiek alapján tán sejthető, milyen óriási lépés volna ez.
Más kérdés, s ez hangsúlyosan nem a mostani szegedi kutatásokra vonatkozik, hogy némely közelmúltban lezajlott vita tanúsága szerint szakmabéli történészek nem mindig tolerálják, ha mikrobiológusok fogalmaznak meg egyelőre még vitatott érvényességű genetikai vizsgálatokra alapozott leszármazási-vándorlási hipotéziseket (lásd erről a Róna-Tas András és Szabó István Mihály akadémikusok közötti emelt hangú disputát, mely 2003-ban, a História hasábjain zajlott).
Viták nyilván továbbra is lesznek arról, miként érvényesülhetnek a természettudományos módszerek a történeti-régészeti kutatásokban, de valószínű, hogy a metódusok finomodása nyomán mindez forradalmasíthatja a múltról alkotott képünket - ahogy a korrigált radiokarbon-módszer írta felül a korábbi régészeti kronológiát.
