Az Optikai illúziók - fedezzük fel az agy és szem titkait módfelett szórakoztató és egyszerre több generáció épülését szolgáló, erősen interaktív tárlat, s bár látszólag nem túl nagy alapterületet foglal el, mégis órákat eltölthetünk benne, ami maga is egyfajta optikai illúzió. Legfeljebb a káprázat és az enyhe szédülés szabhat határt az élvezetnek - szerencse, hogy a különböző műfajú és mechanizmusú képek, ábrák, mobilok más és más módon verik át agyunkat.
Diszkógömb és jégtábla
A kiállítás rendezőinek szándéka szerint a ravasz spektákulumok labirintusa beavatást kínál a káprázatok, tévedések, megtévesztések, vagyis az optikai illúziók önmagában is lebilincselő világába. Mindeközben rájöhetünk, hogy nem is valamiféle friss huncutsággal állunk szemben (többnyire meredten, elkerekedő szemmel): optikai illúziók réges-régóta ismeretesek, meglepően sok helyütt alkalmazták és alkalmazzák őket ma is. A tárlat egy pontján például próbára tehetjük szemünket a forgó korongon, amibe belefeledkezve, majd hirtelen szomszédunkra vagy bármely mozdulatlan tárgyra nézve azt is - ellentétes irányban - mozogni látjuk. Ezt a "vízeséseffektusnak" nevezett tüneményt még a nagy Arisztotelész írta le, ám korunkban is remekül tanulmányozható a hatása, ha például forgó diszkógömb alatt táncolunk, vagy sokat nézzük a hídról a sodródó jégtáblákat (bár ennek szezonja szerencsére már véget ért).
De ne szaladjunk előre, hiszen az Optikai illúziók is az alapoktól indít: okos ábrákról tanulhatjuk meg a szem felépítését, a látás folyamatának mechanizmusát, aminek segítségével választ kaphatunk arra is, miként vezet félre nap mint nap a szemünk. Ebből a szempontból rendkívül tanulságosak az illúziókhoz fűzött kommentárok - gyorsan kiderül, hogy számos jelenségnek ma sem ismerjük a magyarázatát.
A szem megtévesztésének gyakorlati hasznára jó példa az élővilágban módfelett elterjedt mimikri jelensége. A természetben sokszor élet-halál kérdése, hogy létrejön-e az elérni kívánt illúzió, s hogy a nagy és éhes ragadozók bedőlnek-e a trükknek, melyet esetükben - a zsákmányállatok nagy örömére - nem leplez le semmiféle információs tábla. Az álcázás nagymesterei, a rovarok és némely hüllők mellett kellő figyelem fordul az evolúciós versenyben tökélyre fejlődött tengeri élőlények felé: a biológiai versenyben határozott előnyt élveznek a kültakarójukon több-kevesebb vörös festékanyagot hordozó (azaz a látható spektrumból a vörös tartományban fényvisszaverő) lények, tekintve, hogy a vörös fény már viszonylag kis mélységben elnyelődik. Jó volna tudni, miért is látunk bele unos-untalan emberi arcokat különböző természeti tüneményekbe - a légi felvételeken és amatőr fotókon megjelenő Krisztus-portrék, ektoplazmák, asztráltestek garmadájáról nem is beszélve. Most csak annyit sejtünk minderről, hogy e sokszor haszontalannak tűnő képességünk egykor határozott evolúciós versenyelőnyt jelenthetett.
A kiállításon illusztratív módon előkerülnek az optikai illúziók művészi alkalmazásai is - a tárlat e tekintetben természetesen nem törekedhet még részleges teljességre sem. Azt pedig csalódottan kell konstatálnunk, hogy a tudomány még mindig nem tud megnyugtató választ adni arra, hogy miért is látszik nagyobbnak a Hold a horizont szélén. A 700 négyzetméteren megvalósult tárlat szerencsére rendezett formában, logikus elrendezésben, jól csoportosítva teszi átélhetővé és megérthetővé a különböző optikai típusú érzékcsalódásokat - sőt a gyerekek még egy színes kvízlapot is kapnak, melynek helyes kitöltéséhez végig kell járniuk a tárlat stációit.
Ezek során pedig bőségesen részesülünk fiziológiai illúziókból: a felvillanó fényes ábrákat követő utólagos képek vagy a túl gyorsan és tartósan váltakozó minták nyomán adaptálódó képi ingerek jól ismertek - legfeljebb eddig nem állt módunkban ilyen közelről és csoportosítva tanulmányozni őket. Ezek - legalábbis a legvalószínűbb hipotézis szerint - az agyat és/vagy a szemet ért túlzott ingerek, esetleg a tárgyak, formák és képelemek egymással is konfrontálódó, illetve speciális kontextusba kerülő tulajdonságai, alkotóelemei és sajátosságai miatt keletkeznek. A kognitív illúziók (mint az Escher-féle paradox illúziók vagy a csálénak tűnő egyenesek keltette kávéház-fal hatás) ezzel szemben úgy jönnek létre, hogy friss észleleteink kölcsönhatásba lépnek a világgal kapcsolatos korábbi tapasztalatainkkal, s az ezekből felépített várakozásainkkal. Az Optikai illúziók bár rendre (amúgy tömören és érthetően) felvázolja az adott, megtévesztésre szánt kép (mondjuk, egy számítógép által összerakott autosztereogram, ami szemünk elé helyezve, majd eltávolítva tárja fel kvázi 3D mélységeit) mitől és hogyan működik. Utóbbi például a mélységészlelés becsapása révén, amire mi magunk is rájátszunk, hiszen annyira szeretünk illúzióban élni. A kiállítás éke a két forgatható, belsejében ábrákat rejtő, mozgóképet előállító korong: a zootróp résein át betekintve a praxinoszkóp pedig a közepére applikált tükör segítségével állít elő állóképekből mozgót - szemünk és agyunk tehetetlenségének gondos kihasználásával. Egykor e "játékok" fontos népszórakoztató szerepet játszottak - a Fülesben még a közelmúltban is nyüzsögtek a "nicsak, ki bújt a fák közé?" típusú rejtvények. Manapság az optikai illúziók rajongói leginkább az erre szakosodott portálokon élhetik ki a megtévesztés és a megtévesztettség iránti erős elkötelezettségüket.
Magyar Mezőgazdasági Múzeum, április 15-ig, hétfő kivételével mindennap, 10-17 óra között
