A nemzetközi folklorisztika egyik központi kérdése a hagyományátadás, a kulturális javak megőrzése és megbecsülése volt. A kérdés az, hogy az a kutatói közösség, amely ennyire meghatározónak tartotta az általa fontosnak tartott közösségek kultúrájának megörökítését, rögzítését, vajon saját örökségével hogyan birkózik meg. Vajon miképp tud értékelni, megbecsülni, folytatni egy olyan jelentős életművet és oktatói pályát, mint amilyen Voigt Vilmosé volt?
Ez a pálya ugyanis kitörölhetetlen nyomot hagyott a hazai néprajztudományon és folklorisztikán. Pályájának nagy hatása volt egyszerre több tudományágra. Erről nem csupán közel száz kitüntetése, szerepvállalása a nemzetközi tudományos társaságokban, publikációi és oktatói tevékenységének évtizedei tanúskodnak, hanem az is, hogy Voigt Vilmost idehaza és szinte mindenhol a világban ismerték, olvasták, számon tartották.
Voigt Vilmos 1940-ben született Szegeden. Általános és középiskolai tanulmányait Budapesten végezte. Különösen jó szívvel emlékezett vissza a Medve utcai általános iskolára, ahol a tudás, az olvasás szeretetét magába szívta. Az ELTE-n tanult magyar nyelv és néprajz/folklorisztika szakon; első tanulmánya még hallgató korában, 1961-ben jelent meg az Ethnographia hasábjain, „Bárkányi János” név alatt. Az állatok királyáról szóló írása már ekkor a kortárs meseértelmezések élvonalába emelte a 22 éves, harmadéves hallgatót.
Az egyetemet kiváló minősítéssel zárta 1963-ban. Már ekkor is kitűnt képességével a különféle kutatási témák és területek összekapcsolására, széles körű tájékozottságával, a nyelvek iránti érdeklődésével és tehetségével. Az egyetem befejezése után tanársegéd lett, adjunktusi kinevezést 1970-ben kapott. A folklór esztétikájáról írott értekezésével 1973-ban kandidált, majd három évre rá az ELTE docense lett. 1979-ben vette át az ELTE Folklore Tanszékének vezetését – azaz kicsit több mint másfél évtized alatt az egyetemen frissen diplomát szerzett hallgató a hazai folklorisztika legjelentősebb műhelyének vezetőjévé vált.
Természetesen nem érdemtelenül. Az 1970-es években egymás után láttak napvilágot azon kötetei, amelyek a kortárs folklorisztika alapkérdéseit a nemzetközi kutatások legjavának ismeretébe ágyazva tárgyalták meg. A folklór alkotások elemzése című kötete (Akadémiai Kiadó, 1972) talán elsőként adott teljességre törekvő képet a különféle folklórműfajok életéről, az egyes folklóralkotások tartalmi és formai sajátosságainak elemzési lehetőségeiről. Már ebben az első kötetében is megjelent az a három gondolat, amely végigkísérte a pályafutását. Ezek szerint a folklór nem örök, hanem történeti jelenség. Van kezdete, és minden bizonnyal lesz vége is. Másfelől a folklór a valóság művészi elsajátításának eredményeképpen jön létre, attól elszakítani nem lehet. A mese sem pusztán a fantázia szüleménye tehát, hanem a valóság egyfajta megjelenítése. Végül pedig amellett érvelt Voigt, hogy a folklór jelenségeket a társadalom szövetébe beágyazva lehet és érdemes szemlélni. Nem egy időtlen néplélek lenyomatai, hanem egy meghatározott társadalmi közeg alkotásai.
Ez a megközelítés mutatkozott meg A folklór esztétikájához című munkájában (1972), és számos későbbi tanulmányában. 1974-ben jelentette meg az első magyar nyelvű folklorisztikai textológiai útmutatót, majd 1977-ben adta közre azt az összefoglaló munkát, amely a jelelmélet, azaz a szemiotika témakörét nyitotta meg a hazai olvasók számára. A szemiotika Voigt Vilmos számára nem hermetikusan zárt tudásterület volt, amely a folklorisztika mellett érdekelte – sokkal inkább egységben látta e két tudományágat és azok kutatási módszereit.
Ezek a pályafutását megalapozó elméleti-módszertani munkák évtizedekre meghatározták azt, hogy miképp írtak, gondolkodtak és elemezték az egyes népköltészeti alkotásokat a hazai folkloristák. Az ezt követő évtizedekben tanulmányok százait közölte, amely a fent említett szemlélet szerint térképezte fel a folklorisztika szinte minden részterületét a néphittől egészen a közmondásokig, és Észak-Amerikától egészen Szibériáig.
Kiterjedt érdeklődése, remek elemzései és páratlan asszociációs képessége eredményeképpen még az 1995-ös egyetemi tanári kinevezése és nagydoktori címének megszerzése előtt teljes értékű életművet hozott létre, amely a hazai folklorisztikát nem csak megújította, de nemzetközileg is ismertté tette. Kutatásai mellett mindvégig tanított is: az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanszékvezető volt, és 2010-es nyugdíjazásáig a Magyar és összehasonlító folklorisztika nevű doktori program vezetője is. Szakdolgozatok és doktori disszertációk százait felügyelte, bírálta, tekintette át. Amikor más felsőoktatási intézményben még nem volt folklorisztikai doktori iskola, Kolozsvártól Pécsig fiatal kutatók sokaságának adott otthont az általa vezetett műhely. Az ELTE Folklore Tanszékének kisugárzása országos, sőt, azt meghaladó mértékű volt.
Oktatási tevékenysége azonban más módon is nyomot hagyott. Egyetemi óráinak anyagai számos összefoglaló kötetben láttak napvilágot. Történeti folklorisztikai tanulmányai 2000-ben és 2001-ben, vallásetnológiai kutatásainak summája 2004-ben (A vallási élmény története: Bevezetés a vallástudományba) és 2006-ban (A vallás megnyilvánulásai – Bevezetés a vallástudományba) jelent meg. Az európai folklórról írott kötete egyre bővülve több kiadást is megélt, végső formájában 2020-ban látott napvilágot. Voigt Vilmos pályafutása során több mint 1400 tudományos közleményt jegyzett – minden bizonnyal ennél is többet, de a Magyar Tudományos Művek Tára jelenleg ennyit tart számon tőle.
Hatása nemcsak tudományos szempontból felbecsülhetetlen: személyisége, fanyar humora, játékos gondolkodása, nagyvonalúsága és udvariassága az egyetemi és a tudományos életben nagy űrt hagyott maga után. Nem volt közvetlen, mindenkivel barátkozó ember, de tudását bárkivel bármikor örömmel osztotta meg. Az óriási életmű és a fél évszázados oktatási tevékenység dacára is e tudás jó részét minden bizonnyal magával vitte. A mi feladatunk az, hogy ahol ő abbahagyta a történet szövését, ott felvegyük a szálat, és folytassuk tovább – megbecsülve és értékelve mindazt, amit eltávozott mesterünktől kaptunk.
A szerző a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének tudományos munkatársa.
