Magyar Narancs: Első tojásos bejegyzése egy gyerekkori naplóbejegyzés 1966-ból, 12 éves korából: „Tőkés réce, egy tojás, vízben álló fűzfa tövében.”
Haraszthy László: Már gyerekkoromban lenyűgözött az élővilág, így történhetett, hogy egy szegény rigót „halálra néztem”. Addig vizsgáltam a fészkét, mígnem elmenekült. Akkoriban még nem volt szakirodalom, 1970-ben jelent meg az első, háromnegyed részben színes madárhatározó. 49 forint volt, rögtön megvettem.
MN: A könyvéből kiderül, hogy 240 faj fészkel nálunk, ebből 199 állandó fészkelő.
HL: A fajok döntő többsége évszázadok óta itt él. Mégis, állandó fészkelőnek az számít, amelyik megszakítás nélkül minimum öt éven át költött nálunk. Alkalminak azt a fajt tekintjük, amelyik mondjuk száz éve vagy húsz éve már fészkelt itt egyszer. Nem könnyű megmondani, miért történik ilyesmi, lehet, hogy a madár megkésett a vonulásban, megsérült, de az is lehet, hogy extra táplálkozóhelyet talált. És van, amikor nem találunk magyarázatot. Mit gondoljunk arról a madárról, amelyik Finnországban és Svédországban is csak a sarkkörök fölött fészkelt, és most ráleltünk az erősen felmelegedő vizű kiskunsági holtágban? Ilyenkor csak találgatunk.
MN: A könyv 18 évig készült.
HL: Vannak madarak, amelyeknek borzalmasan nehéz, szinte lehetetlen megtalálni a fészkét. A könnyen megtalálható fészkek fotózásába is bele lehet gebedni, ha rossz helyen vannak. Az énekes nádiposzáta magas kórósokban, a kanadai aranyvesszőben, sédkenderben szeret fészkelni. Ezek szemre sűrű állományt alkotnak, de ha az ember alulról nézi, akkor a szárak tíz-tizenöt centire vannak egymástól, a fészek méterekről jól látszik, viszont felülről lehetetlen megtalálni azt. De ha ugyanez a madár belefészkel egy felverődő nádasba, ami dugig van csalánnal és átszövi a folyondár, azt reménytelen megkeresni. Minél többet tudok egy madárról, annál nagyobb az esélye annak, hogy hiába rejti el a fészkét, könnyen megtalálom.
MN: Ezeknél bizarrabb helyeken is vannak fészkek.
HL: Igen, magasfeszültségű oszlopra nem szívesen másztam, de a nádasokban sem életbiztosítás bolyongani. A fejem fölött két és fél méterre van a nád. Hol jöttem be, merre menjek? Hasig érő víz, iszap.
| ||
MN: A 240 fészekből hat híján mindet maga fotózta. Hogyan?
HL: A klasszikus odúlakók többségének ki lehet rakni költőládát, abba ha belefészkelnek, csak kinyitom és már készülhetnek is a képek. A maguk véste odúban fészkelő harkályokat vagy a földi üregekben fészkelőket endoszkóppal fotóztam. Ám a madarak jelentős része fán fészkel. Ha a fa elég erős és vastag, fel lehet mászni mászóvassal, de sokszor a fészek olyan nagy, hogy nagyon nehéz fölé kerülni, máskor pedig az ág végén van… Bokroknál létrát használtam.
MN: A függőcinege heteken át építi fészkét, más madarak meg simán a földre rakják tojásaikat.
HL: Attól függ, milyen hatások érték a fajt az evolúció során. Egy meredek sziklafalon felesleges fészeképítéssel szórakozni, a szikláról nem esik le a tojás. A lappantyú például az égvilágon semmit sem csinál, egy gyufaszálnyit nem kapar arrébb. Ám amikor melengeti tojásait, a közvetlen közeléből sem lehet őt észrevenni, pont úgy fest, mint az avar. A hideg északi övekben viszont mindenképp kell a tojásoknak a védelem.
MN: Kirajzolódik a könyvben, hogy a madarak milyen erősen alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez.
HL: Nincs még egy élőlénycsoport, amely olyan mértékben behálózná a világot, mint a madarak. Az evolúció során ez az alkalmazkodóképességük folyamatos edzésben volt. Ma is megvan, bár nem mindegyiküknél és nem azonos mértékben, hiszen akkor nem lennének kipusztulások. A képlékenyebb fajok, vagy amelyek azzá váltak, képesek táplálékot váltani, vagy felfedezni egy biztonságos fészkelési módot. A városban fészkelő feketerigó például egészen az ötvenes évekig vonuló madár volt, ám már nem mennek sehová: itt az étel! Gyorsan tanulnak, egyszer magam is láttam a folyamatot a Keletinél. Évek óta ki voltak rakva a betonteknők a pletykanövénnyel, évek óta sétálgattak körülöttük a galambok, morzsákra lesve. Egyszer az egyikük a növény levelét megcsipdeste. Rá fél másodpercre már ott nyüzsgött az egész banda, és eltakarították az összes levelet.
MN: A madarak sok „szemetet” beledolgoznak a fészekbe.
HL: A legtöbbször felhasznált és rájuk nézve legveszedelmesebb anyag a bálakötöző zsineg. Mivel könnyen alakítható, hajlítható, szívesen használják fészekanyagnak. Amikor azonban elkezd szétszálazódni, akkor kezdődik a baj. Néha a kotló madaraknak, de főleg a fiókáknak, beleakad a lábuk, felakadnak és sokszor szörnyű kínok között elpusztulnak. De a kányák például nincsenek meg szemét nélkül, azokkal díszítik ugyanis a fészküket. Telehordják rongyokkal, tejeszacskóval, papírral. Nincs rá magyarázat, hogy miért csinálják.
| ||
MN: Az állatok maguk is „bűnöznek”, ellopják egymás fészekanyagát, vagy ott a káinizmus, amikor a fiókák kinyírják a testvérüket. Mi az ember legnagyobb madárellenes bűne?
HL: A túlhajszolt városiasodás. Éles kép a gyerekkoromban a Verseny Áruház előtti buszmegálló a platánokkal, amelyeken tízezrével éjszakáztak a verebek. Az emberek az eresz alatt várakoztak a megállóban és csak úgy inaltak a megérkező buszhoz, rettegve a potyadékoktól. Most az egész városban nincs ötezer veréb. Nincsenek fecskék. Mert nincs rovar a fiókák neveléséhez. Ma már a városi parkok is ápolt parkok. Ez jó a feketerigónak vagy a szürke légykapónak, de – mert nincs bokor – nem jó a fülemülének. A tópartjaink tönkretétele pedig nem ma kezdődött. A part a tónak az, mint nekünk a szívünk. Part nélkül nincs élet. Ám itt társadalmi és egyéni érdekek ütköznek, a mindenkori kormányok dolga lenne kezelni a helyzetet. Ám az egyén a maga húsz méterét, az újgazdag meg a maga háromszáz méterét akarja. A városi térkövezés pedig épp csak egy fokkal jobb a betonozásnál. A talaj élőlény és földi méretekben a legnagyobb víztározó, óriási pufferkapacitása van a szennyeződések feldolgozására, viszont abban a pillanatban, hogy lebetonozzuk, ez a funkciója megszűnik. Elemi érdeke lenne a civilizált embernek, hogy a talajt védje. És bár nálunk a termőtalaj egyedülálló, ezzel bánunk a legkegyetlenebbül az állandó zöldmezős beruházásainkkal.
MN: 2010-ig természetvédelmi szakállamtitkárként végigvitte az ország 21 százalékát lefedő Natura 2000 területek kijelölését. Miért nem küzdött tovább?
HL: 2002 és 2010 között kivétel nélkül közigazgatási ismeretekkel rendelkező szakemberek voltak a legmagasabb köztisztviselői posztokon, Orbán és csapata ezt felrúgta. Mindegy, kinek mi a végzettsége, van-e közigazgatási tapasztalata, az egyetemi padsorból kiszedünk valakit és hopp, holnap már államtitkár. Sajnos a politikusok egy része nálunk még nem képes elfogadni, hogy a közigazgatásban dolgozók a közjó, az ország szolgálatára és nem egy pártra tesznek esküt. A mostani kormány a természetvédelem ügyét nem nagyon szereti. Az előzőek sem voltak szerelmesek belé, de korábban iszonyú háborúskodások árán azért meg lehetett találni a középutakat. A Natura 2000 területek kijelölése kapcsán azt fújták, ha nem lesz több híd, út, tönkremegy az ország – mégis sikerült megvédeni az eredeti tervet. Miből látszik, hogy nem normálisan működik a rendszer? Egészséges működés esetén először azt vizsgáljuk meg, hogy a természeti értékek engedik-e, hogy az adott területen lehet-e utat, gyárat, lakóházat építeni, vagy sem. Ha nem, akkor az egész társadalom érdeke, hogy ne kezdődjön ott építkezés.
MN: Most elég erősen lobbizni?
HL: Nem kell még lobbierő sem. Mindent a kormány dönt el, elég megnézni a Magyar Közlönyt, ahol garmadával állnak a kormányhatározatok. Ez enyhén szólva sem demokratikus. Ezeknek az ügyeknek a többségében az elsőfokú hatóságoknak kellene dönteniük.
MN: A Magyarország fészkelő madarainak költésbiológiája monumentális ornitológiai kézikönyv. De mi a helyzet az oológiával, azaz a tojástannal?
HL: A madarakkal való foglalatoskodás 150–200 évvel ezelőtt kimerült abban, hogy lelőtték és kipreparálták őket. Ezek aztán elégtek, megsérültek, megette őket a moly. Ezt követte a tojásgyűjtési őrület. A tojásgyűjtemény a létező legérzékenyebb dolog, mivel a tojások mellé rakott kartonokra írt adatok könnyen elvesznek, azok nélkül pedig mit sem ér az egész. Hogy milyen a madár tojása, az még megállapítható, de hogy hol és mikor gyűjtötték, már nem. Ebbe a tudományba korábban nem sok mindent tettek bele, az utóbbi egy-két évtizedben kezdtek helyükre kerülni a dolgok. Én nem gyűjtök semmit: adatokhoz szerettem volna jutni. Ha csak egy fészket látunk és a róla felröppenő madarat, nem tudhatjuk, hogy azért ült-e a tojó, hogy lerakjon még egy tojást, vagy holnap kikel az összes. Vizuálisan nem lehet a költési időt behatárolni, ebben segítenek a tojásgyűjtemények. A gyűjtők legtöbbször vízpróbát csináltak, ami annyit tesz, hogy beleengedik a vízbe a tojást, a friss – könnyen preparálható – ugyanis lesüllyed. Harminckét magyarországi tojásgyűjteményt lehetett kinyomozni, ezek nem mindegyike van már meg, a Természettudományi Múzeum régi gyűjteménye például 1956-ban semmisült meg. A 32-ből 2015-ig 28 egy-egy szekrényben pihent, feldolgozatlanul. Végül a kollégáimmal én dolgoztam fel ezeket, külön kötet lett belőle. De persze ezek régi adatok, közben hatalmas változások voltak. Az élőlényeket tanulmányozva a klímaváltozás ténye a napnál világosabb. Brutálisan nyilvánvaló, hiszen van olyan madárfaj, amely már két héttel korábban költ, mint egy évszázada. Ezer adat támasztja alá a tényeket, még ha az amerikai elnök és a hozzá hasonlóan „gondolkodók” nem is vesznek minderről tudomást.
MN: Négy kivételtől eltekintve nem szerepel fotó a bemutatott madarakról a könyvében.
HL: Sokan felvetették, hogy a fészkek és a tojások mellett legyenek képek a madarakról is, de mivel rengeteg kiváló madárhatározó létezik, nem akartam ezt az amúgy is hatalmas könyvet még jobban elnehezíteni, így is kétezernél több fészekfotót tartalmaz. Speciális munka, akik ezt forgatják, azok jól ismerik a madarakat.
MN: Mit tegyünk, ha fészekből kiesett madarat lelünk?
HL: Semmit. A legtöbb esetben a talált fióka feketerigó. Azok ugyanis kiugrálnak a fészekből a röpképességük elérése előtt, szétszélednek, hogy a ragadozóikat ne terített asztal várja. De a szüleikkel kommunikálnak, amelyek a földön is etetik őket. Ezt kevesen tudják, ezért visznek be rengeteg rigófiókát az állatkertbe, jó szándékkal a lehető legrosszabbat téve.
MN: Mindegyik tojás ehető? A saséból is készíthető rántotta?
HL: Persze. Csak nem illik, a legtöbb faj ugyanis védett vagy fokozottan védett. Nagyon drága lenne az a rántotta! Bár kívülről a tojások világa rendkívüli módon gazdag, belül pont ugyanolyan mindegyik.
