I. e. 480 késő nyara óta a spártai sereg hősiessége hivatkozási alap. Szinte magunk előtt látjuk, ahogy Gerard Butler digitális háttér előtt oly látványosan dacol a teljes perzsa világbirodalommal, de azt se feledjük, hogy a csata révén vált a szigetvári Zrínyiből „a magyar Leonidas”, ahogyan sok egyéb mellett Kölcsey Parainesisében is rálelhetünk a nevelő szándékú példázatra. S még mindig a magyar hatástörténetnél maradva a kortárs Szimónidész híres-nevezetes sírfelirat-epigrammáját Kazinczy Ferenctől József Attiláig számosan lefordították, igaz, mi ezek közül mégis jószerint csak a derék klasszika-filológus, Ponori Thewrewk Emil magyarítását emlegetjük.
Egy ilyen sokszor felidézett, feldolgozott és hivatkozott történelmi eseményről szólván azonban szinte kézenfekvő, hogy mennyi mindent nem vagy nem jól tudunk vele kapcsolatban. Kezdve mindjárt a csata napra pontos dátumával, amelynek datálásában mindmáig megoszlanak a vélemények, nagyjából egy hónapnyi szórással, augusztus 7-től szeptember 10-ig több dátumot is belőve.
A helyszínt, a Thesszáliát Közép-Görögországgal összekötő „Meleg kapuk” szorosát például olyan jelentékenyen átformálta az idő (főként az üledéklerakódás folyamata), hogy az ókori leírások pontossága ma már ellenőrizhetetlen. Ennél azonban sokkalta megbízhatatlanabb a Hérodotosz által alig pár évtizeddel később megírt beszámoló, a számok dolgában mindenképpen. A történetírás atyja szerint ugyanis Xerxész perzsa nagykirály nem kevesebb, mint 2 641 610 katonával, valamint legalább ugyanekkora segédszemélyzettel, tehát összesen ötmilliónál is több emberével rontott rá a mondott évben Hellaszra, hogy revánsot vegyen a tíz évvel korábbi, még Dareios uralkodása alatt elszenvedett marathóni kudarcért. Nos, úgy lehet, ezt a számot legalább tízzel eloszthatjuk, hogy a valósághoz közelebbi értéket kapjunk.
Bár valószínűleg az emlékeinkben élő 300-as szám sem stimmel, hiszen a Thermopülai-szorosnál összegyűlt görög védősereg mindenképpen nagyobb volt ennél. Igaz, tömegek nem gyűltek itt össze a csatáig, hiszen a dórok a Karneiát, a nyájvédő Apollón ünnepét tartották éppen (futóverseny, zenei vetélkedés, lepényevés), így már ahhoz is rendkívüli döntést kellett hozni Spártában, hogy a két király egyike egy elősereggel hadra kelhessen. Háromszázan azok a gyermeknemzés állampolgári kötelezettségén már túlesett, teljes jogú spártai nehézfegyverzetű hopliták voltak (mínusz egy súlyos szemgyulladása miatt elküldött maródi), akikhez a Peloponnészoszról, Boiótiából, Lokriszból és Phókiszból néhány ezer katona csatlakozott még. S habár a hős Leónidasz király az ütközet utolsó napján hazaküldte a szövetséges csapatokat, két sereg azért mellette maradt: a theszpiaiak önként, a perzsabarátsággal vádolt thébaiak pedig kényszerből, ők azután testületileg meg is adták magukat az ellenségnek.
És ezzel el is érkeztünk az árulás témájához, amelyet jobbára csak a maliszi Ephialtésszel kapcsolatban szokás emlegetni. (Ő volt az a férfiú, aki dicstelen módon pénzért elvezette a perzsa sereget egy titkos hegyi ösvényen, egyenesen a görög sereg hátába.) Csakhogy rajta és a már említett dezertőr thébaiakon kívül is volt olyan alak e csata (és egyáltalán Xerxész görögországi hadjárata körül), akit a hazaárulás vádjával illethetnénk. A perzsa uralkodó egyik főtanácsadója ugyanis nem volt más, mint Démaratosz egykori spártai király, aki ugyan jóindulatból megüzente szülővárosának a közelgő hadjáratot, ám egyebekben teljességgel Xerxész hasznára dolgozott. És aki, mint tipikus spártai király bizony nem rendelkezett azon erényekkel, mint I. Leónidasz. A hazaszeretet, a hősiesség és a kikezdhetetlen erkölcs ugyanis korántsem volt alapértelmezett e királyok körében. Így például az ő trónját magának megszerző Leutükhidész az egyik hadjáratán simán hagyta magát megvesztegetni az ellenség által, hogy aztán a sátrában egy pénzes zsákon üldögélve bukjon le. Kleomenész, aki királyi leszármazását Héraklészig tudta visszavezetni, a saját városa ellen szervezkedett Arkadiában, hogy végül köz- és önveszélyes tébolyultként vessen véget az életének. Leónidasz az ő féltestvére és utóda volt, és meglehet, ha eredendően ő számított volna a trónörökösnek, akkor sohasem válik belőle a hősök hőse, a királyi cím várományosait ugyanis rendesen felmentették a szó szerint spártai szigorú nevelési gyakorlat, az agógé kötelme alól.
Mégis: mind neki, mind a katonáinak a motivációi árnyaltabbak lehetnek, mint azt talán sejtenénk. Spárta ugyanis, dacára büszke harci szellemének, korábban nemigen járt az élen a perzsákkal szembeni ellenállás terén, így e városállam már a perzsa–görög konfliktus kezdetét jelentő ión felkelés támogatására sem vállalkozott. A korabeli görög közvélemény számára pedig az a spártai húzás vált igen emlékezetessé, amellyel i. e. 490-ben sikeresen lekésték a marathóni csatát. Ekkor vallási törvényre hivatkozva csak későn keltek hadra, és jó taktikai érzékkel a már befejezett ütközetet követően érkeztek meg a csatatérre. (Ahol azután más dolguk már nem is akadt, mint sportszerűen megdicsérni az athéniakat, majd emberveszteség nélkül elindulni haza.) Thermopülainál tehát Leónidasz seregének időszerű volt bizonyítani…
