*
Mintha csak ma történt volna: 2004. október 3-án, természetesen vasárnap avatta boldoggá az azóta elhunyt II. János Pál pápa a rég megboldogult, országaihoz hasonlatosan szerencsétlen sorsú Károly királyt. Most szombat délután, az Akadémia dísztermében megtartott emlékülés nyomán lovas huszárok, gyalog honvédok, csukaszürke uniformist viselő, szintúgy hagyományőrző osztrák határvadászok és népviseletbe öltözött fiatalok kíséretében maga Ottó egykori trónörökös és fia, Habsburg György vezette a maga eklektikusságában is szívderítő, néhány száz fős, hallhatóan többnemzetiségű (saccra: magyar-osztrák-bajor) csoportot a Bazilikához. Mire a ragyogó napsütésben odaért a menet - benne számos, talán egy már feledésbe merült szimbolika jegyében zergetollas kalapot és vadászruhát vi-selő idős úr -, megkondultak a harangok, s a lovas huszárokat leszámítva a résztvevők bevonultak az ünnepi misére. Látnivalóan élnek még köztünk az elhunyt király, sőt az egykori dinasztia hűséges hívei - ám az elkötelezett republikánusoknak ezért még fölösleges holmi restaurációtól tartaniuk.
Károly boldoggá avatásának lehetősége már korábban, közvetlenül halála után is felmerült - Károly gondos vallásos nevelést kapott, ennek részeként szigorúan elzárták "kicsapongó életmódot" folytató apjától, Ottó főhercegtől, s egész életében buzgó, hívő kato-likus volt. A legendárium szerint már gyermekkorában megjósolta neki egy stigmatizált soproni apáca, hogy sokat fog szenvedni, s személyében támadások is érik majd. Gondolnánk, ez utóbbit legalábbis megszokhatták már a XX. századi uralkodók, ám biztos, ami biztos, Károlyért már gyermekkora óta imádkozott egy kis közösség, melyből a trónörökös katonai nevelője, Georg Wallis gróf feleségének, Pálffy Zsuzsának vezetésével alakult meg a király boldoggá avatását előkészítő ún. Gebetsliga, későbbi nevén a Károly Király Imaliga a Népek Békéjéért, melyet hosszú ideig Kurt Krenn, Sankt Pölten püspöke vezetett. Nem mondhatni, hogy a király boldoggá avatása - a katolikus egyház különleges nyilatkozata, melyet személyesen a pápa tesz, s mintegy a szentté avatás felé tett első lépés - osztat-lan lelkesedést váltott volna ki (a vitákról lásd: Károly és az angyalok, Magyar Narancs, 2004. 41. szám), amiben a legfőbb szerepet Károly állítólagosan vitatott első világháborús működése játszotta. Mint tudjuk, IV. Károly az első világháború kellős közepén vette magára az uralkodás nehéz terheit, miután Ferenc József hosszú regnálása sajnálatos véget ért - sokáig nem is volt nyilvánvaló, hogy Károly a trón első számú várományosa, ám esélyesebb, az öröklési rendben előtte álló rokonai sorra-rendre elhaláloztak. Ráadásul szinte kivétel nélkül erőszakos halállal, amit a babonás közvélemény hajlamos volt a császár ifjúkori bűnei (értsd: a magyar szabadságharc kegyetlen leverése) miatti transzcendentális bosszúnak tulajdonítani - de hát, mint tudni véljük, ez csupán színtiszta baromság.
Annyi bizonyos: ha létezett a családi átok, akkor az Károly sorsát is megszabta, ugyanis kevesebb mint kétéves uralkodása alatt összeomlott az összbirodalmi Monarchia, utódállamai pedig rövid úton elcsapták, és rögvest nemkívánatossá is nyilvánították az utolsó Habsburg uralkodót. A Károly-hívek az uralkodó mindent átható békevágyát emelték ki, s hogy népeit igyekezett kivezetni az első világháború poklából - mondják, nem rajta múlt, hogy nem sikerült. A szándék valóban nem hiányzott a császár-királyból, ám a kivitelezés már hagyott maga után némi kívánnivalót: miután a franciák (akiknek Károly nagylelkűen előre visszaadta a nem is általa birtokolt Elzász-Lotaringiát) indiszkréciója miatt béketerve kitudódott, Károly inkább visszakozott, s a jövőbe mintegy beletörődve várta az elkerülhetetlen véget. Az ellentábor ehhez képest olyan ide nem tar-tozó érveket hoz fel, hogy Károly ezredtulajdonosként katonái élén személyesen is harcolt az isonzói fronton a szintén katolikus olaszok ellen, s szemére vetik azt is, hogy uralkodása (és legfőbb parancsnoksága) alatt az osztrák-magyar hadsereg harci gázt vetett be, szintén az olasz fronton. Véleményünk szerint ez utóbbi már tényleg csak kisstílű piszkolódás: a mustárgáz és társai tényleg nem képviseltek új minőséget a háború általános kegyetlensége közepette - nem tudjuk felfogni, miért volt jobb a szuronnyal való kibelezés vagy a mesterséges lavinába fullasztás (különösen üdvtörténeti szempontból). Különben is: nincs tisztában a korabeli parancskiadási hierarchiával meg a k. und k. hadsereg tényleges vezetési rendjével, aki ilyen piszlicsáré dolgokat kötne Károly nevéhez. Annál meglepőbb, hogy a kifogások között nem szerepelt a két sikertelen királypuccs, melyek közül csak a második, az 1921. októberi volt méltó a nevéhez - ekkor vagy öt tucat halott árán állították meg a Horthyhoz hű erők a hírhedt különítményes parancsnok, Ostenburg Gyula által vezetett karlista csapatokat Budaörs határában. A tökéletes amatőrizmussal kivitelezett kalandorakcióra nehezen találni magyarázatot - alighanem Károly egyike a magyar história legtöbbször megvezetett balekjeinek, aki azonban kellő méltósággal, hűen a belénevelt (és a katolikus univerzalizmustól táplált) hivatástudathoz, nem volt hajlandó lemondani a trónról, s inkább a száműzetést választotta: ott is halt meg, Madeira szigetén, 1922. április 1-jén, állítólag spanyolnáthában. A sors különös fintora, hogy II. János Pál pont október 21-ét, azaz nagyjából a II. királypuccs évfordulóját választotta a boldoggá avatott uralkodó napjának.
