Bulesz, nyáron: Balcsik, Várna, Kavarna

  • - kovácsy -
  • 2001. január 18.

Tudomány

Améla vízió mögött a valóság távoli ugyanis, augusztus volt és kánikula, és ujjongtunk. Kreatív munkautazás, nevezzük így, az északi bolgár tengerpartra. Agyeldobás.
Améla vízió mögött a valóság távoli ugyanis, augusztus volt és kánikula, és ujjongtunk. Kreatív munkautazás, nevezzük így, az északi bolgár tengerpartra. Agyeldobás.

A giurgiu-ruszei Duna-híd előtt a román határőrizeti szervek által rendezett szopatási és levevési akció hihetetlen részleteinek ismertetése túlfeszítené jelen dolgozat kereteit. Addig viszont rendben ment minden, egészen jó útállapot, a török kamionosok könyörtelen döngetését a közlekedés többi résztvevője vagy megússza, vagy nem. Ettünk sületlen darálthús-rudacskát, vagyis miccset, átkeltünk a Vöröstorony-szoroson, menthetetlenül eltévedtünk Pitestiben, aztán a háromórás éjszakai álldogálás a határon, akadálytalanul tovasuhanó moldáv meg kazah rendszámú nagy fekete autók szelében, egyenruhás rosszarcúak gyűrűjében.

De aztán végre Bulesz, és Várna előtt már ránk is hajnalodott, nem én vezettem húsz órája, nekem megérte tévelyegni hosszasan, Balcsik, a cél előtt.

Kert és Dionüszosz,

masztika, szamár, beton és dzsaga

tenger, felhő, boza. Hangya a búzában. Legyen ennyi a vezérfonal.

Negyven fok, és semmi szél: Mária román királyné nyári kastélyának parkjában forgatunk, ritka kaktuszok és locsolócsövek között motozok tanácstalanul, a titokzatos és szemlátomást szétbutult álkertész szerepével viaskodva a tűző napon, az árnyékban unatkozó valódiak és egy orosz turistacsoport nem csekély mulatságára. Alant, a meredek sziklafal tövében a tenger, arrafelé sóhajtozott a szerencsétlen sorsú királyi özvegy, egy drága kelmékkel hajózgató török kalmár megbabonázó érkeztére várva. Ez a vidék Románia volt ugyanis a két világháború között.

Még azelőtt meg görög kolónia, a várost pedig hívták Dionüszopolisznak is. Ám kicsiny csapatunk nem az isteni borbarát nyomdokain haladt, amikor eljött az első alkonyati fuvallatok órája, mert az agyat hamar ánizsillatú bódulatba sodró masztika körüli stúdiumok kecsegtettek mélyebb tanulságokkal, különös tekintettel a helyi sörfajtákkal megvalósítható kombinációk kifinomult árnyalataira.

Más napokon viszont kimerészkedtünk a privatizált szakszervezeti üdülők, a század eleji módon polgárias, azóta pedig az élveteg módon lelassult enyészet útján ígéretesen előrehaladó városközpont meghitt világából. Ilyenkor kevés kedvvel művelt dinnye- meg zöldségföldek, végérvényes kietlenségek mentén haladtunk hosszasan, amelyek ellenpontjaként a semmibe tartó, szamárvontatású kerekes esetlegességek vívták szívszorító csatájukat a múló idővel és a fizika törvényeivel, akárcsak Kavarna nagyközség porban fuldokló, megtántorodott panelblokkjai. Kavarnában nőni fel és akarni nagyot! - rémlett volna fel bennem a szuicid vízió, de elfogytak a szemlátomást valóban emberi lakóhelynek szánt tereptárgyak, és a mintegy tíz kilomérenként rendszeresített hatalmas háborús beton emlékművek egy újabb pompás példányáról vetették felénk dacos állukat a

győzedelmesen monstruózus, kérlelhetetlenül bolgár

harcosok. Hullámverte, tördelt és fenséges tengerparti szirtfok volt az úti cél ezen a napon, odafent pedig jó volt barangolni a szélben, egykor volt diadalmas ötéves tervidőszakok mulandó emlékei, a földből kimeredő rejtélyes csövek, váratlan olajpocsolyák, üvegtörmelék-halmok és gumiabroncs-foszlányok között.

A balcsiki park (ma arborétum, akadémiai kutatóhely) főbejárata előtt emléktárgyárusok és egy érdektelenségben árválkodó céllövölde. Innen aztán kibéreltük a súlyos, nagy csocsóasztalt, bolgárul dzsagát. Társaságunk több tagja is a magyar csocsósport ifjú óriásai közé tartozott, és amikor egy vakációzó maffia válogatottja jelentkezett megmérettetésre százmárkás alapon, már a bemelegítés első pillanataiban világossá vált a már-már kínos különbség. Válogatottunk nem is a vereségtől, mint egy esetleges fegyveres megtorlásról tartva utasította el elegáns tapintattal a megtisztelő kihívást. Másnap aztán szabadkozott is a vendégcsapat bizalmaskodó jelenléte miatt a két, figyelemreméltóan vonzó külsejű, egyedülálló kisgyermekes anya, akik a nappalokat láncdohányzással töltötték a Hotel Szport egységesen barna színű, szocreál vonalvezetésű halljában, az éjszakákat pedig rejtelmes eltávozásokkal, amelyekről hajnaltájt kissé talán megfáradtan, de nem minden lendület nélkül tértek haza, bizonyos értelemben szinte közénk.

Egy megint másik nap délelőttje két új tapasztalatot hozott. Az egyik a boza. Ez ránézésre tejeskávé, első ízlelésre ugyanez, megsavanyodott verzióban, további kísérletezést követően viszont sajátosan bár, de nagyon finom. Savanyú is meg nem is, laktat és üdít, a még egy korty megint egy továbbit követel, ráadásul kiderül, hogy valami erjesztett gabonaféle áll a dolgok hátterében. Alkoholmentes rozscefre, mondjuk.

A másik tapasztalás szintén gabonás. Egy idős lakos az egyik mellékutcában valami rejtélyes alkalmatossággal a járdára öntött búza-kukorica-keverékben kotorászott, magára vonva egy közeli hangyaboly teljes populációjának az érdeklődését. Mint tolmács útján kiderült, emberünk a kétféle mag tudatos biologikus különválasztásán munkálkodott, amennyiben a hangyák kicipelték a megcsírásodott búzát, színtiszta kukoricát hagyva maguk után.

És ekkortól már tudtam, hogy minden lehetséges ezen a Földön. Felindultságomban este belevetettem magam egészen térdig a jéghideg és fekete tengerbe, és három teljes percen át konokul dideregtem, miközben a parti sétányon fények gyúltak, szél kélt, és beüzemelt számos hőstettünk színhelye (mibenlétüket borítsa csak jótékony homály), a szabadtéri diszkó.

Másra már nem emlékszem, bár rémlik, hogy voltunk Várnában is.

- kovácsy -

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.