Hiába a legyőzött náci Németországból átmentett rakétatudósok segítsége, a második világháborút követően az egymással versengő szovjet és amerikai űrkutatási programok ugyanazzal a nehézséggel küzdöttek. Meg kellett bizonyosodniuk arról, hogy az ember túlélheti az űrutazás fizikai tehertételét. Ehhez pedig remek tesztalanynak tűntek a hozzánk biológiai adottságaikban is hasonlító emlősök.
A versenyben sokáig vezető amerikaiak kezdetben más élőlényekkel is beérték. 1947. február 20-án egy V–2-es rakéta belsejében elhelyezett kapszula mélyén meglapulva néhány muslica döngicsélt – őket 108 kilométer magasságba, azaz az űr nemzetközileg kijelölt 100 km-es határa fölé vitte fel a hordozórakéta. Majd ejtőernyővel vissza is tértek a talajra, és láss csodát: élve megúszták az utazást. Utódaiknak már nem volt ilyen szerencséje, igaz, őket kevésbé szívós szervezettel áldotta meg a természet. Az első főemlős, amely feljutott az űrbe, Albert II. volt, a rhesusmajom (elődje, Albert I. a hordozórakéta balesete miatt csupán 50-60 kilométer magasba emelkedett, majd együtt pusztult el a járművel). Albert II. annyival szerencsésebb volt, hogy élve jutott fel 134 kilométer magasra, ám az ejtőernyője nem nyílt ki rendesen, és szegény majom szörnyethalt. Az amerikaiak által felküldött űrmajmok jó kétharmada is szerencsétlenül járt: vagy még odafenn, vagy a visszaérkezés során, vagy közvetlenül a landolás után elpusztultak. A majmokat ráadásul szenzorokkal látták el, hogy tanulmányozhassák az életfunkcióikat, némelyeket meg egyenesen altatásban küldtek az űrbe. Nem véletlen, hogy az eltelt évtizedek során az állatjogi aktivisták célkeresztjébe kerültek az űrbéli állatkísérletek. Manapság már aligha lehetne efféléket lebonyolítani.
Szívtelen gazdák
A Szputnyik–1 1957. október 4-i fellövésével kiderült, hogy az űrverseny első fázisát az amerikaiak óriási döbbenetére a szovjetek nyerték. A fegyverkezési versenyre is kiható, világpolitikai jelentőségű sikert a szovjet űrprogram vezetői igyekeztek megfejelni: novemberben útjára bocsátották a Szputnyik–2 műholdat is, fedélzetén az első Föld körüli pályára állított állattal, Lajkával. A félig terrier, félig husky- vagy spiccféle keverék szuka egy sintértelepről került az űrprogramba. Űrkísérleteik során a szovjetek elsősorban kutyákat használtak, amelyeket Lajkához hasonlóan menhelyekről szereztek be. Az első két űrutazó kutya, Cigan és Dezik 1951. július 22-én egy R–1 hordozórakétával jutottak ki az űrbe, és mindkettő élve jutott vissza a Földre.
Lajkának azonban más sorsot szántak: neki meg kellett volna kerülnie a Földet, de a program szívtelen gazdái azzal már nem törődtek, hogy élve vissza is jusson. Lajka nem is volt egyedül, hiszen két sorstársával, Muszkával és Albinával együtt kezdte meg a kiképzést, de végül őrá esett a választás. A kutyát próbáló tréning során leginkább az apró kabinhoz kellett hozzászoktatni az állatokat; egy 20 napos periódus alatt egyre szűkebb ketrecekbe zárták őket. A tesztek kifejezetten rosszul alakultak, a kutyák nem voltak hajlandóak vizelni és székletet üríteni, az állapotuk romlott a beadott hashajtó ellenére is, ezért lassítani kellett a szoktatás ütemét. A kilövés során keletkező túlterheléseket is szimulálni kellett – erre szolgáltak a centrifugában eltöltött percek. Közben gondosan mérték a kutyák szívverését és vérnyomását, amelyek a tesztek során megduplázódtak. Szegény ebeknek szokniuk kellett az űrhajóban keletkező fura zajokat is, ezért Lajkát már három nappal a start előtt elszállásolták a kabinjában.
A kilövés során, a legnagyobb gyorsulás és túlterhelés idején a kutya légzésszáma megháromszorozódott, szívverése a start előtti 103-ról 240-re gyorsult. A százas számot nagyjából 3 órányi repülés után érte el újra, hozzávetőleg háromszor olyan lassan, mint a földi tesztek során. Ebből a kutatók számára annyi következett, hogy bár az élő szervezet képes túlélni egy űrstartot (ezt korábbi kísérleteikből is tudták), és a súlytalanság sem öli meg, sőt, képes alkalmazkodni hozzá, ám a lassú megnyugvás azt mutatja, hogy az állat jelentős stresszként éli meg az utazást. Az adatok arra is utaltak, hogy Lajka egy keveset evett is az ételéből, azonban nem sokkal később (nagyjából a repülés 7. órájától) már nem érkeztek életjelek a műholdról. A szovjetek eredetileg úgy tervezték, hogy egyhétnyi repülést követően mérget adagolnak Lajka ételébe, és így szenderítik jobblétre, mivel a műholdat nem szerelték fel olyan eszközökkel, amelyekkel képes lett volna épségben visszatérni a Földre. Erre azonban már nem került sor, az eb – vélhetően a műhold túlmelegedése miatt – pár órán belül elpusztult. Végül a Lajka koporsójává vált Szputnyik–2 1958. április 14-én, 162 napnyi keringés után tért vissza a légkörbe, ahol elégett.
Az űrkutya pusztulása, illetve az a körülmény, hogy esélye sem volt a túlélésre, az állatvédelemmel kapcsolatos viták fellángolásához vezetett – már 1957-ben is. Főleg persze a világ nyugati felén. Angliában az országos kutyavédő liga egyperces néma megemlékezésre kérte fel tagjait, de tiltakozását fejezte ki az állatok elleni kegyetlenség ellen küzdő brit királyi társaság, és volt demonstráció az ENSZ New York-i székháza előtt is.
Bjelka és Sztrelka
1959-ben végre az amerikaiaknak is sikerült élve visszahozniuk két majmot: Able, a rhesusmajon ugyan később elpusztult, miután altatásban megpróbáltak kiszedni belőle egy elfertőződött elektródát, ám Baker, a dél-amerikai mókusmajom nemhogy túlélte az űrutazást, de kifejezetten hosszú életet élt, és csupán 1984-ben lehelte ki a lelkét. Aztán 1960-ban az oroszok is sikerrel jártak. Végül egy egész állatsereglet járta meg a kozmoszt, kerülte meg a Földet és tért vissza épségben: Bjelka és Sztrelka, a két űreb, továbbá egy szürke nyúl, 40 egér, 2 patkány, 15 üvegnyi muslica és számos növény. Sztrelka nemcsak szerencsésen túlélte az űrutazást, de Baker majomhoz hasonlóan szaporodni is tudott: egyik kölykét, Pusinkát a szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov ajándékozta John F. Kennedy amerikai elnök lányának, Caroline-nak az 1961-es csúcstalálkozó alkalmából. Az amerikaiak eközben emberszabású majmokat, csimpánzokat küldtek az űrbe: 1961-ben előbb Ham, majd Enos demonstrálta, hogy a súlytalanság körülményei között igenis lehet hasznos munkát végezni. Eközben mások is beszálltak a versenybe: a franciák előbb egy patkányt, majd egymás után két macskát küldtek fel, de csak az első élte túl az űrutazást. A franciák ezt követően két fellőtt majommal letudták a maguk űrbéli állatkísérleteit, viszont a szovjetek addigra már két kirgiz teknőst is feljuttattak az űrbe a Zond–5 szonda fedélzetén, és azokat élve (bár kissé lefogyva) vissza is hozták.
Tengerimalac kontra tarajos gőte
Az állatok kozmoszba juttatása jól tükrözte az azokat fellövő államok űrhajózási ambícióit. Az argentinok például a hatvanas évek végén maguk is beszálltak volna az űrversenybe, ennek érdekében több állatot is útnak indítottak: előbb Belisariót, a patkányt, majd két majmot, amelyek közül a második jutott messzebbre, az ő ejtőernyője viszont nem nyílt ki a visszaút során. A kínaiak 1990-ben tengerimalacokat küldtek az űrbe, öt évvel később a japánok tarajos gőtékkel válaszoltak. Irán 2013-ban csatlakozott a menethez: majmot küldött 116 kilométer magasra, és vissza is hozta élve.
Közben kiderült, hogy sokszor nagyobb tudományos haszonnal bír, ha kevésbé fotogén állatfajok látogatnak el az űrbe. Az utóbbi évtizedekben pókok, parazita darazsak, csótányok, hangyák, méhek, rákok, medúzák, csigák, pontyok, tengeri sünök, fonálférgek és egyéb szárazföldi és vízi lények árasztották el a kozmoszt – és a többségük remekül érzi magát odafenn.
Az Európai Űrügynökség 2007-ben a Foton–M3 orosz műhold segítségével medveállatkákat juttatott fel az űrbe, mindenféle külső védelem nélkül. A nehéz körülmények között betokozódó földi túlélőbajnokok bő kétharmada ezt is kibírta, sőt, a 10 napos űrutazást követően még szaporodni is tudtak. Pedig a világűrben egyszerre kellett elviselniük a mínusz 270 °C-ot, a légüres teret, a teljes oxigénhiányt, a kozmikus sugárzást és a földi ultraibolya-sugárzás ezerszeresét. Ugyanezen a járművön, de annak védett belsejében utazott Nagyezsda, az orosz csótány is, és első földi élőlényként sikeresen megtermékenyült az űrben, majd hazatérése után 33 kis csótánynak adott életet.
Sajnos tragikus balesetek még napjainkban is előfordulnak: 2014 júliusában Oroszország 5 gekkót küldött a kozmoszba a Foton–M4 műhold fedélzetén, ám szeptemberben kénytelenek voltak elismerni: a hüllők mindegyike halálra fagyott. Az idők változásának jeleként az orosz hatóságok ígéretet tettek, hogy kivizsgálják a gyíkok tragikus pusztulását.
