A kecskeméti motorostalálkozó helyét a lángoló betűkkel megrajzolt, "bikerső" feliratú, a rendező Devils MC motorosklub zöld szemű, fülbevalós ördögfejlogójára emlékeztető irányjelző táblák mutatták. A rendezvényre egy összecsukható várkapun keresztül kizárólag motorral lehetett behajtani.Vagy gyalog. Vasárnap fél tízkor az állítólag körülbelül ezer előző napi motoros vendégből már csak alig félszázan voltak, három nagyobb és néhány kisebb csoportba tagolódva.
Rögtön az apró színpaddal, sörsátorral, mobilvécékkel felszerelt alkalmi motoroskemping bejáratánál egymás mellett szép sorban néhány megvalósult álom, vagyis egyéni építésű Harley-Davidson parkolt. Mellettük büszke gazdáik, köztük Somfai Péter, a magyar Devils MC elnöke, motoralkatrészekről beszélgettek. A bőrruhás fiatalember kedvesen, de a kívülállóknak kijáró szűkszavú távolságtartással válaszolt ostoba kérdéseinkre, miközben egy arra járó ismerőse figyelmét is felhívta a nemrég beszerzett xenonlámpájára. Megtudtuk, hogy szezonban majd minden hét végére jut ehhez hasonló találkozó, de a lelkesedésünket egyből lehűtötte a következő információ: a bájkerek túlnyomó többsége télen nem ül nyeregbe.
Ezek szerint ha a zárt sisakjaikkal, plexi szélvédőikkel, rögzített műbőr kesztyűtokjaikkal és vízálló kezeslábasaikkal a motoros futárok komolytalan kispályásoknak is tűnnek a különböző hangzatos nevű klubok tetkós-krómbilis-bőrszerkós tagjai mellett, valójában az előbbiek az igazán kemény legények. Vagyis csak az avatatlan szemlélő véli úgy, hogy a sötét napszemüveges, túramotorjaikon lazán hátradőlő, marcona pillantású férfiak hordozzák inkább a Mad Max sorozatban látott, katasztrófatúlélő, törvényen kívüli motorosbandák vélt örökségét.
A motorokkal bíbelődők között a szerszámok kezelésének magabiztosságával és a szakkifejezések sűrű használatával tűnt ki egy idősebb, hosszú hajú, terepruhás férfi. A motorja elülső teleszkópján MIÉP-matricát hordozó és épp a klubvezető gázkarjának hézagolását szerelő úr apropóján feltett kérdésünkre Somfai kijelentette, hogy bár a klubtagok között valóban megfigyelhető egyfajta jobbra húzás, mindez inkább táplálkozik a tradicionális rockzene szeretetéből, mint az aktív politizálásból, és ezért szerinte fölösleges a motorosok ügyében ilyesmiről beszélni.
"hajának engedve a dicsőséges múltra tereltük a szót. Merthogy bár külsőségeikben a hazai motorosok az évek során egyre vadabbak lettek, valójában kevés ennyire kispolgári életforma akad. Azok az idők, amikor az endékás MZ motorokkal való csoportos vonulás rendőrszemmel még nonkonform, felforgató magatartásnak tűnt, és retorziókat vont maga után, elmúltak. A motorozás mára a lázadó, ellenkultúrás életmódból éppolyan költséges hét végi hobbivá vált, mint a golfozás. A bájkereket így aztán a középosztály oszlopos tagjainak kijáró tisztelet és udvariasság kíséri, találkozzanak bár rendőrrel vagy az országúti étterem pincérével.
Éppen ezért mulatságos az az ellentét, ami a bőrruhára varrt klubjelvények változatlan vadsága és például a Devils Meeting szóróújságjának (Devils News) egész oldalas, motorokat, csizmákat, bőrdíszműveket kínáló hirdetései között feszül. Persze nem ez az egyetlen példa egy 30 évvel ezelőtti amerikai, szubkulturális, nonkonform életforma kellékeinek kommercializálódására: ugyanez történt a hatvanas évek hippimozgalmának szivárványos virág- és békekultuszával. A különbség csak az, hogy hippik ma már nincsenek, bájkerek viszont, ha csak hétvégente, de vannak és lesznek is.
Márpedig vad külsőségekben nincs hiány. A délelőtti verőfényben a sörsátor oldalára hányó, a cimboráinak az előző napi viszki-, sör- és nőfogyasztásával dicsekedő fiatalembert néhány perccel később már egy hosszú teleszkópos nagymotor nyergében látjuk viszont, amint épp a kijárat felé halad. Minden bizonnyal megérne egy tanulmányt, hogy a motoros polgárpukkasztás igénye miért pont az emblematikus, dobhártyaszaggató kipufogóhangban él továbbra is velünk, de az ezen való kesergést valószínűleg a legtöbben éppolyan kispolgári allűrnek tekintenék, mint az ominózus, ágyúlövésszerű hangok hallatását.
Figyelmünket ezért a motoroslét vidámabb oldalai, pontosabban a felé fordítottuk, ami ezekből e reggelen még látszott. A motorostalálkozók elmaradhatatlan látványossága a befékezett első kerék körül, egy szűk aszfaltkörön körbepörgetett füstölgő hátsó gumik keltette vidám hang-, fény- és illatkavalkád. Sajnos minderről ottjártunkkor már csak a fekete nyomok tanúskodtak, úgyhogy felkerekedtünk, hogy megleljük a bájkerek másik fontos kellékét, a hátsó ülésre ültetett
fél- és egészen meztelen
nőket. Kimondhatatlan szomorúságunkra ilyet sem láttunk, csak néhány, már állig felöltözött, az előző este különböző férfisátrakban elért csúcspontjait taglaló decens úriasszonyt.
Visszaindultunk hát a még mindig az alkatrészekről diskuráló MIÉP-es poszthippi és társasága felé. A klubelnök eközben motorjával az eredeti állomáshelyétől ötven méterre távolodott, de később kiderült, hogy az impozáns Harley megjáratására nem csoportdinamikai okok, esetleg tulajdonosa domináns pozíciójának megerősítése miatt volt szükség, hanem mert így egyből a motorostáskába kerülhettek a sátortartozékok.
Somfai Péter szerint ahhoz, hogy a Narancs olvasói hosszabb távon valamelyik motorosklub belső köreihez csapódhassanak, egy nagyobb motor mellett arra lesz szükségük, hogy rendszeresen eljárjanak a kiszemelt klub rendezvényeire, megismerjék a fontosabb embereket, betartsák az írott és íratlan szabályokat, és aktivitásukkal, személyiségükkel hozzájáruljanak a klub- és a motorosélet fellendítéséhez. Ehhez minden érdeklődőnek sok sikert kívánunk és kellemes találkozókat.
Miklósi Gábor
Visszhang extra
Hunter S. Thompson: Hell`s Angels - Vad rege az angyalokról
Dr. Gonzó helyett dr. Frankenstein szelleme kísért HST 1966-os, özönvíz - Félelem és reszketés Las Vegasban - előtti munkájában: mítoszt szimatolva a héroszkészítés szándéka vezeti, az eredmény azonban lesújtó. Nem mintha meglepetés lenne. Az amerikai hősökkel mindig baj volt: gengszterek, narkósok, alkoholisták, depressziósok, sőt rabszolgatartók gyülekezete - egy Andy Warhol-katalógus, terméklista.
Amikor Thompson nekilátott, hogy "tényfeltárja" a motoros hordát, a Hell`s Angels még nem volt brand name. A hatvanas évek közepén, Vietnamon innen, a Kennedy-gyilkosságon túl az amerikai népi paranoia éppen vákuumba került: a komcsizás lefutott, narkó még csak ímmel-ámmal. A Beatles nem tűnt annyira veszélyesnek, mint pár évvel korábban a pedofil Jerry Lee Lewis és a rock and roll bokszosok, Chuck Berry, Little Richard. Különben is: elmúltak azok a daliás idők, amikor mindent a négerek nyakába lehetett varrni.
Közellenség kellett, de gyorsan, és akkoriban a legkönnyebben a Pokol Angyalait lehetett kihalászni a nagy állatseregletből. Rondák voltak, büdösek, akik csak a saját - gittegyleti - törvényeiket ismerték el. Számukra semmi sem volt szent, csak a motor és a klub. Már korábban piszkálták őket, de egy 1964-es, zavaros monterrey-i balhét követően rájuk szállt a média, horrorisztikus címlapsztorivá váltak, és az Egyesült Államok lakosságának ismét lehetett valamitől nagyon-nagyon félni.
Hunter S. Thompson a bulvársakálok üvöltése és a nyilvánvalóan elfogult rendőri és ügyészi jelentések hatására indult az angyalok nyomába. Állt a bál és ment a cirkusz, de valójában csak a felszín fecsegett. Thompson megszimatolta, nagy sztori - vagyis nagy siker - kerekedhet a témából, ha jobban utánanéz a dolgoknak. A "mélyebb megismerés" szándéka vezette, de egyúttal valami zavaros - leginkább Demjén Ferenc Szabadság vándorai című dalához hasonló - idealizmus is lóghatott a vállán, a korszellemnek megfelelően. Csakhogy ez a "tán éppen ezek a srácok mentik meg Amerikát az elposványosodástól" hangulat legfeljebb addig tartott, amíg HST a könyvtárban meg a rendőrségi nyilvántartókban tüsténkedett. Az ostoba és még ostobább olvasmányok hatására méltán képzelhette, hogy az angyalok szarnak az egészre, és ez klassz. Sőt a legklasszabb.
Csakhogy testközelből mindennek éppen az ellenkezője derült ki, világossá vált: a fiúk csak és kizárólag azok, aminek mutatják magukat - ordas bunkók, agresszív óriáscsecsemők, akik az égvilágon semmit nem tudnak kezdeni az életükkel. És még az sem igaz, hogy szarnának mindenre. "Valójában konformisták vagyunk. Hogy Angyal legyél, tartanod kell magad a társaság törvényeihez, és az Angyalok törvényei a legkeményebbek. Számunkra első a motor. Olyan dolgokat tudunk a motorral, amit senki más. Mások is megpróbálják, de nem tudják... Ezek a cuccok (náci jelképek és a rohamsisak) csak arra vannak, hogy sokkoljuk az embereket, hogy a tudomásukra hozzuk: individualisták vagyunk, hogy tudják, mi vagyunk az Angyalok... Nem volna balhé, ha hagynának magunkban lenni. Csak akkor van balhé, ha jönnek utánunk" - mondja Sonny Barger, a Hell`s Angels főnöke, és ebben minden benne van.
Thompson viszonylag hamar átlátott a szitán, de eszébe sem jutott kiszállni. A könyvben minden benne van, aminek köze lehet a témához, eseménybeszámoló, sajtófigyelés, folklór, történelem vagy éppen a Harley-Davidson gyár gazdasági mutatói és az Egyesült Államok motoreladási statisztikái. Mindezek mókuskerék-üzemmódban, pörgősen és izgalmasan tálalva.
A könyvet a Narancs korábbi főszerkesztője, Hunter S. Thompson legjobb magyar tanítványa, Vágvölgyi B. András fordította. Vágvölgyi tudja, mi a dörgés, magyarul is pörög a dolgozat, pontosabban pörögne, ha a szövegben nem hemzsegnének az édes anyanyelvünktől idegen fordulatok. Bosszantó, hogy a hazai kiadást nem látta egy, a magyar nyelvet a fordítónál jobban tisztelő olvasószerkesztő, de egy olyan fickó sem ártott volna, aki a technikai részeket lektorálja. Az sem túl szerencsés, hogy utószó gyanánt Vágvölgyinek eredetileg a Narancsban megjelent, Hunter S. Thompsonnal készített riportját olvashatjuk egy olyan szöveg helyett, amiből megtudhatnánk, mi történt a Pokol Angyalaival 1966 óta. Nem a riporttal van baj, az tényleg nagyon jó, csak a Narancs-közlés óta immár harmadik alkalommal találkozhatunk vele nyomtatásban. Vágvölgyi Narancs Blue című könyvében és a Félelem és reszketés Las Vegasban második kiadásában is megtalálhatjuk.
- legát -
Konkrét Könyvek, 2003, 359 oldal, 2480 Ft
