A Japán központi szigetén, Honshun található, Tokiótól 200, Nagojától alig 100 kilométerre lévő Ontake-hegy számos szempontból is kívánatos turistacélpontnak számított a szigetországban és azon túl is. 3067 méteres magasságával a második a japán vulkáni csúcsok rangsorában a minden szempontból tökéletes Fudzsi után. Habár ahhoz hasonló rétegvulkán maga is, ám némileg összetettebb, bonyolultabb (így kevésbé harmonikusnak látszó) csúcsrendszerrel. Az Ontake ráadásul öt látványos krátertavat is magában rejt, közülük az egyik több mint 2900 méteren található, ami a legmagasabban fellelhető tó a japán szigetvilágban.
Halál a hegyen
Magától értetődő, hogy egy ilyen rendkívüli és látványos természeti szépségű hegynek szakrális jelentősége is van: egykoron ősi sámánisztikus rituálék színhelye volt, később állítólag képzőművészek és színészek látogatták, hogy a hely szellemétől transzba esve nyerjenek természetfeletti inspirációt munkájukhoz.
Nem volt abban semmi meglepő, hogy szeptember 27-én, helyi idő szerint valamivel dél előtt is sokan tartózkodtak a hegyen: a mászók kifejezetten kedvelik a jól megközelíthető, mégis izgalmakat tartogató, a kitörések szempontjából is biztonságosnak tartott csúcsot. Ekkor azonban az Ontake rácáfolt jó hírére: minden közeli előzmény nélkül – a vulkáni aktivitás fokozódását jelző szeizmikus tevékenységet sem tapasztaltak a szakemberek! – kitört a tűzhányó, egészen pontosan egy igen látványos robbanást produkált. A vulkanológusok utólagos rekonstrukciója szerint a magmakamrából a kürtőn át hirtelen a felszínre nyomuló magma vízzel átitatott, felszínközeli kőzetrétegeken s talán a már említett krátertavak némelyikén át tört a felszínre. Az izzó magma és a víz találkozása hidrotermális természetű, úgynevezett freatikus kitörést produkált, ami robbanással és a vulkáni anyag felhabzásával, majd gázokat, finomabb-durvább törmeléket és vízgőzt tartalmazó hamuár (piroklasztár) kialakulásával járt. A csúcs közelében tartózkodó turisták és hegymászók némelyike páratlan, dokumentumértékű felvételeket készített, amelyeken jól látszik, mint bukik át a robbanás nyomán kialakult hamuár a kráterperemen, s hogyan rohan előre a vulkán lejtőjén. Egy menedékházban meghúzódó csoport filmjén az is látszik, hogyan változtatja éjszakai, átláthatatlan sötétséggé a nappalt a piroklasztár, s hallani, hogyan potyognak belőle a kisebb-nagyobb vulkáni bombák. A hamarosan megindított, ám a kitörés folytatódása miatt többször is megszakított kutatás során sajnos egyre több áldozatot találnak – lapzártánkig ötvenet. További 16 személyt eltűntnek nyilvánítottak – félő, hogy ők sem élve kerülnek majd elő. Jellemző, hogy az elmúlt 110 évben ez volt a leggyilkosabb vulkánkitörés Japánban, pedig itt, a pacifikus tűzgyűrű egyik legaktívabb szakaszán mindennaposan tör elő a forró anyag a föld gyomrából. Az elsődleges vélekedés szerint az áldozatok halálát a forró vulkáni anyag belélegzése okozta – a tűzhányók leggyilkosabb fegyverei, a viselkedésük szerint is több csoportra osztható, jórészt forró hamu- és torlóárak, piroklasztlavinák, izzófelhők áldozatainak végzetét is ez jelenti (lásd még Pompeji pusztulását). Azonban a későbbi vizsgálatok szerint a legtöbben a sokszor 300 km/h-s sebességgel száguldó, a freatikus, robbanásos kitörés által útjukra indított vulkáni bombák okozta sérülésekbe haltak bele. Ezt az előzetes hipotézist támasztja alá, hogy többen kerültek kórházba hasonló okok miatt bekövetkező végtagtörésekkel és fejsérülésekkel – ugyanakkor csupán egy személynél mutattak ki a forró hamu belélegzése miatt fellépő tüdősérülést. A szokásosnál hidegebb hamuár persze arra elégségesnek bizonyult, hogy a vulkán gondosan betemesse vele saját áldozatait – a kutatás ezért a mai napig sem zárult le.
Alvást színlel
Az Ontake-hegyről jó ideig, egészen pontosan az 1970-es évek végéig úgy tartották, hogy végleg kialudt, de a vulkanológia legfrissebb eredményei alapján ilyen ítéletet ma már felelőtlenség kimondani egy aktív vulkanikus zónában található tűzhányó kapcsán. Ráadásul az Ontake esetében már senki sem hihette, hogy kialudt vulkánról volna szó; a hosszú ideje inaktívnak tűnő, de a földtörténeti negyedidőszakban kitörést produkáló tűzhányóknak kijáró alvó (dormáns) kifejezés sem illett rá, ugyanis 1979-ben új aktivitás kezdődött itt. Abban az évben, októberben robbanásos, a mostanihoz hasonlóan freatikus típusú kitörések sorozatát tapasztalhatták a környékbeliek és a kutatók: a vulkán napok alatt kétszázezer tonna hamut bocsátott a légkörbe. És azóta sem volt nyugalom: az Ontake 1991-ben és 2007-ben is produkált egy-egy kisebb, robbanással nem járó, freatikus kitörést. Ennek tükrében inkább lehetne felelőtlenséggel vádolni a hegyet rendre ellepő hegymászókat és turistákat, még inkább a japán szakhatóságokat, hogy nem figyelmeztetik a csúcs közelében tartózkodókat erélyesebben a rájuk leselkedő veszélyre. Mert bizony, úgy tűnik, hogy afféle időzített bombán ültek azok, akik erre kirándultak. Mostantól minden bizonnyal egy jó ideig kerülni fogják a tragédia helyszínét – nem számítva persze a különösen elvetemült katasztrófaturistákat. Egy efféle, a vulkánkitörések szokásos szeizmikus előjelei nélkül bekövetkező, tömeghalált okozó katasztrófa rávilágít arra, hogy talán nem megfelelő módon mérjük fel a viszonylag inaktívnak vélt vulkánok jelentette fenyegetést. Minden bizonnyal több turisztikai, rekreációs, sportcélokból kedvelt tűzhányó és vidéke kockázati besorolását kellene módosítani, és talán megközelíthetőségüket is korlátozni világszerte (az európai tűzhányók figyelemre méltó aktivitásáról lásd keretes írásunkat). Régóta tudjuk, hogy a néhány ezer vagy akár tízezer évvel ezelőtt történt „utolsó” kitörés korántsem jelenti egy vulkán aktív korszakának végét. Számos példa mutatja – hogy csak a Fülöp-szigeteki Pinatubo 1991-es kataklizmájára utaljunk –, hogy az ébredés dühös és drámai lehet. Most azt is megtanulhattuk, hogy néha még a szokásos riasztó előjelek is elmaradhatnak.
| Nem hasad tovább? A japán katasztrófa felveti a kérdést, hogy előfordulhat-e hasonló tragédia kontinensünkön. Jelenleg is legalább három, Európa tágabb környezetébe sorolt tűzhányó produkál többé-kevésbé aktív kitöréses jelenségeket. Talán az izlandi Bárðarbunga működése a leglátványosabb, de az Olaszországhoz tartozó Lipari-szigeteken található, nyugalmasabb időkben turisták által is látogatott Stromboli szigetvulkán is gyönyörű lávaömléseket produkál, a Szicília szigetén füstölgő Etna pedig szinte soha nem nyugszik. Hármuk közül mostanában az izlandiról beszélnek a legtöbbet: márpedig a Bárðarbunga a japán vulkánétól jelentősen eltérő típusú működést mutat. Itt ugyanis a több mint kétezer méter magas kúptól s egyben az egyik legnagyobb kiterjedésű szárazföldi jégtakarótól, a Vatnajökulltól északra megnyílt úgynevezett Holuhraun-hasadékon át ömlik a felszínre a Japánban feltörő andezites-riolitos magmához képest sokkal kevésbé viszkózus, hígabban folyó bazaltláva. Lapzártánkig a folyamatosan bővülő bazaltlávamező (hiszen akadtak olyan napok, amikor másodpercenként 1000 köbméter anyag tört a felszínre!) már vagy 40 négyzetkilométert elborított, átlagosan 8 méter vastagságban (ez összességében legalább egyharmad köbkilométernyi anyag), miközben a lávaárak felszínét feltöri az erős szél, és apró, vulkáni, üveges anyagból álló szálakat sodor mindenfelé. Az utóbbiakat a vulkanológusok hawaii eredetű szóval Pelé hajának, az izlandiak viszont Nornahárnak, boszorkányhajnak hívják. Ez így eddig egészen turistabarátnak tűnik, csakhogy a kitöréssel együtt hatalmas mennyiségű mérgező, habár a hamufelhőktől eltérően láthatatlan vulkáni gáz került felszínre. Szeptemberben voltak olyan napok, amelyek után Dublinban kétszázszorosára emelkedett a levegő kén-dioxid-koncentrációja, más napokon pedig Norvégia nyugati partvidékén is lehetett érezni a záptojásszagot, amit egy másik, szintén mérgező, jelen esetben vulkanikus eredetű gáz, a kén-hidrogén okoz. Hangsúlyozottan viszonylag távolabbi hatásokat említettünk: el lehet képzelni, mekkora terhelést jelent az egészség számára a sok tekintetben a műszeres mérések kezdete óta rekordnagyságúnak számító kén-dioxid-kibocsátás. Persze a földtörténeti jelenben, sőt a történeti újkorban is akadtak ennél gigantikusabb és tragikusabb izlandi hasadékvulkáni működések – 1783-ban az úgynevezett Laki-hasadékon keresztül a mostaninál is jóval jelentősebb tömegű bazaltláva s ezzel együtt vulkáni gáz került a felszínre, melynek nyomán egész Európára fojtó vulkáni szmog települt. Harangi Szabolcs vulkanológus (a Kárpát-medence vulkanizmusát is taglaló remek könyvéről itt írtunk: Tüzes folyók, Magyar Narancs, 2012. április 19.) az Élet és Tudományban megjelent cikksorozata szerint ahhoz, hogy a mostani működés komolyabb problémákat okozzon, az is kellene, hogy tartós maradjon, sőt idővel fokozódjon a kén-dioxid-kibocsátás, amihez a mostani hasadék továbbnyílása és az eddigi békés lávafeltörés mellett robbanásos kitörések is szükségeltetnek. Ezek után már csak egy egész Európára kiterjedő, tartósan magas nyomású légköri helyzet szükséges (ez az ősz második felében, a tél elején rendszeres), ami a kén-dioxidot és más kénes gázokat szétteríti az egész kontinensen. A Holuhraun-hasadék továbbnyílása – amitől az erős szeizmikus tevékenységet tapasztalva akár tartani is lehet – már csak azért is veszélyes lenne, mert ha az eléri a Vatnajökullt és a magma már a jég alól tör fel, az maga is szubglaciális, freatomagmatikus, robbanásos kitöréshez vezet, aminek révén nagy mennyiségű hamu is kerülne a légkörbe, az Eyjafjallajökull 2010 tavaszán produkált, az európai légi közlekedést is megbénító tevékenységéhez hasonlóan. Ráadásul egy jég alatti kitörésnek súlyos helyi hatásai is lehetnek: a jégmezőt alulról olvasztó magma forró vízzel, gőzzel teli, egyre növekvő üreget alakít ki, s a feszítőerő nyomán úgynevezett jégmegfutás, izlandiul jükulhlaupnak nevezett katasztrofális vulkanikus eredetű jeges, törmelékes ár alakulhat ki, ami azután tényleg mindent visz. |
