Julie Wilson - aki az előadáson egy Marylin Mansonba oltott és bedrótozott szalmaembert jelenített meg -, Mark Bromwich zeneszerző és társaik a multimédia avantgárd kivételes egyéniségeinek számítanak. Londonból és a huddersfieldi Elektronikus Táncszínházból érkeztek a Making New Waves fesztiválra. A mitologikus számítógépes szimfonikus költeményeken (Ghosts) és a túlexponált elektronikus képekkel készült multidimenzionális videoalkotáson (Route) túl a térségben nálunk mutatták be először a testkóderre komponált táncetűdöket. Találmányuk a MIDI-érzékelőkön keresztül hang- és video-lejátszórendszerhez kapcsolt emberi test, amely virtuális hangszerré alakul. Az előadó közvetlenül a mozdulataival manipulálhatja egy sampler hangjait. A hiperkinetikus mozdulatok bizonyos képi és hangzó futamokat indítanak el, amitől a megfigyelő úgy érezheti, hogy a táncos nemcsak a színpadot, de az egész légteret tölti be azáltal, hogy érzékelhetővé, sőt hallhatóvá válnak a normális esetben csak látható motorikus funkciói. A Zeitgeist című darabban így tűntek elő a lassú, cybersámán táncos mögé vetített, igen intimnek tűnő képek.
A technológia által eddig szétválasztott hang és látvány a szintézis útjára lépett, és jó esély van arra, hogy megdőljön az a művészeti doktrína, amely alárendelte a hangot a vizualitásnak. A Lifting Bodies című darabban ezek a tendenciák még inkább érzékelhetők, lévén ez a legfrissebb alkotás kifinomultabb, bonyolultabb alkalmazása a bodycoder rendszernek. A szereplő avagy a mozdulatszervező egyszerre tudja irányítani a hangmagasságot, az irányt és a tempót, és a tánc is komplexebb benne - sokszor követhetetlen sebességű.
- sisso -
