Elfújta a szél - New Orleans pusztulása

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2005/36. (09. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az egyik pillanatban még az Egyesült Államok egyik legpatinásabb, turistacsalogató nagyvárosa - a másik pillanatban vízzel csurig telt, oszladozó hullákkal borított bűzlő romváros. Ennyi maradt New Orleansból a Katrina hurrikán után, s nagyot tévednek azok, akik azt hiszik, mindez pusztán csak a véletlen műve, valami ritkán előforduló tragédia.

A tévécsatornák híradói általában közvetlenül a műsor végébe illesztik a trópusi viharokról szóló tudósításaikat (nagyjából az "Ötlábú borjút ellett a tehén" és a "Komondor szoptatja a kis hópárducot" című blokk közé), és a tévénéző (újságolvasó) is nagyjából így kezeli őket: legyint, és tovább eszi kicsiny vacsoráját. Pedig a trópusi ciklonoknak alkalmanként és közvetetten (ennek lehetünk, de igazán még csak ezután leszünk tanúi) világméretű hatásuk lehet - s pusztító erejüket nem csak az érezheti meg saját bőrén, aki vesztére a viharzónában ragadt.

false

 

A ciklon szeme

A trópusi ciklonok alighanem minden légköri jelenség közül a leginkább lenyűgözőek és egyben a legpusztítóbb hatásúak - elképesztő energiákat mozgósítanak, hihetetlen víztömegeket mozgatnak meg, s mintha gonosz akarat vezérelné őket (pedig nem), mindezt az emberi élet és az épített környezet elpusztítására használják. Trópusi ciklonok (etimológiai variánsaikról és fokozataikról majd csak később ejtenénk szót) a meleg tengerek, óceánok felett jönnek létre, a meleg, páradús levegő táplálja őket, s amint ez elfogy, rövid időn belül szétesnek - csekély vigasz ez az embernek, elvégre a gyengülő és széteső ciklon még mindig hatalmas pusztításra képes. A ciklonok születési helye (mind az északi, mind a déli féltekén) általában a tizedik és a huszadik szélességi fok közé esik (ennél beljebb még nem elég nagy a Földhöz hasonló forgó testeken fellépő Coriolis-erő hatása ahhoz, hogy forgásra kényszerítse a felfelé áramló meleg, nedves légtömeget, e zónánál kijjebb pedig már nem elég meleg a tenger). A mechanizmus alapelve tulajdonképpen módfelett egyszerű - ennek ellenére természetesen még mindig nem értjük teljes egészében, ami e viharok elképesztően pusztító hatását figyelembe véve legalábbis aggasztó. Egy trópusi ciklon létrejöttéhez feltétlenül szükséges, hogy a tenger vize 50 méter mélyen is elérje a 26,5 fokos hőmérsékletet - ekkor az óceán feletti meleg, nedves levegő folyamatos utánpótlást kap, a besugárzás hatására a légkör alsó része fokozatosan melegszik, s ezzel együtt felemelkedik. A most létrejövő légköri rendszer azután a már említett körülmények miatt forogni kezd, a levegő a trópusi ciklon belseje felé örvénylik, ahol egyre esik a légnyomás - néha egészen meglepően alacsony szintre. Egy trópusi ciklon felépüléséhez szükséges, hogy eleve instabilak legyenek az időjárási körülmények (ezt egy trópusi zivatarzóna máris biztosítja), további feltétel, hogy az atmoszférában felfelé haladva gyorsan csökkenjen a hőmérséklet, s megkívántatik még a troposzféra (a felső légkör) relatív nedvessége is. Sajnálatunkra az év nagy részében a trópusi tengerek jelentős területein teljesülnek e feltételek, így azután rövid átmeneti időszakokat leszámítva, gyakorlatilag egész évben, folyamatosan keletkeznek efféle időjárási rendszerek - az északi féltekén nyár elején kezdődik a szezon, és gyakorlatilag novemberig tart (mint most tapasztalhatjuk, augusztus és szeptember számít a legdurvábbnak, mivel akkorra már kellően felmelegedett a tenger is), délen novemberben indul és májusig tart.

false

Ha minden "jól" megy, az instabil feláramlási és zivatarzónából létrejön egy olyan, alacsony nyomású rendszer, amelyben a szélerősség még kisebb, mint 35 csomó (durván 62 km/h), még nem látható a jellegzetes spirálszerkezet, sem a ciklon leendő szeme - a trópusi ciklon eme fejlődési fokát hívják trópusi depressziónak. Jobb, ha nem gondoljuk, hogy egy efféle rendszert le szabadna becsülni - már egy ilyen is gigantikus mennyiségű vizet szállíthat a partra, amit felhőszakadás formájában zúdít alá (egy ilyen viszonylag "gyenge" viharzóna, bizonyos Jeanne ölt meg tavaly több ezer haiti lakost). Ha az időjárási viszonyok kedvezőek számára (és kedvezőtlenek számunkra), úgy a viharzóna elérheti a következő fejlődési fokot: ekkortól szerkezete már sokkal világosabban kirajzolódik, miként a cirkuláció is sokkal intenzívebb, a szélerősség a rendszer központjában megközelítheti a 63 csomót (durván 117 km/h-t), s a viharnak immár neve is van - már egy ilyen rendszer is megdöbbentő és elviselhetetlen körülményeket teremt annak, aki a relatíve kevésbé durva mérsékelt övi viharokhoz szokott -, s csak ezután jön a hurrikán meg a tájfun. A legerősebb trópusi ciklonoknak jellegzetes nevük van: az Atlanti-óceánon és melléktengerein, továbbá a Csendes-óceán amerikai partjai mentén (karibi indián istennév alapján) hurrikánnak hívják őket, Kelet-Ázsiában (feltehetőleg kínai eredetű elnevezéssel) tájfunnak, máshol egyszerűen ciklonnak, az ausztrálok meg a maguk sajátos, kissé debil módján willy-willynek. Hangsúlyoznunk kell: ugyanarról a természeti jelenségről van szó, csupán a neve változik - s persze némi különbséget a már említett Coriolis-erő is okoz: az északi félteke ciklonjai az óramutató járásával ellentétesen, a déliek viszont azzal egyező irányban forognak. A meleg, nedves levegő a ciklon egész környezetéből a belsejébe áramlik, miközben felemelkedik, s a benne lévő vízpára kondenzál - ezáltal energiát ad át a rendszernek. A hurrikán (tájfun) sajátos hőmotorként viselkedik - amíg a kondíciók kedveznek számára, addig öngerjesztő módon növekszik, s az áramlás is egyre intenzívebb lesz a belsejében. Jellemző és sokat idézett példa szerint egy kifejlett ciklon (hurrikán, tájfun) folyamatos energiakibocsátása csak ahhoz volna mérhető, ha húszpercenként felrobbantanánk egy tíz kilotonnás atombombát.

false

Egy bizonyos szélerősség után a ciklon közepén létrejön az alig néhány tucat kilométer átmérőjű szem, ahol viszonylag nyugodtak a körülmények, az ég felhőtlen, bár oldalt látszik a szemet körülvevő fal, ami erős ciklonoknál valósággal ráhajol a szemre - ez a hírhedt stadioneffektus. Csakhogy a szemet határoló falban akkorra már létrejött egy körkörös, nagy sebességű cirkuláció, itt a legintenzívebb az áramlás, és egyben itt a legnagyobb a pusztító hatás is. A hurrikánokat (tájfunokat) pontosan az itt mért szélerősség alapján kategorizálják. Az ún. Saffir-Simpson-skála szerint a leggyengébb, egyes erősségű hurrikán belsejében a szélerősség nem haladja meg a 85 csomót (durván 180 km/h), a legerősebb, ötös erősségűeknél viszont a szélsebesség a szem körüli zónában eléri leg-alább a 135 csomót (csaknem 260 km/h). A Katrina pályafutása csúcsán nagyon erős, ötös szintű hurrikánná fejlődött, benne vagy 280-290 km/h-s széllökésekkel, s csak közvetlenül a szem partra érése előtt gyöngült erős négyessé. Mint tudjuk, ez már csak annyit ért, mint halottnak a csók.

false

 

Miért ölnek?

A trópusi viharok (legyenek bár életük, intenzitási ciklusuk bármely szakaszában) nem pusztán egy helyben örvénylenek és pörögnek, de a külső időjárási körülmények és klimatikus rendszerek (legyen szó meleg tengeráramlásokról, a passzátszelekről, a ciklont körül-vevő alacsony- és magasnyomású zónákról) valósággal terelik őket - az északi féltekén tipikusan előbb északnyugati, majd észak-északkeleti irányban. Amíg pályájuk meleg tengerfelszínt érint, az intenzifikálódás folyamatos, útjuk pedig törvényszerűen előbb-utóbb valamely lakott terület felé veszi az irányt, az érintettek jelentős balszerencséjére. Mint már mondtuk, papíron a ciklon szemével találkozni a lehető legkellemetlenebb, de a több száz, akár ezer kilométer átmérőjű ciklont alkotó, spirálkarokba rendeződött zivatarzónák sem a puszta szórakoztatásunkra jöttek létre. Amúgy természetesen nem lehet mechanikusan azt állítani, hogy az erősebb viharok lennének a legpusztítóbbak - de mindenesetre bennük rejlik a legnagyobb rombolási potenciál. Az eddigi leggyilkosabb ciklon, a Bengáliában 1970-ben pusztító Bhola nevű rendszer (minimum 200 ezer, max. félmillió halott) például nem tartozott a legerősebbek közé. Csak éppen az akkori Kelet-Pakisztán, a leendő Banglades még szarabb helyen fekszik, és még sokkal csóróbbak lakják, mint New Orleanst. A hurrikán (tájfun) jótéteményei közül elsőként a rendkívüli szélerősséget kell kiemelni - ez a ciklon belsejében, a szem körül a legnagyobb, de jelentős széllökések ennél kijjebb is előfordulhatnak. A szél önmagában is gyilkos hatású lehet: egy erősebb hurrikán akár szeleivel is képes egy várost darabokra bontani (mint azt valamennyien láthattuk is a tévében). Az már csak hab a tortán, hogy egy hurrikán a partot érést követően képes önmagukban is pusztító tornádókat gerjeszteni (a magyar sajtó alapvető felkészületlenségére jellemző, hogy a hírekben a hurrikánt, tájfunt, tornádót "összefoglalóan" csak forgószélnek szokás nevezni - bár a híradósok riadtan bárgyú tekintetéből ilyenkor tökéletesen kivehető, hogy fogalmuk sincs, miről beszélnek éppen). S a szél csak a kezdet. Ezután jön a víz: egy rendes trópusi ciklon több milliárd köbméter vizet szállít magával, ami azután özönvízszerű esők formájában hull alá. Ennek azután hirtelen áradások, árvizek, sárlavinák, szikla- és földomlások formájában meg is lesz a maga következménye. Közvetlenül a partvidéken azután jelentkezik a trópusi ciklonok legkellemetlenebb tulajdonsága: a ciklon szeme körüli iszonyatos szelek és a turbulencia felkorbácsolják a tengert, pusztító vihardagály (úgynevezett storm surge) keletkezik, azaz a hurrikán mélyen behajtja a partra a tenger vizét. A mostani pusztítás során Biloxinál (Mississippi állam) a hullámok magassága elérte a 10 métert - ami a tengerszinthez képest ennél alacsonyabban feküdt, az gyorsan víz alá került. Amúgy partot érést követően a vihar intenzitása gyorsan gyengül, elvégre elvész alóla az éltető erő, a meleg tengervíz. De egy erős trópusi ciklonrendszer megdöbbentően sokáig eljuthat - a Katrinát például csak Kanada déli részén, Québec-ben nyelte el véglegesen egy rendes, mérsékelt övi frontzóna.

false

 

Zúgva-bőgve

Az idei hurrikánszezon az előrejelzések szerint még a szokásosnál is intenzívebbnek ígérkezett, és a kezdete is kitolódott - júniusra már egy bivalyerős hurrikán (Dennis) végigszántotta Észak-Floridát, s a java csak ezek után következett. Korábban akadt olyan szegényes év is, hogy mindössze egy trópusi viharzóna érte el az Egyesült Államokat - most sorozatban érkeztek a viharok, s az erősebb hurrikánok -, a Katrina a nómenklatúra logikájának megfelelően (lásd keretes írásunkat) már a 11. olyan trópusi ciklon az idén, amely jogosult a névviselésre. Augusztus 23-án formálódott a Bahamák közelében, s mire Floridához ért, már elérte az egyes kategóriát, azaz hurrikánnak minősült. Rövid szárazföldi átkelés (és a vele járó törvényszerű gyengülés), valamint némi pusztítás után a Mexikói-öböl felett iszonyatos tempóban erősödni kezdett, s az addigi nyugat-északnyugati irány helyett egyenesen északnak, a Mississippi torkolata felé vette az irányt. Ekkor már azt is lehetett tudni, hogy nagy a baj: az itt fekvő New Orleans több méterrel a tenger szintje alatt fekszik, az őt a Mississippitől és a tőle északra (és még a tengerszintnél is magasabban) fekvő Portchartrain-tótól védő bonyolult töltésrendszer (helyi ki-fejezéssel levee system) azonban kissé elaggott az idők folyamán, ráadásul maximum hármas erősségű viharok ellen tervezték. Márpedig a Katrina ötös erősségű szörnyetegként száguldott a part felé, ráadásul északabbra hatolva a hurrikánok haladási sebessége (tehát nem a forgási sebesség, nem is a szem körüli szélerősség) hajlamos megnőni.

false

Mint kiderült, a rendelkezésre álló rövid idő alatt (az elnök a vihar partra érése előtt két nappal rendelt el szükségállapotot) egyszerűen nem lehet kiüríteni egy ekkora várost - pláne, hogy nem csupán lakóövezetről, de lakózónák, ipari, kereskedelmi és üzleti központok hálózatáról van szó. Az már külön érdekesség, hogy néhány évvel ezelőtt polgári védelmi gyakorlatként már rákészültek arra, mi fog történni, ha egy Katrina-szerű, borzalmas erejű hurrikán telibe kapja New Orleanst. Most meg hiába evakuálták a lakosság nagyobb részét, még mindig rengetegen, talán százezren maradtak a városban, főleg a legszegényebbek, az idősek, akik nem tudtak, esetleg nem akartak elmenni. Annyi azonban biztos, hogy talán ajánlatos lett volna először a fegyverboltok készleteit evakuálni a városból, emellett vizet és élelmet hátrahagyni az ittmaradtaknak. A következmények világméretben, még hurrikánszinten is párjukat ritkítják: ennél több ember az amerikai kontinensen az utóbbi évszázadban csak a kilencvenes évek közepén, a Mitch hurrikán jóvoltából halt meg, Közép-Amerika legszegényebb, akkor már régóta polgárháborúba merült (abból csak éppen hogy kilábaló) vidékein. Eddig az Egyesült Államok történetében az 1900-as Galveston hurrikán volt a leggyilkosabb. Akkor körülbelül 10 ezer (plusz-mínusz kétezer) ember halhatott meg - a pontos létszámot már sohasem tudjuk meg, elvégre a holttestek egy jó részét a tengerbe sodorta az ár. Most azonban a Katrina legalább három helyen szakította át a levee-rendszert, s a jócskán megáradt Portchartrain-tó vize elárasztotta a lavórszerűen elhelyezkedő várost, ahová a hurrikán a fent említett mechanizmusok révén már addig is éppen elég vizet pumpált. A következmény ezek után már tökéletesen párhuzamba állítható a múlt év végi cunamival: a hirtelen árban pontosan ugyanúgy, hirtelen, egyik pillanatról a másikra fulladtak vízbe az emberek - jelen esetben a világ első számú szuperhatalmának polgárai. Hogy hányan estek áldozatul, lapzártakor még megbecsülni sem lehet, még arra sem bírtak sort keríteni, hogy összeszedjék a kánikulában oszlásnak indult holttesteket, elvégre még az élőket sem tudták kimenteni - meglehet, igazuk van a helyi vezetőknek, és az áldozatok száma a tízezret is elérheti. Ez még akkor is megdöbbentő adat, ha figyelembe vesszük, hogy a Katrina a harmadik legerősebb hurrikán, mely a megfigyelések kezdete óta partot ért az USA területén, s ezek közül is ez ütött be a lehető legszerencsétlenebb helyen. Magyarázkodhat bárhogy is a helyi és a központi kormányzat, a nagyjából teljes készületlenséget nem lehet mivel eladni a világban. Az éhező és szomjazó emberek látványa többnyire elszörnyedést, az Egyesült Államok és a nyugati civilizáció esküdt ellenségeinél pedig nyílt kárörömet váltott ki. Azt pedig már Amerikában is egyre többen vetik fel - hogy a jelen helyzetben helyénvalóan vagy sem, most tökmindegy -, mit keres egy olyan kormányzat és annak hadserege egy idegen országban, amely még a saját polgárait sem képes megvédeni otthon. (Viszont alighanem hülyeség a kormányzatot még rasszizmussal is vádolni - az első néhány nap szörnyű szerencsétlenkedését látva New Orleans lakói alighanem akkor is szenvedtek volna, ha véletlenül kivétel nélkül jómódú fehéreknek születnek. Igaz, ők meg általában nem a hurrikánok pusztítási zónájában keresnek maguknak lakhelyet.) A millenarista gondolkodásúak számára persze minden katasztrófa az idők végének jele, de ami a városban történt közvetlenül a csapás után, még azoknak is a Mad Maxet juttatja az eszébe, akik nem várják a közeli világvégét.

false

Az biztos, hogy a városban, melynek lakossága csaknem háromnegyed részben afroamerikai, legnagyobbrészt csak a szegény feketék maradtak hátra. A frissen evakuált túlélők szörnyű bűntettekről, tömeges nemi erőszakról, bestiális gyilkosságokról számoltak be - ehhez képest fosztogatást emlegetni egy olyan városban, amely 80 százalékban amúgy is víz alá került, egyszerűen röhejes. Hogy mennyi igaz mindebből, azt majd csak a lapzártánk után (tehát ismét csak tetemes késéssel) kezdődő hatósági vizsgálat fogja eldönteni (félő, hogy a legszörnyűbb esetek csak ezután kerülnek napvilágra). Mindenesetre most, amikor e sorokat írom, New Orleans semmivel sem biztonságosabb, mint Libéria vagy Sierra Leone. A tanúk szerint a város drogos bűnözők bandáinak hatalmába került, s miután jelentős mennyiségű fegyver van a birtokukba a feltört boltokból, a rendőrök jó része is inkább megfutott előlük - zömük nyíltan feladta a szolgálatot. A barbárság e nyilvánvaló jeleiről csak annyit mondhatunk, hogy finoman fogalmazva sem vetnek jó fényt az amerikai civilizáció jelen állapotára, és semmiképpen sem fogják erősíteni annak amúgy is megtépázott renoméját.

Kármentés

A Katrina által okozott károkat most még felbecsülni se tudjuk, az azonban máris biztos, hogy ez az USA történetének legköltségesebb természeti katasztrófája. A Mexikói-öbölben található olajfúró tornyok 90 százaléka megsérült vagy megsemmisült, ráadásul most még felmérhetetlen károkat szenvedett az olajfeldolgozó kapacitás is. Még az Egyesült Államokon belül is átmeneti üzemanyaghiány lépett fel a korlátozott feldolgozói kapacitások miatt - ennek pedig újabb olajár-emelkedés lett a következménye, amit inkább előbb, mint utóbb mi, magyarok is megérzünk. Az energiaválság - amely meglehet, csupán átmeneti - egyes prognózisok szerint lelassíthatja Amerika és vele együtt a világ gazdasági fejlődését - igaz, az újjáépítés kínálta üzleti lehetőségek be is indíthatják a konjunktúrát.

Az elárasztott, félig összedőlt város sok mindent kibírt már. New Orleanst először 1814-ben a britek akarták elpusztítani, ahogy megtették ezt a fővárossal, Washingtonnal is - ám akkor az Old Hickorynak becézett Jackson tábornok megvédte tőlük a várost. Alighanem most is újjá fog épülni, az amerikai gazdaság ebből akár még profitálhat is. Kérdés azonban, hogy a központi és a helyi kormányzat, a túlélő lakosság és mi, kívülállók tanultunk-e valamit a tragédiából.

 

Három Judit, két Zsuzsa

A trópusi viharoknak először nem is volt nevük, amiként egyéb jellemzőiket sem nagyon regisztrálták: a túlélők csak sírtak, temettek és a romokat takarították. Először 1953-ban adtak nevet a hurrikánoknak (és az ausztráliai ciklonoknak - ezek állítólag eredetileg helyi, hímnemű politikusok nevét kapták, ám azok tiltakoztak), mégpedig két és fél évtizedig kizárólag női nevet. A hímsoviniszta praxist hamis érvekkel is alátámasztották: ezek szerint a nőkhöz hasonlóan nincs két egyforma hurrikán, ám mindegyik szeszélyes és kiszámíthatatlan. A gyakorlat 1978-ban változott - azóta felváltva adnak férfi- és női neveket a viharoknak: így a mostanában az Atlanti-óceán felett kavargó Maria után előbb egy N betűs férfira (Nate), majd egy O kezdőbetűjű női hurrikánra (Ophelia) kell felkészülniük az érintetteknek.

 

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2005/36. (09. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Kormányzati manőverek
Mi lesz a Corvinusszal?
Interjú a Libri vezetőivel
Halmos Ádám és Sárközy Bence a könyvkiadásról
Interjúk
Rév István, Baki Péter, Ligeti Gyuri
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...