Belting szereplése korántsem csak a szûk szakma számára érdekes: ritkán adódik arra lehetõség, hogy az ember élõben meghallgassa napjaink talán legnagyobb mûvészettörténészét. A Nádor utcai palota elõadótermében a függönyrõl is PhD-hallgatók lógtak, és tiszteletét tette a teljes irodalomtörténész- és esztétaelit, így a tudományos "celebspotting" kedvelõi pillanatok alatt tucatnyi sztárbölcsészt lõhettek Szegedy-Maszák Mihálytól Radnóti Sándorig.
Belting pontosan úgy festett, ahogy egy heidelbergi professor emeritusnak festenie kell: tökéletesen szabott öltöny, barátságosan tartózkodó modor, hibátlan angolság. Elhangzottak az obligát köszöntõk, majd Belting körülnézett, és bejelentette, hogy õ eredetileg egy sokkal kisebb, szakmai hallgatóságra számított, ezért a tömeget látva kénytelen elõadása témáján változtatni, és azt a nagyközönség számára is érdekessé tenni. És Belting elmondta az összegyûlteknek, hogy - képzeljük el - a 60-as években forradalmi változáson ment keresztül a mûvészet fogalma. Új mûvészeti formák jelentek meg, melyek nem fértek bele többé a hagyományos mûvészetfelfogásba. Szó esett Warhol sörösdobozairól, ahol maga a hétköznapi, banális használati tárgy lényegül át mûalkotássá, és szó esett performanszokról, ahol nincs is hagyományos értelemben vett mûtárgy, hanem a mûvész teste a mondanivaló hordozója. Egyesek úgy vélték, nem is maga a mûalkotás a lényeg, hanem a nézõben lejátszódó megértési folyamat, megszületett a conceptual art, és a mûvészetben egyre nagyobb teret kapott a poén, a geg, és egyre jobban eltûnt mindaz, amit a klasszikus modern által is továbbvitt felfogás egykor fontosnak tartott. Sokan úgy érezték, elérkeztünk a mûvészet és ezzel a mûvészettörténet végéhez.
Belting ezután néhány találó és izgalmas példával bemutatta, hogy ezek a tendenciák már korábban is jelen voltak a klasszikus modern mûvészetben. A szürrealisták 1938-as párizsi kiállításán például installációk szerepeltek mûvek helyett, és még a mindenki által "ösztönös" festõnek tartott Picassónak is vannak olyan elfelejtett alkotásai, például Velázquez-másolatai, melyek hatvan évvel megelõzték korukat, és tulajdonképpen az elsõ igazi posztmodern mûvésszé teszik. Ezután bemutatta a koreai Nam June Paik TV-Buddha címû installációját (egy régi Buddha-szobor nézi a tévét), és elmondta, hogy neki tulajdonképpen ez a kedvenc mûve: minden benne van, ami érdekes az új, kortárs mûvészetben, és végtelen lehetõségeket nyújt az értelmezésre. Végül felvetette, hogy nehéz lenne eldönteni, vajon keleti vagy nyugati mûvészrõl van-e szó, és az ilyen különbségtételeknek egyébként is egyre kevesebb értelme van napjainkban. Ezzel elérkeztünk a hatvanperces elõadás hatvanadik percéhez, a gondolatmenet hibátlanul lezárult, a végén még elhangzott egy kitûnõ poén, és Belting megköszönte a figyelmet. Taps, kérdések, spenótkrémes szendvics az elõcsarnokban, smúzolás.
Belting igazi profi: érdekes volt, szellemes volt, Belting volt. Csak éppen amit csinált, nem lépett túl az egyszerû ismeretterjesztésen, és a teremben ült legalább húsz ember, aki ugyanezt az elõadást megtarthatta volna. Egyszer se lehetett valódi intellektuális izgalmat érezni közben, egyszer se borsózott a hallgató háta. Elképzelhetõ, hogy Belting egyszerûen félreértette a helyzetet, és azt hitte, valami olyan feladatra kérték fel, mint amilyenek nálunk a Mindentudás Egyetemének elõadásai, ami ez esetben a magyar szervezõk hibája. Semmi magyarázat nincs viszont az elképesztõ zártságra, amit az elõadás utáni kérdéseknél tanúsított. Egy érdeklõdõ például arra lett volna kíváncsi, vajon a kortárs mûvészet sok alkotása nem rejtett intellektuális giccs-e az értelmiség számára. Érdekes kérdés, Belting sziporkázhatott volna, ha akar. Ehelyett szórakoztatóan elmesélte a giccs szó használatának amerikai karrierjét. Beke László arról érdeklõdött, mit tegyen a mûvészettörténész, ha a régi mûvészettörténetnek tényleg vége, mit gondol Belting, hol a kiút. A professzor pedig azt válaszolta, elég munka van a régi dolgokkal is, az újakra meg ki kell találnunk új módszereket. "This answer is only for today, not tomorrow" - mondta mosolyogva.
A tudományos bálványimádás minõsített esete volt az október 2-ai esemény. Néhány érdekes történeti adalék mellett fõleg egy dolgot tudhattunk meg belõle: elképzelhetõ, hogy a mûvészettörténetnek vége van, de Karlsruhéban vagy Münchenben mindig lesznek igen rezervált és gazdag intézmények, ahol okos és dekadens elemzéseket lehet írni videoinstallációkról. Csak semmi pánik.
Zsuppán András
