Elõadás-kritika: A díszvendég (Hans Belting: A mûvészettörténet vége)

  • Zsuppán András
  • 2004. október 14.

Tudomány

Az MTA Mûvészettörténeti Kutatóintézete és a Közép-európai Egyetem nagyszabású, háromnapos konferenciát szervezett október 1-3. között Art History at the Crossroads címmel. Az eseményre a magyar mûvészettörténész-szakma nagyjai mellett egy sor neves német, szlovák, lengyel és cseh kutatót is meghívtak, az igazi szenzációt azonban a díszvendég, Hans Belting elõadása jelentette.

Belting szereplése korántsem csak a szûk szakma számára érdekes: ritkán adódik arra lehetõség, hogy az ember élõben meghallgassa napjaink talán legnagyobb mûvészettörténészét. A Nádor utcai palota elõadótermében a függönyrõl is PhD-hallgatók lógtak, és tiszteletét tette a teljes irodalomtörténész- és esztétaelit, így a tudományos "celebspotting" kedvelõi pillanatok alatt tucatnyi sztárbölcsészt lõhettek Szegedy-Maszák Mihálytól Radnóti Sándorig.

Belting pontosan úgy festett, ahogy egy heidelbergi professor emeritusnak festenie kell: tökéletesen szabott öltöny, barátságosan tartózkodó modor, hibátlan angolság. Elhangzottak az obligát köszöntõk, majd Belting körülnézett, és bejelentette, hogy õ eredetileg egy sokkal kisebb, szakmai hallgatóságra számított, ezért a tömeget látva kénytelen elõadása témáján változtatni, és azt a nagyközönség számára is érdekessé tenni. És Belting elmondta az összegyûlteknek, hogy - képzeljük el - a 60-as években forradalmi változáson ment keresztül a mûvészet fogalma. Új mûvészeti formák jelentek meg, melyek nem fértek bele többé a hagyományos mûvészetfelfogásba. Szó esett Warhol sörösdobozairól, ahol maga a hétköznapi, banális használati tárgy lényegül át mûalkotássá, és szó esett performanszokról, ahol nincs is hagyományos értelemben vett mûtárgy, hanem a mûvész teste a mondanivaló hordozója. Egyesek úgy vélték, nem is maga a mûalkotás a lényeg, hanem a nézõben lejátszódó megértési folyamat, megszületett a conceptual art, és a mûvészetben egyre nagyobb teret kapott a poén, a geg, és egyre jobban eltûnt mindaz, amit a klasszikus modern által is továbbvitt felfogás egykor fontosnak tartott. Sokan úgy érezték, elérkeztünk a mûvészet és ezzel a mûvészettörténet végéhez.

Belting ezután néhány találó és izgalmas példával bemutatta, hogy ezek a tendenciák már korábban is jelen voltak a klasszikus modern mûvészetben. A szürrealisták 1938-as párizsi kiállításán például installációk szerepeltek mûvek helyett, és még a mindenki által "ösztönös" festõnek tartott Picassónak is vannak olyan elfelejtett alkotásai, például Velázquez-másolatai, melyek hatvan évvel megelõzték korukat, és tulajdonképpen az elsõ igazi posztmodern mûvésszé teszik. Ezután bemutatta a koreai Nam June Paik TV-Buddha címû installációját (egy régi Buddha-szobor nézi a tévét), és elmondta, hogy neki tulajdonképpen ez a kedvenc mûve: minden benne van, ami érdekes az új, kortárs mûvészetben, és végtelen lehetõségeket nyújt az értelmezésre. Végül felvetette, hogy nehéz lenne eldönteni, vajon keleti vagy nyugati mûvészrõl van-e szó, és az ilyen különbségtételeknek egyébként is egyre kevesebb értelme van napjainkban. Ezzel elérkeztünk a hatvanperces elõadás hatvanadik percéhez, a gondolatmenet hibátlanul lezárult, a végén még elhangzott egy kitûnõ poén, és Belting megköszönte a figyelmet. Taps, kérdések, spenótkrémes szendvics az elõcsarnokban, smúzolás.

Belting igazi profi: érdekes volt, szellemes volt, Belting volt. Csak éppen amit csinált, nem lépett túl az egyszerû ismeretterjesztésen, és a teremben ült legalább húsz ember, aki ugyanezt az elõadást megtarthatta volna. Egyszer se lehetett valódi intellektuális izgalmat érezni közben, egyszer se borsózott a hallgató háta. Elképzelhetõ, hogy Belting egyszerûen félreértette a helyzetet, és azt hitte, valami olyan feladatra kérték fel, mint amilyenek nálunk a Mindentudás Egyetemének elõadásai, ami ez esetben a magyar szervezõk hibája. Semmi magyarázat nincs viszont az elképesztõ zártságra, amit az elõadás utáni kérdéseknél tanúsított. Egy érdeklõdõ például arra lett volna kíváncsi, vajon a kortárs mûvészet sok alkotása nem rejtett intellektuális giccs-e az értelmiség számára. Érdekes kérdés, Belting sziporkázhatott volna, ha akar. Ehelyett szórakoztatóan elmesélte a giccs szó használatának amerikai karrierjét. Beke László arról érdeklõdött, mit tegyen a mûvészettörténész, ha a régi mûvészettörténetnek tényleg vége, mit gondol Belting, hol a kiút. A professzor pedig azt válaszolta, elég munka van a régi dolgokkal is, az újakra meg ki kell találnunk új módszereket. "This answer is only for today, not tomorrow" - mondta mosolyogva.

A tudományos bálványimádás minõsített esete volt az október 2-ai esemény. Néhány érdekes történeti adalék mellett fõleg egy dolgot tudhattunk meg belõle: elképzelhetõ, hogy a mûvészettörténetnek vége van, de Karlsruhéban vagy Münchenben mindig lesznek igen rezervált és gazdag intézmények, ahol okos és dekadens elemzéseket lehet írni videoinstallációkról. Csak semmi pánik.

Zsuppán András

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.