Az idei Kutatók éjszakája olyan sokszínű programkínálattal jelentkezett, hogy félő volt: ha nem vágunk kemény kézzel rendet saját agendánkban, elveszünk a sok izgalom között. Utunkat tehát a Műegyetem felé vettük, ott is a Gellért tér sarkán található, legendás CH Max épület nagy előadótermét céloztuk meg, mely oly ismerősnek bizonyult. Cikkíró töredelmesen bevallja: egykoron (egy teljes évig) maga is koptatta itt az iskolapadot szervetlen és szerves kémiai előadások résztvevőjeként – igaz, ezúttal elmaradt az akkoriban szokásos jelenlétiív-aláírás alias katalógusvezetés. A szinte zsúfolásig telt előadóteremben minden szem Wagner Ödönre, a Budapesti Műszaki Egyetem Szervetlen és Analitikai Kémia Tanszékének docensére mered, no meg az egzotikus laboreszközökkel telehintett asztalra: a jelenlévők érezhetően nem kapnak sokkot, ha egy mérőhengert, bürettát vagy egy Erlenmeyer-lombikot látnak. És Wagner úr egy cseppet sem habozik: olyan kísérletsorozattal lepi meg a feszülten figyelő hallgatóságot, hogy szinte hárompercenként csattan fel az ütemes taps. A kémia művelése persze nem feltétlenül a látványos reakciók halmozásából áll, ám bármikor össze lehet állítani egy akár többórás szabadprogramot is, melytől nyitva marad a szem és a száj. A laborgyakorlatok mintha egy gyakorlott bűvész keze alól kerülnének az ámuló publikum tekintete elé – de ebben most nincs semmi csalás vagy ámítás. Itt bizony minden a reakciókinetika, a csapadék- és komplexképződés szabályai, a redoxireakciók dinamikája szerint alakul. Látunk két seszín oldatot: egy üvegpohárban összeöntve azonnal élénk vörösbarna komplexet alkotnak, amely egy percen belül ki is fakul. Majd megismétli mindezt még egyszer, némileg más összetevőkkel, s kicsit más eredménnyel: most kínozhatnánk olvasóinkat azzal, hogy az első esetben vas (III)-kloridhoz töltött ammónium-rodanidot, a másik esetben meg nátrium-tioszulfátot (ez legalább fixírsóként ismerős a fényképezés laborrészében is jártasaknak…), ám a közönség jó részét a periodikus színváltás puszta, nyers esztétikuma is lenyűgözi. Az meg már tényleg a briliáns rodolfói trükköket idézi, ahogy egy látszólag színtelen oldatot töltöget egyik pohárból a másikba, amely a felkeveredéstől intenzív kékbe vált, majd megnyugodva s egyensúlyi állapotát felvéve elszíntelenedik.
Szélcsatorna-laboratórium
Fotó: Németh Dániel
És ez persze csak a felvezetés, azonnal következik a hallgatók és laikusok kedvence, az oszcilláló, periodikus színváltással járó kémiai folyamat, jelen esetben alighanem egy jó kis jódóra-reakció. Három oldat összeöntése után az elegy hol intenzív, kissé feketés ibolyakékbe (a jódkeményítő színe), hol halovány sárgásbarnába vált, majd negyedórás oszcilláció után végre megnyugszik a tintaszínnél. Ha valaki otthon meg akarná csinálni, úgy nagyjából kálium-jodidoldat, valami erős oxidálószer, például kénsavval elegyített hidrogén-peroxid, no meg nátrium-tioszulfát és keményítő kell a reakcióhoz, melyet Briggs–Rauscher vagy Harcourt–Esson néven ismer a tudomány (a kettő között akad némi különbség…), s még számos, szintén oszcilláló testvérreakciója akad: a Belouszov–Zsabotyinszkij, vagy éppen a Bray–Liebhafsky. De Wagner Ödönnél ez csak a kezdet. Előbb egy gyors mozdulattal néhai alkimista műhelyek hangulatát idéző füstoszlopot kelt (pedig csak egy kis kálium-hipermangánt dobott némi hidrogén-peroxidba), majd következik az este pirotechnikai része. Meggyújt egy kis magnéziumot, ami beindítja a reakciótégelyben elhelyezett alumíniumpor és mangán-dioxid közötti, rendkívüli tűzijátékkal járó reakciót, ami olyan heves és annyi hőt termel, hogy kis híján megolvad a vasból készült tégely. Némi látványos lángfestés után még mutat néhány otthon is alkalmazható trükköt: szódabikarbóna és ecet valóban minden háztartásban akad, s a belőlük fejlődő szén-dioxiddal tényleg fel lehet fújni egy lufit. Ehhez képest már kevésbé tartjuk valószínűnek, hogy valaki ammóniás és sósavgázas trükkökkel kábítaná vacsoravendégeit – ha nem mondtuk volna, az efféle reakcióknak határozott zamata, bukéja s néha bizony orrfacsaró bűze is van, ami tán elvész egy előadóteremben, ám egy zárt lakásban már penetráns bír lenni. Gyermekkoromban bizony magam is számtalanszor fejlesztettem sós vízből klórgázt egy polgári lakás nagyszobájában, pusztán a villanyvasút egyenirányító trafója és a szétkalapált laposelemekből kivakart szénrudak segítségével – ám az yperni gáztámadás hangulatának felkeltésével mondhatni csekély sikert arattam a család körében. Ezzel szemben minden igényt kielégít, ahogy a docens úr prezentálja, hogyan kell némi aktív szénnel minden színt és sajnos nagyjából minden aromát is kiszedni egy pohár vörösborból, amiből gondos szűrés után pocsék minőségű, denaturált fehérbor keletkezik (no, ezt tényleg mindenki kipróbálhatja otthon!). Szinte alig vesszük észre, hogy elrepült az előadásra szánt idő: a jócskán (és jó értelemben vett) teátrális kísérletsorozat, a tudomány színháza frenetikus sikerrel zárul. Szinte látjuk magunk előtt, ahogy a zömmel pubertáskorú közönség érettebb fejjel (álnéven settenkedő tandíjnak, megszüntetni szándékozott ösztöndíjaknak fittyet hányva) megrohanja a megfelelő irányultságú felsőoktatási tanintézményeinket, és hazánk ismét természettudományi nagyhatalom lesz (tudjuk, bizonyos tekintetben már most is az…).
Mielőtt felébrednénk éber álmunkból, még bejárjuk – a főattrakció után némileg már szelektálva – a Műegyetem közszemlére tett tudományos-oktatási helyszíneit, melyek – dacára a kései órának – pezsgenek az élettől. Fiatalok hosszú, tömött sorokban várják, hogy a Kármán Tódor szélcsatorna-laboratóriumban beállhassanak a hetven kilométer per órás légáramlatba, ahol már alig tudnak megállni saját lábukon (és ez még mind semmi: tudjuk, hogy egy még a tájfun/hurrikán fokozatot el sem ért trópusi vihar közepén is 120 km/h-s az átlagsebesség!). Ezek után lazításként jöhet a sűrített levegővel zajló légi csata (acidpartikat idéző szaghatások kíséretében), vagy a távolsági buszok áramlástani sajátosságainak szemléltetése vörös lézerfénnyel és némi füsttel. Hazafelé még benézünk a történelmi emlékeket idéző nevű V2 épületbe, ahol az erősáramú hálózatok környezeti hatását szemléltető ábrák mellett igen ifjú emberek nézegetik egy speciális hőkamerával saját infravörös tükörképüket a bejárat üvegén. Otthon pedig, bár erős a nosztalgikus késztetés, de konyhakémiai kísérletek helyett beérjük egy sima vacsorával. Ám lelki szemeinkkel már látjuk, ahogy szerte a városban, sőt az országban megannyi apróbb-nagyobb kéz nyúl a szódabikarbónás zacskó és az ecetesüveg (esetleg rögtön a szalmiákszesz, a sósav és a hipó) után.
