Magyar Narancs: Tudjuk-e pontosan azonosítani, hogy a történelemben mióta létezik a homoszexualitás fogalma?
Klaus van Eickels: Feltehetőleg mindig is volt példa arra, hogy azonos neműek szexuális kapcsolatot létesítettek egymással, hiszen még az állatvilágban is vannak olyan fajok, amelyeknél megfigyelhető a homoszexuális viselkedés. Más kérdés a "homoszexualitás" koncepciója, hiszen ez a kifejezés azt feltételezi, hogy szexuális orientációjuk alapján kategorizálunk embereket, azaz különbséget teszünk homoszexuálisok és heteroszexuálisok között. Ez nem minden emberi kultúrában figyelhető meg, sőt Európában a 19. század második feléig nem tettek különbséget hetero- és homoszexuális emberek között. A "homoszexuális" kifejezést Kertbeny Károly, egy német származású magyar újságíró írta le először 1868-ban, de vele nagyjából egy időben Karl Heinrich Ulrichs (német jogász és melegjogi aktivista - a szerk.) is használta az "uránizmus" kifejezést, amin nagyjából ugyanazt értette.
MN: Miért kellett a 19. század közepéig várni arra, hogy valaki kitaláljon egy kifejezést rá?
KE: Kertbeny és Ulrichs ugyanannak a vitának a keretében fogalmazta még a nézeteit. Arról volt szó, hogy az éppen alakulóban lévő német nemzetállam átvegye-e a homoszexualitás tiltásáról szóló porosz törvényeket. A homoszexualitás akkoriban nem volt egész Európában tiltott. Franciaországban például a forradalom után eltörölték azokat a törvényeket, amelyek a homoszexualitást vallási alapon tiltották, s ezt a példát sok ország követte, többek közt Olaszország, Spanyolország, Portugália. Aki a 19. században liberális akart lenni, annak a homoszexualitás kriminalizációja ellen kellett ágálnia. Más országokban viszont, például az Egyesült Államokban vagy Angliában továbbra is szokás volt, hogy vallásos érvekkel legitimáljanak törvényeket a politikai diskurzusban. De ott sem volt szükség egy konkrét kifejezésre, hiszen Isten megtiltotta ezt a fajta viselkedést, és ezzel minden el volt rendezve.
MN: Miért pont Németországban robbant ki vita?
KE: Egyes német államok - az ún. Rajnai Szövetség államai - a 19. század eleje óta Napóleon hatása alatt álltak, ezért nem is tiltották a homoszexuális aktusokat. Más államokban, például Poroszországban a konzervatív hagyomány volt érvényben. Viszont a poroszok vezetésével éppen akkor volt alakulóban a közös birodalom, amelyhez közös törvényekre volt szükség.
MN: A homoszexuális tevékenységek büntetése körüli vita vezetett tehát ahhoz, hogy ez témává váljon?
KE: Sok évtizedbe telt, mire a közbeszédbe is bekerült a kifejezés. Kezdetben csak a jogászokat érintette, de aztán az orvosokat is elérte. A büntető törvénykönyv 175. paragrafusából a poroszok nagyon általánosan megfogalmazott szabályozása köszönt vissza; ebben minden további magyarázat nélkül a férfi és férfi vagy férfi és állat közti "természetellenes paráználkodás" szerepelt. A birodalmi törvényszéknek és a legfelsőbb bíróknak kellett eldönteniük, hogy mit értenek alatta, és ők arra jutottak, hogy csak a nemi közösülést tekintik büntetendőnek. Ahogyan az a Leviták könyvében (18,22) is áll: "Ne hálj férfival, úgy, ahogy asszonnyal szokás hálni, ez gyalázatos dolog." A bíróknak ezekben az ügyekben azt kellett vizsgálniuk, mi is történt pontosan két férfi között. Például azt, hogy mennyire mélyen hatolt bele az egyik fél a másikba. Az orvosokat szakértőként kérdezték, és nekik is meg a jogászoknak tisztában kellett lenniük azzal, mit csinálnak a homoszexuálisok.
MN: Tehát csak a fizikai aktus tiltásáról volt szó? A homoszexualitás egyéb aspektusaival nem is foglalkozott senki?
KE: Senki. Ugyanakkor a homoszexualitáshoz való hozzáállás változásának volt egy másik fontos oka is: mégpedig a házasság intézményének újraértelmezése, ami nagyjából evvel a vitával egy időben zajlott. Már a középkorban létezett egyfajta elképzelés a férfi és nő közti romantikus szerelemről, de ez sokáig nem volt több irodalmi témánál. Az ilyen szerelemnek ráadásul gyakran tragikus vége lett, elég csak a Rómeó és Júliára gondolni. Még a 19. század jelentős részében is úgy olvasták a fiatalok ezeket a műveket, hogy tudták: a társadalmi valóság teljesen más, hiszen nem választhatják meg szabadon a partnerüket. A 19. század közepétől viszont változik a helyzet. A városok gyors növekedésével, a tradicionális társadalmi struktúrák megszűntével az emberek úgy érezhették, nem csak kisszámú csoportból, hanem szinte végtelen tömegből választhatják ki a társukat. Egy idő után nem tudtak normális vagy boldog házasságként tekinteni azokra, ahol a szülők választották ki a partnert. A házastársak ugyanis elvárták a másiktól, hogy "valóban" szeresse őket. Az orvosok fogadóóráin pedig egyre több férfi jelent meg azzal, hogy nem tud megbirkózni az elvárásokkal. A homoszexuális érzések ezáltal orvosi problémává váltak.
MN: És így lett belőle társadalmi kérdés?
KE: Korábban a férfiak homoszexuális vágyai nem jelentettek társadalmi problémát, hiszen házasodhattak és családot alapíthattak anélkül, hogy "szerelmesek" lettek volna a feleségükbe. Egy nős meleg férfi helyzete nem sokban különbözött egy olyan nős heteroszexuális férfiétól, aki nem vonzódott a feleségéhez. A különbség annyi volt, hogy egyikük bordélyházba járt a prostituáltakhoz, a másik pedig a kaszárnya környékén jóképű, de rosszul fizetett fiatal katonák után kajtatott. A társadalomban mindkettőt lenézték, de büntetőjogilag csak a másodikat szankcionálták.
MN: Az utódnemzésre való képtelenség miatt is sújtotta a homoszexuálisokat közmegvetés?
KE: Szerepet játszott persze a natalizmus, a születésszám növelésének a kérdése is, de a homoszexualitás itt csak érintőlegesen volt probléma, a diskurzusban el is sikkadt. Franciaországban akkortájt már lassult a lakosság növekedése, és a franciák abban látták a megoldást, hogy betiltják az országban az óvszert és a sterilizációt. A darwinizmusból a 19. század vége felé kinövő eugenika szemszögéből pedig kifejezetten kontraproduktív lett volna a homoszexualitás tiltása. Voltak az eugenizmusnak olyan képviselői, például Auguste Forel svájci pszichiáter, akik úgy vélték, a homoszexuális embereket hagyni kellene, hogy azt tegyenek, amit akarnak, hiszen akkor nem születnének utódaik, és önmagukat eliminálnák a nemzeti génállományból. A nagyobbik probléma a házassággal és újonnan felfedezett romantikus töltetével volt kapcsolatos: ha a homoszexuális férfi nem házasodik, akkor a homoszexualitás társadalmi problémává válik, hiszen a kötetlen individuum prototípusaként fognak rá tekinteni, aki csak önmagáért él, nincsenek társadalmi kötelékei, és társadalmilag felelőtlen módon viselkedik.
MN: Mennyire mások ezek az indokok, mint a régi, vallási alapú tilalmak?
KE: A vallási tilalom a zsidó-keresztény kultúrkörben egy bizonyos tevékenységre koncentrált, mint ahogy szinte mindegyik ótestamentumi tiltás. A Leviták könyve egy listát kínál azokról a tevékenységekről, amelyektől tartózkodni kell, mivel a választott népnek tisztának kell lennie Isten színe előtt. Ebből az olvasható ki, hogy a férfiak anális közösülése az, ami tiltva van. Ez érthető is az ótestamentumi kontextusban, hiszen az izraeliták leginkább a pogány szomszédaik templomi prostitúciójából ismerték a homoszexuális tevékenységeket, és ezért bálványimádó cselekedetnek tekintették. Másrészt ismerték azt a görög-római szokást is, hogy szexuálisan kizsákmányolták a kiskorú fiúkat és a rabszolgákat. Az antikvitásban szinte elképzelhetetlen volt az anális penetrációt is tartalmazó homoszexuális aktus két azonos korú és azonos rangú férfi között, hiszen ezek a kultúrák éles különbséget tettek férfiak és nők társadalmi státusa között, és a nőket alárendelték a férfiaknak. Az ilyen társadalmakban az anális behatolás azt jelentette, hogy az egyik férfi az aktussal megalázta a másikat. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a büntető jellegű nemi erőszak is gyakori volt akkoriban. Ezért a Leviták könyvében olvasható tiltást valahogy úgy kell értelmeznünk, hogy "ne alázz meg egy másik izraelitát azáltal, hogy nőként használod, hiszen Isten előtt mind egyenlőek vagytok".
MN: És a kereszténység hogy állt a kérdéshez?
KE: A keresztény hagyományban Szent Ágoston óta a nemi vágyat nem tekintették az emberi személyiség olyan elemének, amelyen keresztül ő Isten képmása lehet. Szent Ágoston azt írja, hogy Ádám és Éva a Paradicsomban önkéntesen, azaz vágy nélkül tudta használni a nemi szerveit, a vágy pedig csak a bűnbeesés után, Isten büntetéseként jelent meg. Ezzel kísérti meg az ördög az embert. A szexuális vágyra a keresztény középkorban nem hajtóerőként, hanem olyan kísértésként tekintettek, amely az emberen kívülről érkezik, és neki ellen kell állnia. Ilyenkor nem is arról van szó, hogy milyen gyakran érzi az ember a vágyat, vagy hogy az mire irányul, hanem arról, hogy nem szabad hagynia, hogy az úrrá legyen rajta. A szexuális vágyakat és ezzel együtt a homoszexuális vágyakat a személyiség részeként értelmezni forradalmian új jelenség volt a 19. század közepén.
MN: A különféle kísértések között sem tettek különbséget? Nem jelentett mást, ha valakinek a vele azonos neműek voltak a gyengéi?
KE: A 19. század vége előttről alig vannak olyan források, amelyek arra utalnának, hogy az embereknek megfordult volna a fejükben, hogy az emberiséget fel lehet osztani hetero- és homoszexuálisokra. A homoszexualitásban inkább a tiltott szexuális tevékenységek fokozását látták. Ha a középkorban egy királyt féktelen embernek akartak lefesteni, akkor azt írták: szűzlányokat rabolt el, házasságot tört, apácákat erőszakolt meg, és ezenkívül szerette a szodómiát is. Ugyanúgy, ahogy ma a cigarettát, a hasist és a kemény drogokat nem egymás alternatíváinak tekintjük, hanem a nem kívánt tevékenységek egyre súlyosabb fokozatainak. Még 1900 körül sem terjedt el a homo- és a heteroszexuális tevékenységek közötti különbségtétel a társadalomban. 1900-ban a német Tudományos-Humanitárius Társaság, amely a németországi homoszexuális emberek jogait képviselte, közvélemény-kutatást végzett katolikus papok között, amelyben a gyónás tapasztalataira alapozva arra kereste a választ, hogy állítható-e: vannak olyan férfiak, akik csak férfiakkal esnek bűnbe. Azaz van-e olyan kisebbség az országban, amelynek homoszexuális vágyai vannak. Az új fogalomrendszer Németországban 1908-ban terjedt el a köztudatban, az Eulenburg-botránynak köszönhetően. Philipp zu Eulenburg herceget, II. Vilmos császár nevelőjét és udvarának szürke eminenciását ugyanis azzal támadta a sajtó, hogy romantikus kapcsolatot ápolt több férfi politikussal és diplomatával. A támadás a császár szűkebb körét akarta lejáratni azáltal, hogy a legfontosabb tanácsadóját abba a gyanúba keverik, hogy a császári udvart egy homoszexuális hálózat befolyása alá vonta.
MN: Miért volt ez a botrány annyira fontos?
KE: Innentől fogva a "homoszexuális" kifejezés Németország-szerte elterjedt, és átformálta a közgondolkodást. Nagy viták zajlottak például az ifjúsági mozgalmakban arról, hogy mennyire lehet közeli a kapcsolat a csoportvezető és a felügyelete alá helyezett fiúk között. A homoszexualitás stigmává vált, elmebajjá. Persze ezzel egy időben a városokban kialakult a homoszexuális szubkultúra is, saját bárokkal, találkozóhelyekkel, szövetségekkel. Ezek még a homoszexuális közösülés tiltása ellenére is nyíltan tudtak működni. A homoszexuális és a heteroszexuális emberek közötti különbségtétel egyébként hamarabb történt meg Németországban, mint a legtöbb nyugati országban. Az Egyesült Államokban például a II. világháborúig kellett erre várni. Látnunk kell, hogy a homoszexuális férfiaknak nem volt hosszú, több évszázados szenvedéstörténetük, amely aztán a büntetőjog 1968-as liberalizációját követően egyik pillanatról a másikra véget ért a legtöbb nyugati országban. A homoszexualitás 19. század végi, 20. század eleji tabuvá válása előtt léteztek olyan közeli férfibarátságok, amilyeneket az arab világban még mindig látunk: ott a férfiak megcsókolják, átölelik egymást, kéz a kézben járnak, vagy akár egy ágyban is alszanak. Nyugaton a homoszexuális férfiak akkor kerültek nehéz helyzetbe, amikor a homoszexualitás koncepciója eljutott a köztudatba. Onnantól kezdve mindennemű szokatlan közelséget kerülniük kellett férfitársaikkal, ha nem akartak a homoszexualitás gyanújába keveredni.
MN: Említett az előbb egy homoszexuális hálózatot. Ezen olyasmit értettek, mint a szabadkőműveseken, illetve manapság Magyarországon a "buzilobbin"?
KE: Már nagyon korán elterjedt az a feltételezés, hogy a melegek nemzetközi összeesküvések részesei. Eulenburgnak azt vetették a szemére, hogy a liebenbergi körébe egy fiatal francia diplomata is beletartozott. Az Egyesült Államokban az 50-es években Joseph McCarthy szenátor azt feltételezte, hogy minden homoszexuális a kommunistákkal szimpatizál, míg az 1920-as években a baloldalon sokan azt gondolták a nemzetiszocialisták férfiszövetségekre hajazó szerveződését látva, hogy a nácik homoszexuális mozgalom tagjai. Több száműzetésben élő kommunista és szociáldemokrata 1933 után is abban a hitben élt, hogy a nácik nem üldözik a homoszexuálisokat, hiszen Németországban épp a melegek vették át a hatalmat.
MN: A homoszexuális férfiideál a populáris kultúrában azóta is nagyon hasonlít a nemzetiszocialistára.
KE: A Harmadik Birodalomban a férfiasságot a férfiszövetségek és más férfias mozgalmak ideálja alapján határozták meg. Ezek a mozgalmak a 19. század végén és a 20. század elején a modernitásra adott válaszként jelentek meg: sok ember viszolygott a gyors modernizációtól és negatív kísérőjelenségeitől. Sokan úgy vélték, a női szerepek felértékelődése és a férfiúi erő értékvesztése tehetett erről. És amihez korábban izom kellett, azt most megcsinálták már a férfi helyett a gépek. A férfiszövetségnek viszont elég rossz hírneve lett azt követően, hogy a társadalom megismerkedett a szexuális orientációk koncepciójával. A 20. század eleji szabad ifjúsági mozgalomban (Bündische Jugend) a 19. századi Vándormadár-mozgalom romantikus barátságideálja átalakult egy absztraktabb, a csoport egészére vonatkoztatott bajtársiassággá. Hasonló volt megfigyelhető a labdarúgó-szövetségekben és más olyan helyeken is, ahol a férfiak, fiúk egymás között voltak. Azok a férfiak, akik nyíltan vállalták, hogy férfiakhoz vonzódnak, nem lehettek e klubok tagjai. E csoportok a mai napig azon az előfeltevésen alapulnak, hogy egy játékos a gólt követően a játékostársa nyakába borulhat, hiszen "mindenki tudja", hogy a fociban csak "igazi férfiak" vesznek részt - a homoszexualitás gyanúja fel sem merül.
MN: Miért van az, hogy a nacionalizmus és a homofóbia szinte mindig együtt jelentkezik?
KE: Ha valaki nyíltan vállalja a homoszexualitását, az nyilvánvaló állásfoglalás amellett is, hogy az illető az individualizmus pártján van. A nacionalizmus viszont kollektív ideológia, amely az állam polgárait összetartó hasonlóságokra helyezi a hangsúlyt, és minden olyan hangot el akar hallgattatni, amely ezt az átfogó közösséget zavarja. Aki azt hirdeti, hogy fontos tulajdonságokban különbözik a többiektől, és főként az uralkodó csoporttól, abba a gyanúba keveredik, hogy a nemzet iránti szolidaritását aláveti a saját csoportja iránti szolidaritásnak. Németországban a 19. század végén a szociáldemokraták, a katolikusok és a zsidók tartoztak ebbe a kategóriába, a 20. században aztán ide sorolták a homoszexuálisokat is. Nyugaton a II. világháború utáni gazdasági fellendülés lehetővé tette, hogy emberek megvalósítsák az életterveiket, ezért a homoszexualitás is egyre láthatóbbá vált. Sokan azt gondolták emiatt, hogy nő a homoszexuálisok száma. A szexualitáskutatók ugyan hamar megállapították, hogy a szexuális orientáció már gyermekkorban elég határozottan kialakul az emberekben, de a társadalmon belül, még orvosok és pszichológusok között is, megmaradt az az elképzelés, hogy a homoszexuálisok el tudnak csábítani és meleggé tudnak tenni fiatalokat. Akik ezen az állásponton voltak, a társadalmi dekadencia jeleként értékelték a nyíltan vállalt homoszexualitást, hiszen a homoszexuális vágyak kiélése részben azt is jelenti, hogy az illető szembefordul a nemzetről, az államról és a társadalomról alkotott konformista képpel. Ezért van, hogy a szexuális kisebbségek életvitelének szabadsága egyben azt is jelzi, meny-nyire tartja fontosnak egy társadalom, hogy a benne élő egyének szabadok legyenek, és kiteljesedhessenek.
névjegyKlaus van Eickels A Bambergi Egyetem középkori történelemtudományi intézetének igazgatója és történészprofesszora. Kutatási területei közé tartozik a késő középkor gazdaság- és társadalomtörténete, Anglia és Franciaország középkori történelme, valamint a személyes kötelékek középkori és a szexualitás korszakokon átívelő történelme. |
Miért maradtak ki a nők?"A nőknél teljesen más volt a helyzet, hiszen nem volt a zsidó-keresztény hagyományban olyan szabály, amely tiltotta volna a női homoszexualitást. Náluk ugyanis nincs penetráció, azaz nincs 'megaláztatás' sem az aktus közben. Teológiailag nézve pedig nem mondhatták, hogy az esetükben egy nem megfelelő testnyílásban került sor a magömlésre. Éppen ezért alig volt olyan ország, ahol a két nő közötti szerelmi viszonyt büntették volna. Még a homoszexualitás koncepciójának elterjedése után is sokkal kisebb ellenszenvvel figyelték a nőket, éppen ezért a férfi és a női homoszexualitást két különböző jelenségként kell kezelni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nőknek egyszerűbb dolguk lett volna a múltban. 'k teljesen másfajta ellenállásba ütköztek, hiszen nekik azzal az általánosan elterjedt képpel kellett szembeszállniuk, hogy a nő feladata annyiból áll, hogy házasodik, hagyja eltartani magát, és gyerekeket nevel" - magyarázza van Eickels. |
