Nincs is nagyobb történelemformáló erő, mint a ragály - valami effélét mondott a nagyon híres francia történész, Braudel, és biztos is, hogy nagyot tud alakítani egy társadalmon, ha nagy hirtelen elveszíti tagjainak mondjuk a háromnegyedét. Mert ilyen arányokat jegyeztek föl a XIV. század közepén egész Európát végigtomboló rettenetes járvány, a "fekete halál", úgy is mint döghalál, vagyis dögvész, még pontosabban mirigy pusztításairól egyes mediterrán vidékeken, a francia partoktól Dalmáciáig.
Ebből a korból nem nagyon maradtak tárgyi emlékek Magyarországon, így aztán a kiállításon is a későbbi járványokhoz kapcsolódó anyagot láthatunk. Kész szerencse - tehetnénk hozzá -, hiszen az újabb járványkutatások erősen kérdésessé teszik, hogy a középkori pusztító betegséget valóban a Yersinia pestis nevű, a patkányfélék véréből bolhák által az emberbe oltott baktérium okozta-e. Az Alexandre Yersin svájciból lett francia, élete nagy részét Indokínában töltő orvos által 1894-ben felfedezett kórokozó ugyanis nem terjedhetett olyan sebességgel és olyan - például az Alpok hűvösebb tájain átvezető - útvonalakon, mint ahogy azt a "fekete halálra" vonatkozó adatokból tudjuk. A baj csak az: nem lehet tudni, hogy ha nem ez a baktérium, akkor mi lehetett a középkori járvány oka. A feltevések és találgatások valami ismeretlen, Ebola-szerű vírusra gyanakszanak, nem zárva ki újabb, katasztrofális következményekkel járó előfordulásának a lehetőségét sem. Sokkal több bizonyosat tehát nem tudunk, mint a középkori emberek, akik a menekülésen kívül karanténnal (szélsőséges esetben a beteg és családja befalazásával), önostorozással, varázsgyűrűvel, lópatának sőt egyszarvú szarvának az őrleményével, aranyporral, zsidó polgártársak jelenléte esetén kiadós pogromokkal igyekeztek távol tartani maguktól az égiek lesújtó kezét.
Yersin arcképe mellett magát a baktériumfutárt, tehát a bolhát is megszemlélhetjük elrettentő nagyításban, és ha kellő átéléssel tanulmányozzuk, látni fogjuk, hogy még a megörökíttetés szorult helyzetében is
konok fertőzhetnék
tölti el. Amúgy azt is cáfolják a kutatások, hogy a kórokozó Ázsia felől érkezett volna az európai kikötőkbe - sokkal inkább Kelet-Afrikát sejtik elterjedése kiindulópontjaként, kontinensünkön pedig hol ez a baktérium ölt, hol nem. Úgy tűnik viszont, hogy azért a betegségért, amit a XVIII. században pestisnek neveztek (viszont nem "sárga pestisnek", mert az a kolera), valóban a Y. pestis baktériumot terheli a felelősség. Élettere aztán Európában jelentősen összeszűkült, ahogy a baktériumot a vérében vendégül látó házi patkányt kiszorította nagyobb testű társa, amely általában az embertől megnyugtató távolságra folytatja gyanús üzelmeit - ugyanakkor kitömve, üveg alatt kifejezetten rokonszenves benyomást kelt.
Miután megtekintünk egy művészkedő és tartalmában vékonyka ismeretterjesztő filmet, megismerhetjük a borzalmas kínokkal járó betegség fajtáit, a diónyi gennyes duzzanatokat produkáló bubó-, a gyors lefolyású, bevérzéses, biztosan halálos tüdő-, és a harapás útján terjedő, ritkább szeptikus pestist. A beteg "mingyárt eleintén vagy késöbre is nagy nyilaldozó fájdalmakról panaszolkodik az Ágyékába, a' hónya alatt vagy a' füle tövénél és ugyan azon hellyeken valami keménység vagy tsomo is tapasztaltatik, akkor azon nyavalját még nagyobb jussal gondolhatjuk Pestisnek. De ha ezek mellé valamellyik betegen még pokólvar is szökik, ugy már semmi kétség nem lehet (É)" - taglalja a kórismét egy 1815-ös körirat, egy kissé a XIV. századtól virágzó műfaj, a pestistraktátusok szellemében. A hétköznapi veszedelem közérthetőséget, a latin helyett nemzeti nyelvű tájékoztatást igényelt. Magyar szerzők "tanátslásait" is láthatjuk a műnem tiszteletre méltóan antik példányai között, és a kiállítás rendezői hangulatos életképpel jelenítették meg az egykori medicinakészítés körülményeit, kőmozsárral, szárított gyógyfűcsokrokkal és melléjük kötözött műanyag békákkal, mely utóbbiak hálátlan szerepét egy recept világít-ja meg. "Nyáron egésséges időben a' varas-békákat öszve szedvén, az konyhába hátulsó lábaival fel-akazd, hogy szűntelen a' tüzet látván, félelem-beli gondolkodásokkal meg-dögölyenek (ez lészen a' Pestistől félemlő embereknek bátorító eszköze) mellyek alá, egy viaszbúl szélesen el-terjesztett tálatskát tégy, hogy abban halála előtt, földet, és mint-egy aranyas férgetskét ki-okádgyon, mellybűl a' viaszt a békával együtt öszve timporálván, golyobisotskákat formálhatz, és azt a' bal melyeden viselheted. (...)" Timporálás közben sem árt azonban szem előtt tartani az imádság fontosságát, tsodás felgyógyulás vagy a járvány megszűnte esetén pedig a hálaadásét, amelynek leggyakoribb emlékei a legtöbb magyar kisváros műemléklajstromának élmezőnyében szereplő barokk pestisoszlopok. A múzeumi tér viszont a szerényebb méreteknek kedvez, úgyhogy mindenféle
amuletteket, emlék- és hálaadó érmeket
tanulmányozhatunk, továbbá mágikus betűkkel ellátott kettős Zakariás-kereszteket. Pestismegelőző hatásukat megkettőzte, ha a betűk a Benedek-áldásra utaltak, amely az ördög elűzésére jó igazán, de járvány idején a funkciója mintegy kiterjeszkedett.
A kiállítás középső termében egy régi hullaszállító kordé mellett életnagyságban megcsodálhatjuk a kór horrortörténetének emblematikus figuráját, a köpenyes-kalapos pestisdoktort: rémisztő maszkja hatalmas madárcsőrben végződik, amelyet mindenféle gyógyfüvekkel tömtek tele. Mellette egy kisméretű Szent Rókus: a legismertebb pestisszentéhez hasonló népszerűséget élvezett az ókorban lenyilazott, de csodálatosan fölépült Szent Sebestyén, aki a kifejezetten szép és ténygazdag kiállításvezető szerint analógiás alapon ("pestisnyilak") kerül a képbe. Főleg ők ketten fékezték a világ különböző pontjain mindmáig föl-fölbukkanó járvány terjedését, hacsak nem maga a baktérium vonult vissza, hogy egyszer csak új erőre vagy új hordozóra kapva megint lecsapjon.
Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Bp. I., Apród u. 1-3., nyitva szeptember 3-ig
