A budaörsi Törökugratótól a Gellért-hegyig húzódó dolomitlánc kelet-nyugati irányban elhúzódó tömbjén állunk, a (javunkra) harmincméteres pluszmagasság miatt rálátással a Citadellára, a fél városra és tovább. Ha körbenézünk a kilátónak kiképzett csúcsról, a fényképes tájékoztató táblák segítségével felismerhetjük északon a kőbányát Vác fölött, a Naszály oldalában, kelet felé fordulva a Gödöllői-dombság innen nézve kevéssé látványos vonalát, nyugaton semmit, mert a hegy másik csúcsa elzárja a kilátást, délen pedig a százhalombattai gyárkéményeket. Ahol a Dayka Gábor utcai kollégiumot meg a gazdagréti lakótelepet látjuk, ott termett a háború előtt a híres budaörsi őszibarack, és a Sas-hegyről nem is lehetett más lakott területet látni, mint a névadó település falusias magját.
Magát a hegyoldalt északról sokáig kizárólagosan uralta a Notre Dame de Sion nővérek 1930-ban megnyílt zárdaiskolája, a későbbi Oleg Kosevoj-káderelitképző, majd Arany János Gimnázium. A teljes beépítés és parkosítás tervét elvileg 1958-ban húzta keresztül a terület fokozott védelem alá helyezése. Szemlátomást azonban sokan megtalálták azokat a zsebeket, amelyeken át mégiscsak építési engedélyekre ütött pecsétekig vezetett a szolgálati út. A Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság kezelésében lévő természetvédelmi terület délnyugati szegélye (a Bod Péter utca vége után) a közelmúltig honvédségi kezelésben volt, most a bekerített védett rész "védőzónája", ahol a legkevésbé sem számítanánk arra, amit tapasztalunk: elvadult gyümölcsösök, rozzant sufnik keltenek valószínűtlen, időn és civilizáción kívüli hangulatot.
Valamikor a Sas-hegy lejtőit ugyanúgy szőlők borították, mint a Gellért- és a Nap-hegy oldalát. A német lakosság által kedvelt fehér fajták mellé a betelepülő szerbek behozták a vöröseket is, aztán az 1870-es években mindent elvitt a szőlőgyökértetű, a filoxéra. Hogy azelőtt mi volt itt, az már legendák homályába vész. Hívták Király-hegynek valami királyi vadászatok után itt pihengető fényes társaságok miatt, aztán Barát-, Pap- meg Isten-hegynek ide települő szerzetesek okán. A Sas-hegy név a szép, ámde téves verzió szerint onnan jön, hogy miután 1686-ban visszafoglalták Budát a törökök, az örömünnep idején sasok, a szabadság madarai szálltak volna fel innen jelentős létszámban, az esemény emelkedettségét fokozandó. A valószínű verzió szerint a magyarok Adlerbergnek (itt szárnyal be a történetbe a sas) értették a Adelberg (Nemes-hegy) nevet, amelyet Döbrentei Gábor 1847-es hazafias "dűlőkeresztelője" helyezett használaton kívül. A jeles író, művelődés-szervező és királyi tanácsos vezetésével budai polgárok sétáltak fel az akkor még "Am Himmel" nevet viselő Tündér-hegyre, ünnepélyesen kihirdetni a városi tanácsi határozatot, miszerint a német elnevezések helyére a régi vagy épp Döbrentei által alkotott új magyar nyelvűek lépnek.
Sasok éppenséggel nem szárnyalnak a sziklás terület fölött, vörös vércsék viszont igen, de ők nem itt fészkelnek, hanem belvárosi tornyok, kupolák vakablakaiban nevelik a fiókáikat. Ezt már a tanösvényen haladva tudjuk meg vezetőnktől, aki elmondja azt is, hogy a madarak napról napra, percre pontosan ugyanabban az időpontban jelennek meg, akárcsak az a róka, amely az éjféli utolsó őrjárathoz csatlakozik konok rendszerességgel, egészen a kapuig kísérve a tavaly felújított terület őreit. A legritkább hazai kígyófajt képviselő Rozál, a kétméteres haragos sikló pedig fél kettő tájban keresztezi a kilátóhoz vezető lekövezett utat, távozóban lakó- és téli alvóhelyéről, az egykori bunkerből kialakított szerszámoskamrából. Sajnos Rozál nem jelent meg a remélt randevú helyszínén, így megelégedtünk levedlett bőrével, amelyet a felújított és mindenféle okosságot elénk táró fogadóépület egyik interaktív oktató eszközében rejtettek el egy csinos madárfészek és egy adag menyétszar vaskosan életszerű társaságában.
A tavalyi, uniós pályázatra épülő felújítás legfontosabb eredménye azonban maga a tanösvény, amelyet immár jelképes kerítések szegélyeznek azokon a részeken, ahol a korábbi látogatók éveken át taposták ki ellenőrizetlenül az ösvények sűrű hálózatát, tönkretéve a növényzet jelentős részét. Tény, hogy a hivatalosan nem látogatható, lyukas kerítésű Sas-hegyet az utóbbi időben szabad csatangolásra és sziklamászásra, illetve kellemes nyáresti borozgatások és elbódulások helyszíneként használta a természetkedvelő fővárosi ifjúság. Eközben mit sem törődött a ténynyel, amelyre Pénzes Antal, a fővárosi növényvilág jeles tanár-kutatója már 1942-ben rámutatott, miként a természetvédelmi terület honlapja büszkén idézi: "A budai hegyek egyik legérdekesebb életközösségét a Sas-hegyen találjuk, bár messziről kopár sziklás képet mutat, amelyen csak itt-ott zöldell egy-egy árva feketefenyő vagy orgonabokor. (...) Közelebbi vizsgálattal kiderül, hogy Budapest egyik legérdekesebb élőhelye, amelyhez hasonlót Visegrádtól az Al-Dunáig nem találunk."
Ami a feketefenyőt és az erőszakosan terjeszkedő orgonát illeti, ezeket visszaszorítani igyekeznek a természetvédők, nagyobb teret kínálva a hegyi ternyének, a borzas vértőnek, a sárga virágú selymes rekettyének vagy a cserszömörcének. Nem beszélve a csikófarkról,melynek csak a porzós egyedei élnek itt. A nőivarúak a Gellért-hegyen tartózkodnak, és fajfenntartó találkozásaik létrejöttét a szél közvetítésére bízzák, a távolságtartó, mégis tartalmas és felelősségteljes együttélés szép példáját kínálva ezzel - utal vezetőnk is a tanulságra, hogy aztán töprengéseinket tágabb időbeli dimenzióba helyezze az előkelő, egyenesen jégkorszaki származású, de önálló fajjá vált budai nyúlfarkfű kapcsán.
www.sas-hegy.hu. Nyitva: november 1-jéig kedd, szombat, vasárnap 10.00-18.00.
