A jégcsarnok enyhe csalódás. Kloten Zürich külvárosa, mintha valahol Szentendre és Pomáz között járnánk, a ligetes-dombos-családi házas környék eldugott szegletében lévő csarnok kopott, fadobogós lelátójával, szellőzetlen, pállott meleg levegőjével nem éppen méltó helyszíne ilyen szintű sporteseménynek. A helyieket nem hozza lázba a vb (később tapasztaljuk, hogy más se nagyon), mindössze két-három plakát és a csarnok előtt felállított sörös és kolbászos stand jelzi, hogy itt most nem a Zürich Lions, hanem a világ legjobb válogatottjai játszanak.
A helyi lakosok és a rendezők egyaránt udvariasan jelzik, hogy sehol nem lehet leállni, lakóbuszunkat a jó pár kilométerrel arrébb lévő repülőtér melletti parkolóba irányítják. Szerencsére hoztunk bicikliket, így alig maradunk le a kanadai-fehérorosz nyitómeccsről, 0-1-nél érünk fel a lelátó állóhelyi részére, tömve van magyarokkal.
Szlovákia
Rendes sportkedvelőként láttam már egy-két magyar érdekeltségű világversenyt, jártam kézilabda és vízilabda Eb-ken és vb-ken, most is fel voltam készülve, hogy néha kicsit röstelkedni kell honfitársaim miatt. Itt valahogy mégsem félek a jól ismert gyomorszorító érzéstől, hogy viszolyogni fogok, pedig a két és fél ezer szurkoló között van jó pár futóbolond és szimpla hülye. Néhány vesszentrianonozó meg kiafaszomazajanslotázó mindenhol akad, ahol háromnál több magyar zászlóval a hátán sört ihat; itt is, de őket általában lehurrogják. Az újabban divatos jelmezversenynek is vannak vadhajtásai: a betyárlajbit még csak-csak értem, a frottírköpenybe és pólóssapkába öltözött legények üzenetét viszont hiába próbálom dekódolni: egy jégkorong-vébén, a szlovákok ellen vajon mit akarnak jelezni? Mintha azt mondanák, hogy az apukájuknak meg CSÉB-je van.
A hangulat egyszerre szilaj és kedélyes, józan és érzelemdús. Ehhez minden bizonnyal az is hozzájárul, hogy a vébé előtt a különböző fórumokon elindult egy nagyon dicséretes szervezkedés, miszerint mutassuk meg, hogy a jégkorong más, mint a foci, igenis lehet kulturáltan szurkolni, sörözzünk együtt a szlovákokkal, ahogy Szuper Levente szólt a szurkolókhoz a kivetítőn: "Mutassuk meg, hogy viselkedésben is jók vagyunk." Ezt aztán mindenki nagyon gyorsan magára vette, a szurkolók zöme láthatóan elérzékenyült önnön kiválóságától, könnybe lábadó szemmel lapogatja az összes szlovák szurkoló hátát, és ez a szentimentális hangulat végül mindenkire, szlovákra, kanadaira, fehéroroszra egyaránt átragad.
Ebben a miliőben zajlik a fehérorosz-kanadai meccs, amit a kanadaiak simán, 6-1-re hoznak, de a fehéroroszok is nagyon jó hokit játszanak, sőt, a vereség dacára náluk játszik a mezőny legjobbja, Mihail Grabovszkij, a Toronto Maple Leafs lobogó hajú, gyors és technikás játékosa, ő lövi a becsületgólt. Két nap múlva a szlovákok ellen is elkápráztat minket, a hosszabbítás után lő egy olyan piruettes büntetőt, amitől mindenki elalél, ugyan nem adják meg, de a mozdulatsor így is emlékezetes.
Ahogy emlékezetes a péntek esti magyar-szlovák is. Az eredmény ismert, a magyar csapat a sportág hazai történelmének legnagyobb mérkőzését játszva a legutolsó pillanatig versenyben van a tényleg a szűk elitbe tartozó, hét éve világbajnokságot nyert szlovákokkal, ahol Handzus, Bartecko, Ruzicka, Marcel Hossa úgy ünnepli a tizenhárom másodperccel a meccs vége előtt elért győztes találatot, mint akiknek az élete függ ettől. Valószínűleg így is van: a döntetlen nagyobb blama lett volna nekik, mint nekünk a húszgólos vereség. A magyarok úgy ünnepelnek, hogy beleremeg a csarnok, eléneklik a Himnuszt, miként a későbbiekben szinte minden szituációban. (Énekelték egy órával a kanadai meccs után, amikor szurkolói követelésre, jégeralsóban és papucsban a pályára csúszott a fél válogatott. Énekelték a stadion bejáratánál, ifjabb Ocskay Gábor képe alatt. Énekelték éjfél után, az állomás melletti szerb kocsmában, szakállas finn szurkolókkal összekapaszkodva, majd közvetlenül utána azt, hogy "we are blue, we are white, we are fucking dinamite".) A szlovákok azért örülnek a győzelemnek, de mi sem vagyunk boldogtalanok, szép az élet, a jégkorong a legjobb dolog a világon.
Kanada
Szombaton nem játszunk, betekerünk a városba, ahol hőség és a zsúfolásig telt Zürich fogad, minden házban kávéház terasszal, minden asztalnál minden széken ülnek, a tóparti sétányon annyi ember, mint május elsején a Városligetben. A tavon lassan poroszkáló Riva motorcsónakok, a parti kioszkban egy deci bor 2200 forint, a darab csirkeszárny egy ezres, békésen majszolgatnak, iszogatnak a népek. A várost ölelő dombokat és mezőket három méter széles bicikliutak szelik keresztül, az úton kétpercenként elsuhan egy veterán Ferrari, Jaguar, Aston Martin vagy Maserati. Selyemsálas ősz urak vezetik őket, pont ilyennek képzeltük Svájc első meleg tavaszi hétvégéjét. Kissé odébb, egy tóparti kempingbe tesszük le camperünket, szlovák és cseh szomszédok, barátkozás. Stefan, a másodosztályú kassai Gelnica magyar származású jobbszélsője tolmácsol, minden évben ott vannak a vébén, tavaly Kanadában, azelőtt Moszkvában és Lettországban voltak, együtt megállapítjuk, hogy másnap Kanada szorulni fog.
Hát, mit mondjunk, nem szorul. Tíz perc alatt elintézik, 4-0 az első harmad, négyszer ütünk kapura, abból az egyik veszélyesnek is tűnik. A szünetben egyik társunk, Feri meséli gyerekkori élményét: ifiválogatottként vagy huszonöt éve a szovjetekkel játszottak Eb-meccset, a szünetben a rolba (a "jégtakarító" gép - a szerk.) csak az ő térfelükre jött fel, a másik oldal egyáltalán nem volt összekarcolva, 32-0 lett a vége. Itt ekkora különbség nincs, de jól látszik, melyik országban van kétezer igazolt játékos, és melyikben félmillió, hol van 14 000 jégpálya, és hol van tizenhét. A második harmad csak kettő-null oda, minden magyar elégedett, lehetséges, hogy tíz alatt maradunk? Igen, lehetséges. A helyi napilap, a Der Landbote is ezt emeli ki: Kanada verpasst "Stängeli", "Kanada nem bírta elérni a mócsingot".
A harmadik harmad vége felé, szép magyar összjáték végén Chris Mason, a kanadai kapus csak másodjára tud a korongra tenyerelni; ekkor érkezik az eddigi csúcspont. (A cikk a keddi, fehéroroszok elleni döntő meccs előtt készült - a szerk.) 0-9-nél két és fél ezer torok egyszerre zendít a "Játszik a csapat!"-ra, majd a "Mi vagyunk a legnagyobbak, hej, hej!"-re. A kloteni aréna hivatalos szpíkere csodálkozva-vigyorogva-értetlenkedve néz maga elé, ilyet ő még nem látott: a magyar közönség tiszta szívből ünnepel két nagyszerű vereséget. A meccs után csak velünk foglalkozik, talán kezdi kapisgálni, hogy mi a különbség a hangszóróból vezényelt, kimért "We will rock you"-ra tapsolás és az áradó érzelmek spontaneitása között. Remélhetőleg a 2014-es világbajnokság helyszínéről májusban döntő nemzetközi jégkorong-szövetség is belátja, hogy nem olyan nagy baj, ha egy világbajnokságon sok a néző és jó a hangulat.
Ha a fehéroroszok megvernek minket, akkor a kiesés elkerüléséért a többi csoportutolsóval játszhatunk, közülük kettőt kell megvernünk. A franciák és a norvégok ellen van is esélyünk, de fölösleges most latolgatni. Leginkább Szuper Levente tanácsát érdemes követni: fogjuk fel ezt az egészet úgy, mint a sors jól megérdemelt, gyönyörű ajándékát, és élvezzük ki minden pillanatát.
