Jól ismertek azok az ókori leírások, melyek bizonyítják: nem az utóbbi évszázadokban kezdtük a vele való ismerkedést. A Kr. e. 2200-ból való babilóniai agyagtáblákon már megtaláljuk hozzávetőleges receptjét - víz, lúg és a fahéjfaféle kasszia olaja kell hozzá. Más írásos emlékek szerint ennél legalább egy fél évezreddel korábban is használhattak efféle tisztítószereket. Az egyiptomi Ebers-papirusz (Kr. e. 1550 körül) szintén beszámol arról, hogy a Nílus-völgy egykori lakói állati és növényi zsiradékot kevertek össze alkálisókkal, s így készítettek mosáshoz használható matériát.
A római időkből már tudunk azon manufaktúrákról, melyek hamuból (pontosabban hamulúgból) és zsiradékból gyártottak szappant: az inkább krémes, lúgos cuccot legalább annyira használták hajra kenhető pomádéként, mint tisztítószerként. Ebbéli felhasználása később is jellemző maradt - sokfelé ismerték, de vele szemben jó ideig népszerűbb mosószer volt a brutális zsíroldóként működő hamuzsír, amit néha még nem kis részben nátrium-karbonátból, azaz szódából álló sziksóval, néha pedig a legáltalánosabban használt lúggal, mésszel is beütöttek. A hamuzsír, amely nagy koncentrációban kálium-karbonátot, kisebb részben nátrium-karbonátot tartalmazó szilárd anyag, nevét is onnan kapta, hogy kezünkre kerülve és vízzel keveredve kissé zsíros tapintásúvá teszi ujjainkat. Erős lúgként kémiailag is oldja a zsírokat, s ez egy sajátos emulziót képez a bőrön, ráadásul (tenzidként) a kezünkön lévő víz felületi feszültségét is csökkenti, nedvesítő hatását fokozza. Kevesen tudják, de még a 18. században is vezető exportcikkünk volt a hamuzsír. Jórészt ez vezetett a hagyományos Kárpát-medencei erdőségek jelentős részének pusztulásához, mivel a termék előállításához fás növényi részeket (főleg bükk, tölgy, juhar és nyír faanyagot) égettek el. Az így keletkező hamut forró vízzel, illetve az előző hamuzsírfőzési processzus során keletkezett lúgos lével mosták át, majd az alkálisókban mind gazdagabb oldatot lepárolták. Ez a munkafolyamat a ma is alkalmazott oldási, kikristályosítási technikákat idézi, látszólag anélkül, hogy a szappanfőzők ismerték volna a modern kémiai eljárásokat, pláne az elméleti alapjaikat. Valójában, akárcsak a 16. századtól elterjedt töményszesz-lepárlás esetében, sokat merítettek a néhai alkimista praktikákból. Az alkáli-karbonátok erősen lúgos sajátossága abból adódik, hogy vízben hidrolizálnak: kémiailag bontják, kémhatását eltolják. Önmagukban is jó zsíroldók lennének, de mint látni fogjuk, a szappanféléknek olyan további tulajdonsága is akad, mely verhetetlenné teszi őket.
Lehajolnak érte
Szappanszerű tisztítószerekre elsősorban azért van szükségünk, hogy eltávolítsuk a bőrünkön, hajunkon, ruháinkon megülő, elsősorban életmódunkból, táplálkozásunkból származó, másrészt a saját kültakarónkon is termelődő zsírokat, amelyek azután a többi, nem zsíros koszt is megkötik. Ezen zsíros, olajos anyagok hasonlatosak azokhoz, melyekből a szappant gyártjuk. Kutyaharapást szőrével, mondhatnánk - s ezzel nem is járnánk oly messze az igazságtól. Az állati és növényi zsírok, olajok ugyanis hosszú szénláncú karbonsavak (zsírsavak) glicerinnel (háromértékű alkohollal) alkotott vegyületei, ún. észterei. Lúggal főzve, néha csak összekeverve ezek a zsírok hidrolizálnak, s glicerinre, valamint zsírsavakra esnek szét. Utóbbiak a lúggal (úgy a régebben használt hamuzsírral, mind a modernebb alkáli-hidroxidokkal) kémiai értelemben vett sót képeznek: nos, ez a szappan. A gyártás során számos trükköt alkalmaznak a gélszerű formában összekeveredő gyártási összetevők és termékek szétválasztására. Például kisózást: ilyenkor a szappan összegyűlik a gyártási trutymó (az ún. szappanenyv) tetején, és onnan lehalászható. Ebben még mindig akad némi lúg - ezt régebben nem is mosták ki rendesen, hiszen csak még brutálisabbá tette a mosóhatást. De a friss szappanban mindig marad glicerin is, amit teljes mértékben nem is ajánlott eltávolítani: hidratáló hatása miatt jól jön a szappan szárító hatásának ellensúlyozására. Ha körülnézünk a fürdőszobánkban, gyorsan kiderül, hogy a magunkra kenhető tisztító- és egyéb pipereszerekben, kézkrémekben alkalmazott egyik leggyakoribb hidratáló anyag a glicerin. A modern szappanokba, melyek továbbra is alapvetően állati faggyúból készülnek, természetesen számos egyéb adalék és aromaanyag kerül, amelyek részben az állagát, illatát teszik egzotikusabbá, másrészt a textúráját változtatják a bőrünk számára kellemesebbé - az ősszappanok mai orral amúgy is elviselhetetlenül büdösek voltak. Szilárdságuk, halmazállapotuk is változik - attól függően, hogy milyen zsírokat és mivel szappanosítunk el. A lágyabb tapintás érdekében például ajánlatos nátronlúg helyett kálilúgot (esetleg lítium-hidroxidot) alkalmazni. A telítetlen zsírsavakban (például olajsavban) gazdag, általában növényi zsiradékok elszappanosítása többé-kevésbé folyékony szappanokat eredményez: ezek manapság legalább annyira népszerűek, mint szilárdabb társaik. A modern tisztítószerek (tusfürdők, samponok, mosógélek, folyékony szappanok) többnyire már nem is hagyományos, erősen szárító hatású szappant tartalmaznak, hanem azzal kémiailag rokon anyagokat. Például nátrium-lauril-szulfátokat, melyek egy része nagy töménységben vírus- és baktériumölő hatású (viszont szem- és bőrirritáló) vagy az ezek kiváltására rendeltetett nátrium-lauril-éter-szulfátokat, amit a flakonon sodium-laureth-sulfate néven találunk.
Felületen aktív
A szappanfélék éppen speciális kémiai felépítésüknek köszönhetik csodás tisztító hatásukat. A zsírsavak sói ugyanis vizes oldatban nagyjából disszociálnak, ionjaikra esnek szét, és eközben alkáli-kationok és hosszú szénláncot tartalmazó, összességében negatív töltésű anionok képződnek. Utóbbiak jó része apoláris, hidrofób (vizet taszító), viszont a zsírokhoz kémiailag is vonzódó szénláncból áll, a végük viszont hidrofil (azaz a vizet kedvelő) és töltéssel is bíró karboxilcsoport. Ennek megfelelően a szappanmolekulák úgy rendeződnek, hogy szénláncukkal a zsírok felé fordulva mintegy körülveszik őket, hidrofil részük viszont a szappanburkot körülvevő, dipólusos vízmolekulákhoz kapcsolódik, s ez a kétirányú kémiai kapcsolat segíti a korábban összefüggő zsírdarabok apróbb, a vízben eloszlatott kolloid cseppecskékre, micellákra bontását. De a speciális tisztító hatású felületaktív anyagnak (detergensnek) tekinthető szappanoknak akad további előnyös tulajdonságuk is. Csökkentik a víz felületi feszültségét, azaz a molekulái egymáshoz kapcsolódásának erősségét, és közvetítésükkel megnövelik a tapadását olyan anyagokhoz, melyeket korábban alig nedvesített (gondoljunk a zsíron megülő vízcseppekre). Ez megkönnyíti, hogy a szappanos vízben hab képződjön, ami a szennyezést tartalmazó micellák finomabb eloszlását, diszpergálását segíti elő: a zsíros, habos, alapvetően kolloid (habos emulziós) szerkezetű mosóvizet könnyebb utána kiöblíteni a ruhából vagy egyszerűen lemosni a kezünkről. Mellesleg a szappan felületifeszültség-csökkentő, habképző hatása teszi lehetővé a gyermekek és gyermeklelkű felnőttek körében oly népszerű buborékfújást is.
A szappanos felületen való elcsúszás kellemetlen, de ismét csak elkerülhetetlen tulajdonsága a szappanoknak - éppen ezért használhatók kenőanyagként is.
Kevés vízzel ugyanis sajátos emulziót képeznek, s ez a krémréteg meggátolja, hogy talpunk közvetlenül a jó súrlódást nyújtó talajjal érintkezzen, aminek bizony nem csupán az ablakos tót számára kellemetlen hanyatt esés lesz a vége.
Egy cáfolt szörnyű legenda
Szappant természetesen minden zsiradékot tartalmazó élő anyagból lehet gyártani - még emberi szövetből is. Bármily sok legenda született is a nácik által meggyilkoltak teteméből főzött szappanokról, valójában semmi bizonyíték sincs arra, hogy amúgy is elborzasztó rémtetteik mellett még ezzel is foglalkoztak volna, pláne nem tömeges, ipari méretekben. (Az emberi haj és csontok felhasználásában viszont semmilyen skrupulus sem gátolta őket.) A legenda elterjedéséhez (a már az első világháborúban felpörgő nyugati szövetséges propagandaháborún kívül) hozzájárult a német szappanok RIF felirata (a Birodalmi Iparizsír-ellátó Központ rövidítése), amit viszont sokan elborzadva Reines Jüdisches Fettnek (valódi zsidózsírnak) olvastak ki. Az egyetlen kivétel, a néhai Danzigi Anatómiai Intézet, ahol majdhogynem konyhai méretekben próbálkoztak kivégzett foglyok tetemeiből nyert zsírszövetek elszappanosításával - arra azonban máig sem találtak bizonyítékot, hogy ez egy későbbi nagyüzemi gyártást készített volna elő.
