A mókus egyike a legkedvesebb állatoknak, gondoljunk bele, hányan becézik így párjukat, gyermeküket! A fákon kifejezetten ügyesen és elegánsan, a földön kicsit sután mozgó állatkák remek mozit kínálnak minden természetjárónak - sőt, sokszor elég elmenni a következő sarokig, mivel már kisebb városi parkokban is előfordulnak. A nálunk élő s Európában őshonos bolyhos farkú rágcsálókat vörös mókusnak nevezi a köznyelv, de ez némileg megtévesztő, hiszen a faj (hivatalos nevén közönséges mókus avagy Sciurus vulgaris) egyedei rengeteg (szín)változatban ropogtatják a mogyorót: a tudomány vagy 42 alfajukat különbözteti meg. A papíron vörös mókusok hátszőrzete lehet fekete, barna, szürkés, sárgás vagy a klasszikus alapbeállításnak megfelelően vöröses. Ha tehát egy, a sztereotípiáktól elütő, unortodox módon dizájnolt mókust látunk sétánk során, ne gondoljunk mindjárt holmi nem kívánt betolakodóra - alighanem egy egzotikusabb színezettségű őslakóval hozott minket össze a sors.
| ||
A mókus hátának színét általában az élőhely tengerszint feletti magasságával hozzák kapcsolatba a kíváncsi kutatók. Ezek szerint hegyvidéken sötétebb, míg síkvidéken világosabb mókusok fordulnának elő nagyobb statisztikai gyakorisággal, bár ezt az összefüggést még nem igazolta a mókusológia. Hazánkban több helyen is léteznek olyan populációk, amelyekben több színváltozatú egyed egyszerre fordul elő - ebből a szempontból megemlítenénk a Népliget népes mókuskülönítményét. A színváltozatok pontos elhatárolását nehezíti a téli és a nyári bunda színezete közti eltérés is: a nyári mókusszőrzet eleve világosabb, így könnyen megeshet, hogy ugyanazt a példányt más színűként észleljük télen és nyáron. A farkdíszüket és a jellegzetes fülpamacsukat évente egyszer elhullatják, jellegzetes, hosszú szőrzetüket pedig nyár végén kezdik növeszteni, tavasszal azután fokozatosan levedlik a bónusz bundát. A hasuk ellenben mindig fehér, de legalábbis határozottan világosabb, mint a hátuk. A mókusfiúk és mókuslányok között színezetbeli vagy egyéb, jól látható különbség nincs, ezért kizárólag az ivari nyílások távolsága alapján lehet elkülöníteni egymástól őket: ez a hím egyedeknél nagyobb, mint a női ivarúaknál, bár ezt leginkább az méricskéli, akinek mókus volt az anyja is.
Fel, vörösök!
A mókus biztonságos magasságban, a fák lombkoronájában, legalább hat méterrel a talajszint felett, a törzs és az ágak csatlakozásánál vagy egy odúban épít fészket. Egy állatnak több hajléka is lehet, melyeket különböző célokra használ - ebben hasonlít ránk.
De abban is, hogy sokféle táplálékot fogyaszt, mégpedig a terület adottságaitól és az adott évszaktól függően. Képzeletbeli étlapján elsősorban a különböző növényi magvak, termések, gyümölcsök, gombák, kevésbé preferált helyen pedig fák bimbói, hajtásai és virágai szerepelnek. A fák kérgét egész évben rágcsálják - destruktív szorgalmuk persze arányos azzal, milyen könnyen tudnak más, laktatóbb táplálékhoz jutni. Nassolásképpen más növényi részek, gerinctelenek (főleg hernyók) és zuzmók is a bendőjükbe kerülhetnek. A mókusokat gyakorta éri az a vád, hogy sunyi módon nem érik be dióval és fenyőmaggal, sőt még hernyóval sem, és melegvérűekre fáj a foguk. Ezzel szemben a kisemlősökkel (kiváltképp mókusokkal) foglalkozó legnevesebb európai kutatók lépten-nyomon hangsúlyozzák: több évtizedes megfigyeléseik során sem bizonyosodott be az a hipotézis, hogy a faj egyedei madártojások vagy fiókák jelentős fogyasztói volnának. Íme, a vérmókus csak a legendákban és a tréfásnak szánt "vessetek a mókusok elé" nyelvi fordulatban létezik!
Mivel valódi téli álmot nem alszik, a közönséges mókus ősszel éléskamrákban halmozza fel a szűkösebb napokra szánt élelmet: földbe ássa vagy faodvakba rejti a gondosan összegyűjtött vastartalékot. A mókust azonban nem az eszéért, pláne nem a memóriájáért szeretjük: megfigyelések szerint a hét élésraktárból átlagosan egyet talál meg, ami lehet akár a szomszéd mókusé is. Így afféle műkedvelő erdőgazdaként ügyködik: az elásott, de meg nem talált élelem (főként tölgy- és bükkmakk) jelentős része tavasszal kihajt.
Nem szívesen hagyja el komfortzónáját - lehetőség szerint egész évben a fák lombkoronájában mozog. Leginkább tavasszal és ősszel láthatjuk a földön szaladgálni - mozgásából is kitűnik, hogy ez nem az ő terepe. Hogy miért mászik le mégis az ágról, arra két szó a megoldás: szex és kaja. A mókus egyrészt a párzást megelőző udvarlás hevületében választja a földszintet, ahol örömében táncra is perdülhet, másrészt a már említett éléskamrák felhalmozása végett merészkedik le a biztonságot adó ágak közül. Ez sokszor okozza a vesztét, mivel a nyílt talajon ugrabugrálva könnyű célpontja a ragadozó madaraknak, vagy egyszerűen elgázolja egy autó. Ellenségei között elsőként a hideget említjük: a kemény telek komolyan megtizedelik az állományt (a vörös mókusok 75-80 százaléka nem éli túl az első telet), de a paraziták által terjesztett betegségek is sok áldozatot szednek közülük. A ragadozó emlősök közül a nyuszt és a vadmacska, a madarak közül pedig a héják és az ölyvfélék specializálódtak mókusevésre.
| ||
A szürkék hegedőse
Kontinensünkön a vörös mókus szó szerint gyilkos konkurenciával kénytelen szembenézni - legalábbis az utóbbi évtizedekben. Az amerikai szürke mókus (Sciurus carolinensis) az Egyesült Államok északkeleti államaiban őshonos: a magyarországi közönséges mókussal ugyan nem áll közelebbi rokonságban (kereszteződni nem fognak), de egy nemzetségbe tartoznak. Természetes előfordulási helyén többnyire lombos erdőkben, ritkábban bükkel vagy tölggyel elegyes tűlevelű erdőkben él. Könnyű elkülöníteni a közönséges mókustól: nagyobb testmérete, a minden példányára jellemző szürke háti és a világos hasi színezet rájuk vall. A szürkék hátán legfeljebb egy halvány mogyoróbarna színezet látható a gerinc mentén; nincs fülpamacsuk (még télen sem!), ülő testhelyzetben nem ívelik farkukat a fej magasságába, hanem a hát alsó harmadától görbítik hátra. A szürkék hatékonyabban megemésztik a makkot, mint vörös bundás társaik, ezért több zsírt halmoznak fel télire, és így nagyobb a túlélési esélyük.
Európában először Angliába telepítették be őket, még a 19. század végén - ezt az értelmetlen gesztust máig sem tudják hová tenni az ökológusok. Az inváziós faj egyedei elszabadulásuk után sikeresen túlélték a sajátos brit körülményeket, megbarátkoztak a helyi lakossággal, és azóta is stabil, gondtalanul szaporodó közösséget alkotnak. A növekvő szürkepopuláció egyre nagyobb területeket hódított meg, ám ezzel párhuzamosan sokfelé drámai módon csökkent az őshonos mókusok állománya. Kisemlőskutatók százai próbálkoztak a két faj állományváltozásai közötti összefüggések feltárásával, ám ez már mit sem segített a kedves őslakókon. 2000-re mindössze szórványos élőhelyfoltjaik maradtak fenn Angliában - igaz, néhány erdőben sikeres visszatelepítést hajtottak végre.
A rossz példa ragadósnak bizonyult: az angliai betelepítést az olaszországi követte. Itt két időpontban, két helyszínen szabadultak el fogságban tartott szürke mókusok az ország északi területén: 1948-ban Piemontban, 1966-ban pedig Liguriában szöktek el a kis kártékony szörnyetegek. Mostanra ez az inváziós faj elérte a Torino környéki elő-alpoki erdőket, a szürkék itt is kiszorították az őshonos mókusokat a természetes élőhelyeikről. Észak-Olaszország nincs is oly messze tőlünk, ezért magyarországi zoológusok azzal számolnak, hogy néhány évtizeden belül nálunk is megjelenhetnek a szürkék. Hogy legalább lassítsák e folyamatot, a kutatók arra intenek mindenkit, hogy senki se tartson otthon hobbiból szürke mókust - ezek ugyanis a magyar állattartási szokásokat és népünk közismert szalmaláng-lelkesedését ismerve előbb-utóbb erdőinkben és parkjainkban tűnnének fel. A szürkék kártételei között előkelő helyen szerepel az úgynevezett parapoxvírus elterjesztése. E vírus, melynek eredete és működési mechanizmusa egyelőre ismeretlen, csak a szürkék betelepítése óta betegíti meg a közönséges mókusokat, melyeknél horrorisztikus vérzéses bőrsérüléseket okoz. A vörösök néhány napon belül el is pusztulnak, míg a szürke mókusok csak hordozók, és a vírus rájuk nézve szinte ártalmatlan. Eddig ugyan nem bizonyították, hogy a vírus embert is megbetegítene - de ennek ellenkezőjét sem! Az viszont biztos, hogy a betegségtől tizedelt őslakos mókusállomány vészes fogyása a szürke mókus terjedésének sebességét megsokszorozhatja, ellenanyag pedig nem ismeretes.
Szerény vigasz, hogy a szürke mókus sokkal barátságosabb is, mint vörös társai, bár azok között is vannak olyanok, akik a tenyerünkből esznek. Ahogy a kutatók mondják, a szürkék jobban alkalmazkodnak a változékony környezeti feltételekhez, és jobb a stressztűrésük is, mint a vörös mókusnak. Ugyanakkor hajlamosak rászokni az ember nyújtotta alamizsnára, és kissé erőszakosan követelhetik jussukat, de emberre csak akkor támadnak, ha sarokba szorítják őket.
