A Franklin-expedíció tragikus sorsa

Halál szörnyek nélkül

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2018/15. (04. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Éppen 170 éve indult tragikus útjára a Franklin-expedíció. Talán már sohasem tudjuk meg, hogy mi történt velük.

Napjainkban, amikor pont az okoz gondokat, hogy – pláne nyáron – rohamosan tűnik el a jég az Északi-sark körüli tengereken, talán nehezen érthető, hogy jó 170 éve éppen a jégmentes északnyugati tengeri átjáró utáni hajsza vezetett tragédiához. A Grönland és az észak-kanadai szigetvilág között húzódó tengeri út létezése, illetve megtalálása leginkább persze a Kanada felett fennhatóságot gyakorló Nagy-Britanniát, azon belül is az Admiralitást foglalkoztatta. Ennek jegyében indult útjára 1845. május 19-én az angliai Kentben található Greenhith kikötőjéből két hajó, a HMS Erebus és a HMS Terror, fedélzetükön 24 tiszttel és 110 főnyi legénységgel.

A hajókba korábban lokomotívokban szolgáló gőzhajtóműveket szereltek, s ugyancsak gőzzel fűtötték a belső tereket. Ezenfelül ezerkötetes könyvtár várta a művelődni vágyó tiszteket és a legénységet, akik három évre elegendő konzervből csillapíthatták éhségüket. Az expedíció vezetője és egyben az Erebus parancsnoka Sir John Franklin, 1837 és 1843 között a Van Diemen-föld, a későbbi Tasmania kormányzója, aki korábban már három – az Arktisz, illetve Észak-Kanada fagyos szigetvilágának a felderítésére irányuló – sarkvidéki expedícióban vett részt. Hogy nem lesz diadalmenet ez az út, azt már ő maga is sejthette, elvégre 1819 és 1822 között az észak-kanadai partvidék felderítésére küldött szárazföldi expedíció vezetőjeként 20 emberéből 11-et elvesztett, jó részüket az éhezés miatt: a túlélők zuzmót és saját bőr lábbelijüket ették kínjukban (de a gyanú szerint saját társaikat is). Mire a negyedik, 1845-ös expedíció élén elérte a fagyos észak-kanadai vizeket, Franklin már betöltötte az 59-et is: küldetése az volt, hogy végigjárja hajóival az északnyugati átjáró utolsó, még felderítetlen szakaszát. 1845 júliusában két brit bálnavadászhajó, a Prince of Wales és az Enterprise még utoljára találkozott az Erebusszal és a Terrorral az akkor éppen jól hajózható Baffin-öbölben, ahol Franklinék éppen a megfelelő időre vártak, hogy elindulhassanak nyugat felé, át a Lancaster Sound nevű tengeri átjárón. Soha többé nem látta őket élve senki európai vagy európai-amerikai emberfia.

 

Késő üzenet

Gyakorlatilag az utóbbi 170 évben folyamatosan próbálja az utókor rekonstruálni, hogy mi is történt velük. Az biztosnak tűnik, hogy 1845/1846 telét az észak-kanadai Beechey-szigeten vészelték át, már ekkor sem minden veszteség nélkül, hiszen az egyik mentőexpedíció itt találta meg Franklin három emberének sírját; az 1980-as években e maradványokat vetették alá tüzetes orvos szakértői vizsgálatnak. A Terror és az Erebus a következő évben (1846 nyarán) megtett pontos útvonala valószínűleg már örökre titok marad, annyit azonban sikerült rekonstruálni, hogy a két hajó 1846 szeptemberében befagyott az előző áttelelési helytől jóval délebbre fekvő Vilmos király-sziget mellett, a Victoria-szorosban, és később már nem volt képes továbbhajózni. Az utóbbi években (az Erebus roncsainak 2014-es és a Terror maradványainak 2016-os felfedezését követően) megdőlt az a korai feltételezés, hogy a jég roppantotta volna meg a hajókat: a tenger mélyén pihenő roncsokon nem látszanak ebbéli gyanút alátámasztó szerkezeti károk.

Az 1857-es McClintock-expedíció például egy kőrakásba rejtve megtalálta Francis Crozier (a Terror kapitánya) és James Fitzjames (Franklin helyettese, akit Sir John Barrow, az Admiralitás egyik vezetője, az expedíció szülőatyja eredetileg a küldetés vezetőjének szánt) 1848. április 25-én a Vilmos király-szigeten kelt feljegyzését, mely szerint Franklin már az előző év nyarán, 1847. június 11-én meghalt. Az expedíció túlélői még az erre következő telet is a szigeten töltötték, azután 1848. április 26-án, aki még élt (mert kilenc tiszt és tizenöt főnyi személyzet addigra odaveszett) gyalog elindult dél felé. A maradék 30–40 ember tehát már a szárazföldön veszett oda, de még sok-sok száz kilométerre a civilizáció legközelebbi telepeitől. Franklin feleségének (akkor már özvegyének) sürgetésére 1848-ban a brit Admiralitás megkezdte az elveszett expedíció felkutatását. Ebbe idővel (részben a felkínált jutalom reményében) számos kutatóhajó is bekapcsolódott, amelyek a nyomok keresése közben alaposan fel is tárták az észak-kanadai szigetvilágot és a közöttük húzódó tengeri átjárókat, de kereskedelmi célra használható északnyugati átjárót ők sem tudtak prezentálni (mi több, néha az ő hajóik is jégbe fagytak). Viszont mind a Beechey-szigeten, mind a Vilmos király-szigeten számos nyomra, sírokra, feljegyzésekre és tárgyi maradványokra bukkantak. Az 1854-es, John Rae vezette mentőexpedíció végre eljutott azokhoz is, akik tanúi is lehettek a felfedezők szörnyű sorsának.

Inúit bennszülött tanúktól hallhatták először a történetet a Black River folyó torkolatánál éhen halt 30–40 tengerészről, akik közül néhányan végül kannibalizmusra vetemedtek. Az inúitok ereklye gyanánt számos, a felfedezőktől rájuk maradt tárgyat (közülük a tisztek ezüstkanalait és -villáit) is megőriztek, ezeket Rae illő fizetség ellenében visszavásárolta tőlük.

 

Száz halál

A Beechey-szigeten és a Vilmos király-szigeten talált maradványok 1980-as években elvégzett gondos orvosi vizsgálata azt állapította meg, hogy a halottak jó részével tüdőgyulladás vagy tbc végzett, s ezeket még nehézfémmérgezés, illetve a C-vitamin hiánya miatt fellépő skorbut is súlyosbíthatta. Számos csonton találtak olyan bemetszéseket, amelyek alátámasztják a néhai inúit tanúk emberevésről szóló elbeszélését. Az expedíció végső, kétségbe­esett fázisában a kimerültség, a kihűlés és az éhezés is csoportos halálozáshoz vezethetett, és nem lehet kizárni azt sem, hogy néhány embert társaik öltek meg. Sok kutató úgy véli, hogy az expedíció végzetéhez a sorozatos téves helyzetértékelés is hozzájárult, ami az expedíció vezetőit is érintő mentális károsodásra vezethető vissza. E ponton szokott előkerülni az ólommérgezés mint kiváltó ok, ráadásul manapság már azt is tudni vélik, hogy nem a korban valóban kezdetleges konzervektől származott, hanem a magukkal vitt, a tengervíz ihatóvá tételét szolgáló lepárlóberendezésekből. A rosszul tartósított húskonzervek más szempontból is végzetesek lehettek: az itt tenyésző baktériumok toxinja kiváltotta botulizmus önmagában is megpecsételhette az expedíció számos tagjának sorsát. Ami a legkülönösebb, hogy többségük még évekig (legalább két és fél évig) élt azután, hogy a csapat lekerült a civilizáció radarjáról. Franklin akkori feljegyzései azonban elvesztek, és immmár csekély remény maradt arra, hogy valaha is előkerüljenek, így már aligha ismerhetjük meg, hogy mi történt a jégbe fagyva töltött hónapok alatt, mit tettek azért, hogy megmeneküljenek, milyen döntések vezettek a pusztulásukhoz. Ahogy azt sem tudjuk meg, hogy kapcsolatba próbáltak-e lépni a környékbeli inúitokkal (akkori szóhasználattal: az eszkimókkal), esetleg elsajátítani tőlük fontos túlélési technikákat – igaz, az inúitok körében évekig végzett gondos adatgyűjtés eredményeiből semmi sem utal erre. Rendkívül érdekes tény, de pusztán a maradványokon végzett genetikai vizsgálatok szerint egyáltalán nem zárható ki, hogy nők is szolgáltak az expedíció hajóin, négy emberi maradvány DNS-tesztje során ugyanis nem találtak Y-kromoszómákat. Mindez persze lehet a mostoha körülmények között roncsolódott genetikai állomány következménye, legalábbis erre utal, hogy a megismételt vizsgálatok nem vezettek egyöntetű pozitív eredményre. A vizsgálatokat végző Douglas Stenton kanadai archeológus ugyan rámutatott arra, hogy ebben az időben már szolgáltak nők az Admiralitás hajóin, de elismerte, hogy semmilyen adat sem mutat arra, hogy e hajók fedélzetén is így volt.

A rejtélyek sora tág teret nyitott az elveszett expedíció sorsának fantáziadús, erősen fikciós irodalmi ábrázolásához (ezenfelül folkdalok, festmények és költemények is születtek e tárgyban). Már Jules Verne-t is megihlette a téma (nála Hatteras kapitány jár Franklin nyomában), az utóbbi évek, évtizedek bő regényterméséből csupán egy példa az amerikai Dan Simmons angolul jelen esetben kétértelmű The Terror című regénye, amiből az AMC most műsoron lévő kiváló tv-sorozata született.

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2018/15. (04. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs