Nem éppen bevett szokás fantázianévvel jelölni egy magát kicsit is komolyan vevő múzeumot, így aztán ellentmondásos előérzetekkel haladunk dél-délkelet felé Székesfehérváron túl, a Sárvíz mentén. Az Aranyponty Halászati Múzeumba tartunk. Ha nem volna az erős, hideg szél, öröm volna meg-megállni a húsvét vasárnapi, délelőtti napsütésben. Soponyától kezdve Vajtán át Bikácsig, és még ki tudja, meddig egykori Zichy-kastélyok szegélyezik az utat. A soponyaiban például pár éve még egy "gyermekváros" működött, a parkja nyitva, az épületegyüttes udvara viszont "kutyával őrzött terület". A XVII. század végétől 1945-ig Zichy-birtok volt az egész vidék, de még így is rejtély, mire használták vajon ezt a rengeteg, egyáltalán nem kicsi, esetenként kifejezetten grandiózus épületet. Van olyan, ami valami elzárt gazdasági terület része, olyan is, ahol egy nyugati keresztény gyülekezet rendezett be oktatási központot. Aztán ott vannak a
puszták, majorok, uradalmi központok
- egyik-másik faluvá nőtte ki magát -, amelyekben pár évizedre állami gazdaságok és téeszek telepedtek meg. A vidéket uraló gabonatáblák arra utalnak, hogy földművelés változatlanul folyik a vidéken, új gazdasági épületeket viszont nem látni az országútról.
A Mezőföldnek ez a Sárvíz mentén húzódó széle, amit Sárrétnek is neveznek, hogy össze lehessen keverni a régi bihari lápvilággal, mocsaras terület volt egykoron, aztán a vízrendezési munkák, lecsapolások nyomán kialakultak a halgazdaságok, vagyis halastórendszerek. Ahová igyekszünk, az egy tíz éve "Rétszilasi halastavak" néven természetvédelmi területté nyilvánított táj, ahová Budapestről vonattal is el lehet jutni a pécs-kaposvári vonalon. Rétszilas vasúti megállóját közvetlenül a tavak mellé telepítették, jó néhány kilométerre a községtől. Az országút felől Sáregres előtt hatalmas tábla jelzi az irányt Rétimajor, az Aranyponty Halászati Zrt. területe felé. Gazdasági központra gyanakszunk, de erre utaló jeleket csak a múltra nézve találunk, amikor később nagyobb körben is bejárjuk a terepet. Wellness-, horgász- és ökoturizmusra berendezkedő, nagyvonalú, kiépülőfélben lévő vállalkozás egységeit helyezték el az erősen átalakított egykori uradalmi épületekben. Maga a múzeum az egykori lóistállóban van, egy hosszú, igen tágas, lényegében egyterű épületben.
A 2000-ben megnyitott gyűjteményt érkezésünkkor őrizetlenül találjuk, talán a kinti kisharang megkongatásával kelthetnénk fel a személyzet érdeklődését. Az ajtó viszont tárva, így aztán inkább egyszerűen behatolunk. Az épület középvonalában, két hosszúkás "szigeten" rakták ki a látnivalókat, és az első tárgycsoport mellett magyarázó tábla áll magyar, valamint - nocsak - angol nyelvű szöveggel, így aztán már el is merülhetünk az ősi és legegyszerűbb halfogási módszer, a tapogató halászat eszközeinek tanulmányozásába. Beáll a halász a vízbe, és egy kivert fenekű, fül nélküli kosarat le-lecsap, aztán vagy van hal, vagy nincs hal. A reginás tapogatót viszont már nem sikerül azonosítani, mivel az írásbeli tájékoztatás itt abba is marad. Később felfedezzük a többi táblát, gondosan összegyűjtve és egymásra rakva - talán nekünk kellene kitalálnunk, melyik hová való. Egy ideig még reménykedünk valamiféle szóbeli tájékoztatás lehetőségében, ám úgy tűnik, hogy a húsvét vasárnap nem a legalkalmasabb időpont erre. Tudomásul veszszük hát, hogy magunkra hagytak minket, így aztán ismereteink kevéssé gyarapodnak az ország egyetlen halászati múzeumában. (Halászati kiállítás vagy részleg persze számtalan múzeumban és helytörténeti gyűjteményben található Keszthelytől Iváncsán át Szolnokig, meg persze a Vajdahunyad vári mezőgazdasági múzeumban.) Úgy tűnik, hogy az anyag gondos összeállítása után senki sincs, aki szakszerűen törődne vele.
Még szerencse, hogy végig a falakon Kunkovács László néprajzos-fotográfus vonatkozó fényképei függnek, és legtöbbjük aláírása is a helyén van, így aztán megismerkedhetünk egy sor olyan népi halászati eszközzel és eljárással, amelyeket a nyolcvanas években még használtak itt-ott. A "lólábszárcsont nehezékkel ellátott kuszakecét" és néhány más furcsaságot a tárgyak között is sikerül azonosítanunk. Az egyik kép magyarázó szövege szerint "a dobóhálót - mielőtt kivetik - egy pontján az összeszorított fogakkal lehet megtartani. Ha a halász nem a kellő pillanatban engedi el, kirepül a foga". És valóban, a képen látható férfi egyik első foga hiányzik, de a másikat rendületlenül használja a veszélyes művelethez.
Kint, az épület előtt néhány régi csónak, köztük lyukacsos falú haltartó bárkák is, meg egy nemes vonalú, nagyméretű darab, amit beépítettek egy szabadtéri színpad aljába. Szemközt, egy kisebb tó partján háromszög alakú halászkunyhó, ott is akad egy pár cserépedény, de sokkal izgalmasabbak a tömegesen vízbe ugráló békák, a fejüket mozdulatlanul a víz fölé emelő siklók. Hátul egy ipari lomtelep betonidomokkal, vasakkal, hatalmas műanyag tárgyakkal - nehéz elképzelni, mit kezdenek ezzel a környezetidegen szeméttel, ha a természetvédelmi terület további fejlesztése során ide is kiterjednek majd a munkálatok.
Viszont a távolabbi halastavak láncolata mentén már valóban a természetben járunk. Száz éve tudott, hogy a legnagyobb dunántúli "ökológiai folyosóhoz" tartozó területnek igen gazdag a madárvilága. Amióta a tavak magánkézbe kerültek, nem pusztítják többé a védett fajokat a külföldi vadászok. Ornitológiai ismeretek nem zavarják meg szemlélődésünket, így aztán különféle gémeket, de még gulipánokat is látni vélünk. Ehhez képest a számtalan típusú háló és varsa, szigony és szapoly, továbbá a mindezek terén meg nem szerzett tudás már nem is tűnik túlságosan lényegesnek.
Sáregres - Rétimajor, nyitva: mindennap 7.00- 18.00
