Ezoterikus szemmel nézve a Kárpát-medence (Európa szíve és a szív Európája) bölcsőként (és koporsóként) függ az üdvtörténet mennyezetén. Hogy öt kultúrtáj géniusza rengeti-e vagy hat, vagy egy se, ez felfogás és nézőpont kérdése. Fizikai értelemben ez a mi terünk, szellemi értelemben pedig az éterünk. Tőle alszunk el és belőle ébredünk.
A tér tehet mindenről. A helyekről, a viszonyokról. Egészen addig, amíg egy radikális fordulattal azt nem mondom, hogy én vagyok a tér. Mondom, de mire így is lesz, addigra még hatszor újjászületek, jó esetben. „Egyelőre elvarázsolt vagyok a Varázslat örvényében, a dolgok fölött csekély a hatalmam, de potenciálisan magam vagyok a Varázsló, a Varázslat Ura.” Ezt akár Harry Potter is gondolhatná vagy Bux Barnabás Boldizsár, de ők más-más tér ébredői, őket nem a mi Árpád-teknőnkben ringatták.
A Világállam Világhelytartója nyomában
Zárófejezetünk első számú Kárpát-medencei guruja, László András 1941-ben született Budapesten, jó módba, keresztény középosztályba, az ő frazeológiájával élve a „szellemi dominanciájú árja alaprassz” képviselőjének. Társadalmi hovatartozása a magát túlélő (tudatilag máig élő) magyar feudalizmus igenlőjévé, uralomfelfogása a bronzkortól máig ívelő arisztokrácia hívévé tette, egyértelműen a felsőbbrendűnek gondolt vezető réteggel azonosítva magát. László András „esszencialista meritokratizmusa” a 19–20. századi rasszizmusból táplálkozik.
Röviden: a csillagokban „világóra” ketyeg, minden (asztrológiai) világhónapnak megvan a maga kulturális reprezentánsa a Földön, az Atlantisz utáni „alrasszok” hét korszakos kultúra hordozói, mintegy 15 ezer évet fog át ez a „melegidőszak” a hajdani Rák világhónaptól egészen a majdani Vízöntőig. A kultúrkorszakok sorrendben: óind, óperzsa, óegyiptomi, ógörög és római, germán-angolszász (ez van most), szláv, amerikai (ez jön, utána vége lesz a világnak). A többi földi nép alacsonyabb képességű, nem alkalmas kultúrahordozónak. A zsidók kevertek, ők csak átvesznek mindent, önálló szellemi karakterük (a bomlasztáson kívül) nincs.
E gondolatmenet képviselői, Blavatsky, Steiner és a többiek a 19. századi „fehér felsőbbrendűség” szószólóiként szellemi muníciót szolgáltattak – és szolgáltatnak ma is – a politikai esszencializmusnak. (Róluk lásd sorozatunk korábbi részeit: Madame Blavatsky – A nagyasszony, Magyar Narancs, 2019. július 4.; Rudolf Steiner – Mandulatej, Magyar Narancs, 2019. augusztus 8.; Dzsiddu Krisnamurti – A kilépés bátorsága, Magyar Narancs, 2019. október 31.) Népirtásra egyikük sem gondolt, de a később „elmérgesedő” magot ezoterikus körökben (az úgynevezett „gyökérrasszok” kidolgozásával) ők hintették el.
Magyarország vesztesként kerül ki a 2. világháborúból, „a Sátán veszi át az uralmat” (László András szerint). Nagy kérdés, hogy a (kapitalista-kommunista) Sátán kinek dolgozik. Hiszen ha a mennyei forgatókönyv kész (esszencialistáink mind ezt vallják), akkor abban a Főgonosz is „előírt” szerepet játszik, nem csak úgy magától perdül a történelem színpadára. László ezzel teljes összhangban állítja, hogy a „neokathar életmódot élő” (vegetáriánus és absztinens) Hitlert titkos „neokathar” szervezetek szorították rá, hogy „a győzelemre irányuló látszat fenntartása mellett a háborút mégis elveszítse”. Másként nem magyarázható, hogy miért állíttatta le csöndben a csodafegyver gyártását. Lehet, hogy „Hitler volt a világ legnagyobb antifasiszta ellenállója”, így László. Szó sincs róla, hogy öngyilkos lett volna ’45-ben: megbízói segítségével boldogan éldegélt (valahol), míg meg nem halt.
Eközben a szabadkőműves háttérerők megkaparintják a világ kulcspozícióit, a Magyar Királyságból Magyar Köztársaság, majd Népköztársaság lesz, az ember számára „a távlati cél és az élet értelme megragadhatatlanul alsó mélységekbe” süllyed. László András már gyerekként a teológia vonzáskörébe kerül. Nem úgy, hogy pap óhajtana lenni, inkább az isteneszmék értője és közvetítője, olyasvalaki, aki a kinyilatkoztatott tudást igyekszik összhangba hozni az élettel, az életével. Előbb az iszlám, majd a kereszténység, végül a buddhizmus foglalkoztatja a serdülőt, leginkább persze, mint mondja, „tradicionális megvilágításban”. A József Attila (ma Szent Imre) Gimnáziumban érettségizik, majd beiratkozik a Buddhista Papi Szemináriumba, levelező tagozatra, közben a Református Teológiai Akadémiára is jelentkezik, onnan azonban rendszer elleni izgatás miatt kirúgják, és négy hónapra be is csukják.
Nagy szerencse, hogy visszakapaszkodhat a buddhista Kőrösi Csoma Intézetbe, sőt, ott még elő is adhat, asztrológiát. Közben raktárosként dolgozik, mint Hamvas Béla, akivel néhány évig jó barátságban áll. Közkegyelem folytán megszűnik a priusza (1970), következhet a református, majd a katolikus hittudományi főiskola, végül a buddhista intézményben szerzi meg doktorátusát. Közel egy évtizeden át (1975–1983) a Buddhista Misszió tanára, ekkor és ettől fogva vallásbölcselet címszó alatt saját ARKHE (Ariszto-Rasszista Konspiracionista Hiperboreus Egozófia – H. Z.) típusú létszemléletét oktatja kis létszámú hallgatóságának.
A megújuló buddhista tanintézményből (A Tan Kapuja Buddhista Főiskola) kollégái, volt tanítványai, egykori barátai kiszorítják, „közösségbomlasztó” hatása miatt. László nem érti, miért fordultak el tőle, mindenesetre halad tovább a maga útján. Saját lakásán ad elő, majd 1989 után rövidebb-hosszabb életű folyóiratok (Őshagyomány, Északi Korona, Pannon Front, Magyar Hüperion stb.) spirituális ösztönzője és munkatársa. Az addig magányos, de elveihez hű előadó a kilencvenes évektől kilép a szabad eszmék piacára, mindinkább szervezeti keretekben: előbb vallási közösséget alapít (Pantholokatholikus Tradicionális Egyház), később megalakítja a Kard-Kereszt-Korona-Szövetséget: a szövetségen és annak (Sacrum Imperium nevű) fórumán belül a hinduizmus-buddhizmus egyéni belső útja háttérbe szorul, elődomborodik a külvilágnak szóló kollektív iránymutatás, ebben egyértelmű politikai üzenetek viszik a prímet.
László az általa korábban egyenesen baloldalinak titulált Jobbikhoz közeledik (vagy a Jobbik közeledik hozzá?), egyik tanítványa Vona Gábor tanácsadója lesz: létrehozzák a „tradicionális szellemiséget” propagáló Attila Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémiát (2012–2015), ennek megszűnte után ugyanaz a társaság a Last Exit nevű szellemi műhely körül csoportosul. László András esti előadásai a ma ismét Szent Imre nevét viselő gimnázium épületében hangoznak el.
Rendkívül koraérett, kész versekkel indul. Tizenévesen írt, Weöresnek ajánlott sorai egyszerre gyászolják 1956-ot („az ember-csontkalászok rejtekén”) és mutatják a befelé fordulót („eltűnve önmagam elől önnön mélyeimben”). Ifjúkori érzelmeit hamar visszafogja, ebben valószínűleg már ekkor csírázó „ultrajobboldali tradicionalizmusa” is támogatja. A költő helyébe a filozófus lép, a szavak emberét az „énmegvalósító” váltja fel. Nem holmi „önzésről”, nem is a divatos „önmegvalósításról” van itt szó, hanem, úgymond, a Nagy Én, az Önmagam megtalálásáról. A bejárandó út egyéni ugyan, de fontos tudni: már az első lépésnél eldől minden. Tudniillik létszemlélet nélkül nem megy, illetve csak félremegy a dolog. Igazi létszemlélet pedig egy van: az övé, László Andrásé.
László szerint a lét tudat, és fordítva. Az én az egyetlen hiteles forrás, amiből az ember meríthet. (Ezt az álláspontot a filozófián belül szolipszizmusnak hívják.) Az egyetemes Én neve Alany. Ami nem Alany, az a Más. A Más nem én vagyok. Amíg Más is vagyok, nem vagyok teljesen Én. Ez triviális, mondom én, H. Z. De tévedek, nem az, mert a Más nem semleges, nem előjel nélküli. A Más negatív. Amíg nem ismerem fel, hogy én vagyok a Mindenség, addig hibás, hiányos, csorba vagyok. Teljhatalomtalan, uralmi fogyatékos. „Az Alany a Lét létfeletti ura. Mágikusan és királyként uralkodik önmaga és az önmagával azonos Mindenség felett.” Objektív valóság nincs, az mind csak káprázat, fátyol, homály, jó vagy rossz varázslat. Az út szép neve „suprarealificatio metaphysica”: ez az alulról való felemelkedés valójában „felülről alányúló önfelemelés”, mondja László, vagyis az ember, mint Münchhausen báró, saját hajánál fogva húzza ki magát a lét mocsarából.
Csakhogy ez bármelyik egyéni keleti útba, ösvénybe, de még nyugatiba is beleillik. Ehhez nem kell László iskolájába járni. Ehhez jön még azonban a lászlói létszemlélet „kollektív” fele: az Univerzum emberközpontú, az ember szellemi eredetű: a legkorábbi élőlény a legfejlettebb. Előbb volt az ember, mint az állat, az állat előbb, mint a növény stb. Az emberiség eleje a Sarkcsillag felől érkezett és a Föld északi tájain materializálódott. Ők a legmagasabb rendűek, az európai „hüperboreusz” fajta képviselői. Lágycsontúak voltak, ezért nem találhatnak rájuk a régészek. Ők lettek az ősi szakrális tudás letéteményesei. Tőlük származnak a Védák alkotói, az árják. A védikus kultúra történetfelfogása örök időkre szól: az emberiség arany-, ezüst-, réz- és vaskora jelzi, hogy állandó hanyatlásban vagyunk. Sötét, zavaros korunk (hindu nevén Kali-juga) immár hat-, öt-, négyezer éve tart (attól függ, hogyan számoljuk). De pár száz (pár ezer?) év múlva kilábalunk belőle. Csak addigra, ha megéri, totál leépül az emberiség.
László szerint a legrégebbi ismert társadalmi formáció a legtökéletesebb: a négy (három) kaszt rendszere. A legjobb berendezkedés az egyeduralmi, a leghatalmasabb a birodalmi. Az idő egyelőre ez ellen dolgozik (vagy nem, ki tudja?), mindenesetre minden, ami egalitárius, demokratikus, szabadságelvű, az a Sötétség bomlasztó erőinek műve. Javasolt irány: a Világállam, élén egy Világhelytartóval. Közbülső lépések: Európa-Birodalom. Magyarországon jelenleg interregnum van: vagy kormányzó vagy király kelletik. Bármely monarchikus állam keretei közt méltóbb módon debilizálódna az ember, mint így: az elhülyülés (lásd fentebb, Kali-juga) elkerülhetetlen.
László felfogása következetes folytatása a 20. század elején-közepén fellépő tradicionalista „filozófiáknak”: Guénon, Evola, Scaligero, Schuon és társaik európaizálták a különféle keleti ezoterikus irányokat, de semmivel sem vitték előbbre a nyugati gondolkodást, nem is akarták, épp ellenkezőleg, hátraarcot parancsoltak neki. („Az embernek archaizálnia kell önmagát, szemben úszni az árral, visszafelé” – mondja L. A.). Imperativisztikus emberképük a polgári világ összeomlásának egyik kísérő tünete alighanem. A merev hierarchiaigény például, a mániákus rangsorolhatnék, a doktrinerség. Egy példa: ha a férfi a teremtő (ami nyilvánvaló), akkor a nő legfeljebb csak a passzív mindenség lehet (azért ez nem kevés). És ebből nyílegyenesen, a dogma erejével következik, hogy barátság is csak férfi és férfi közt jöhet létre, végtére is a barátság természetfeletti (szellemi) természetű. Nő és nő között ilyesmit tételezni olyan volna László szerint, mintha azt állítanánk, hogy barátság kavics és kavics közt is létrejöhet. A legmagasabb rendű nő is alacsonyabb szellemi színvonalon áll bármely férfinél. Már ha az illető tényleg férfi.
Az élő kultúra hömpölygő folyama
Másik hazai gurunk, Pap Gábor férfi voltához nem férhet kétség, barátai neki is vannak szép számmal. 1939-ben született, jeles református családba. Lelkész-teológus, Ószövetség-szakértő apja 1956-ban a református megújulási mozgalom egyik vezéralakja. A megtorlások idején a kommunista hatóságok sem maguk mellé állítani, sem beszervezni, sem megtörni nem tudják, végül leváltják a református teológia dékáni tisztségéből és falura száműzik segédlelkésznek. Fia, aki 1957-től végzi az ELTE magyar–művészettörténet szakát, családfenntartóvá lép elő, az ő ösztöndíja nélkül anyja és testvérei éheztek volna. Pap Gábor apját vallja példaképének. A kommunisták országlása, „nemzetrontó” kompromisszumai, „magyartalanító” kultúrpolitikája annyira alapélménye, hogy azóta is ettől igyekszik megszabadulni, illetve megszabadítani másokat. Mindazonáltal a 60-as években ő a televízió képzőművészeti rovatvezetője, később pedig a rangos Művészet folyóirat második embere. 1979-ben eltávolítják állásából, sőt, „Aczél utánanyúl”, nem engedi, hogy megyei múzeumi első ember legyen Bács-Kiskunban. Pap Gábor negyvenévesen belekóstol a postai hírlapkihordók életébe.
Ám a kultúrpolitika libikókája billeg: két és fél évvel később Pap a kiskunhalasi könyvtár igazgatója. Világképe addigra már kiforrt. Ennek kulcsszava a „szerves műveltség”. Sokértelmű kifejezés. Elsősorban a „szervetlen” (modern, technicizált, idegen) ellentéte. Másodsorban gyűjtőnév: a hosszú távú folyamat jelzője. Hosszú távon Pap Gábor nem egyszerűen a szocializmus korából visszanyúlót érti, hiszen annak végpontja lehetne akár az európai újkor is. Nem. Pap Gábor szemében a „szerves” a kereszténység előtti, sőt, az urbanitás előtti, sőt a letelepedett életmód előtti ősvilág fejleménye. Egy olyan világé, amelyben az ember még harmóniában élt a természettel és a mindenséggel, és éppúgy vándorolt, mint körülötte az égbolt. Benne lakott a kozmosz, ő volt a mozgó univerzum titkainak tárháza és megfejtője is egyben.
Jó, de ezt már elmondta például Hamvas Béla is, mi ebben az új? Hát az, ahogy Pap Gábor a „szerves” kultúrtáj határait kijelöli: nem egyéb az, mint a Tarim-medencétől a Kárpát-medencéig tartó sztyeppeövezet, abban hömpölyög az élő gondolkodás és az élő kultúra folyama, az táplálja a világ további területeit. Csak ami „szerves”, az lehet egyetemes, eget-földet egyaránt magába foglaló. Jó, legyen így: akkor a mongolok, türkmének, kazahok és a többi egykor volt nomád nép képviseli a világkultúra tetejét. Miért ne? A jurta maga is világmodell, egyáltalán minden, ami kerek, vagyis 360 fokot zár be és 60-nal, illetve 12-vel osztható, az modellértékű, az a mi terünk. A mienk, magyaroké. Mi a vándorlásról ugyan letettünk, de az ég kerekét és a földkerekséget azért még igényeljük magunknak, nem mint hódítók, hanem mint abban otthon lévők, otthonosan mozgók. A mi teljességünk a kerekség, a szögletesség idegen tőlünk. Megfutjuk futásunk: az évkör a mi egyéni stadionunk, az állatöv a kollektív maratonunk: „Minimálisan elvárható egy nemzettől, hogy 26 000 éves nagyságrendben tudjon gondolkozni.”
Pap Gábor víziója „szervesen” állt össze: Csontváry, Bartók, József Attila, bármely beszédes népművészeti tárgy, népmese, krónika, valamint a Szent Korona szolgált alapjául. Mindez a csillaghatások kereszttüzében vizsgálva. A „szerves műveltség” ágas-bogas képződményét a Tejút energiái sarjasztják, ezek az energiák ma már csak a Nyilas csillagkép felől nyerhetők. De nem akárkinek elérhetők, csupán nekünk, magyaroknak, akik mint ex-íjfeszítők magunk is Nyilasok (e csillagkép magunkra öltői) volnánk. Csak arra kell vigyáznunk, hogy a többi nép le ne árnyékolja előlünk a kreatív „úti tejet”, amit a Boldogasszonyról, az Ég Királynőjéről (vagy az Égi Atyáról?) leszívhatunk.
Igazán hálásak lehetnénk Pap Gábornak, hiszen így a népek legkitüntetettebbjei lehetünk, ha ez megfelel nekünk. Kérdés persze, hogy ezt mire alapozza? Egyszerű: a szkíta–hun–avar–magyar kontinuitásra. Oké, ez nem kétséges: kontinuitás van. Épp most mutatják ki genetikusan, hogy Attila, sőt oldalágon a szkíta-pártus Jézus népe vagyunk, de Pap Gábor már rég kimutatta nyelvileg is. Nemcsak a gondolkodásunk „szerves” ugyanis, hanem a nyelvünk is. A magyar a kép és a hang egységének nyelve.
Ha látunk egy népi cserépedényre pingált szarvast, mely mellső lábait párhuzamosan tartja, hátsó lábait pedig keresztezve, akkor a kép a szavak nyelvén az „eGyeZő” és a „KeReSZTeZő” mély értelmű igazságát adja tudtunkra. A magyar nyelv a mássalhangzókra épülő természetes nyelv. Természetes, tehát rugalmas. Gy és Z lehet J és S is, így mindjárt Jesura, vagy az olasz Gesura (ejtsd: DZSeSZu) ismerhetünk, K-R-SZ-T-Z pedig értelemszerűen KriSZTuSt ad ki. Ezek nem átvételek, mondja Pap, mi amolyan ősnyelvi alapon használjuk ezt a mássalhangzócsoportot „a szóban forgó mozgástendencia” jelölésére. Ebből egyrészt az következik, hogy a galileai megváltó neve már azelőtt benne volt nyelvünkben, hogy népünket keresztvíz alá állították volna, másrészt az is, hogy bármiféle kereszténységnél tágabb értelemben szerepeltek ezek a szavak az ősi magyarban.
Pap Gábor szerint mi magyarok, amennyiben a saját lényegünk (nyelvünk, kultúránk) szerint élünk, átugorhatjuk az „időszakadékot”, tudniillik a Vízöntő világkorszakból (már ebben vagyunk) kizuhan az idő, volt-nincs, eltűnik. Ez nagyjából megfelel az Utolsó Ítéletnek. Pap Gábor üzenete itt erősen közelít a jehovistákéhoz, gondolhatnánk, de tévednénk, mert egy dolog a „judeokrisztián” értékekhez megtérni a végidők napjaiban, és megint más magyarnak, azaz Nyilasnak lenni rendületlenül. Helyesen tesszük tehát, ha idegen világmagyarázatok helyett vigyázó szemünket „az ég mennyezetire” vetjük, annak is képírásos változatára, amely például a csengersimai vagy a técsői református templomok famennyezetén látható. Ez a növényi és állatalakokat, mitikus figurákat és égitesteket felvonultató 260 mennyezeti kazetta csakugyan szemkápráztató látvány. Pap Gábor folyékonyan olvassa a 18. századi festő asztalosmesterek vizuális üzenetét, szerinte az korántsem puszta dekoráció, inkább mély értelmű prédikáció: egyszerre buzdít az egyéni lélekjobbításra, illetve vési elménkbe az állatöv néptörténeti programját. Ez az időtlenné ezoterizált értelmezés annyira felvillanyozta egyik tanítványát, hogy ő már lóugrásban haladva fejtette meg a csengersimai mennyezeten a Teremtés titkos történetét.
Pap Gábor a hetvenes évek óta járja előadásaival az országot. Videóinak akár hat számjegyű nézője is lehet a YouTube-on. Nem mintha visszakapaszkodott volna a tudományba. A szaktudósok nem fogadják el érvelésnek szökdelős képzettársításait. Annál delejesebben hatnak egyéni meglátásai a szabadegyetemek, népfőiskolák, művelődési házak látogatóira. Időközben megkapta a Magyar Örökség díját, könyvet jelentetett meg Csontváryról, a Szent Koronáról (ő volt annak idején a hazatért koronát vizsgáló első tudóscsoport vezetője), a kazettás templommennyezetekről, egyes népmesék asztrális mondanivalójáról. Ma már elsősorban ősvallásunk (a szkíta kereszténység) hirdetője, másodsorban az Ószövetség elmagyarítója (Noé = Nő, BáRKa = BuRoK), harmadsorban szakrális nemzeti történelmünk újraírója (mi, magyarok Szent István óta magasabb erkölcsiségből az eltévelyedett-bűnös Európáért hozunk áldozatot).
*
Mindkét gurunk az egyént és a nemzetet tabusító, elmismásoló szocializmus valóságára ad jellegzetesen romantikus választ: egyik a végső Én felé rugaszkodik el, a másik a nemzeti Örökjelenbe katapultál. Egyikük individuális, másikuk kollektív esszenciát adagol be hallgatóságának csodagyógyszerként. A vontatott beszédű, szavait szinte előgyömöszölő, hosszú hatásszüneteket tartó László, illetve a lendületesen előadó, vetített képekkel operáló, asztrológiával bűvészkedő Pap szuggesztivitása persze meddő maradna ellenségfelmutatás nélkül. A közönség kacajreakciói, a netes gyűlöletkommentek beszédesen tanúskodnak honfitársaink mérhetetlen elégtételigényéről. Szerencsére a szabadkőművesek láthatatlan „Zsidó Herceg”-e, a kunbélák és kaganovicsok (L. A.), a görbe orrú Mediciek, a mindent és mindenkit birtokba venni akaró indoeurópaiak (P. G.) elégséges magyarázattal szolgálnak nemzeti sérelmeinkre.
László szerint az emberiség degenerálódik, Pap szerint rovarosodik. Egyformán illegitimnek tekintik a köztársasági államformát, Magyarország szerintük ma is királyság. Akár szövetségesek is lehetnének. Csakhogy esküdt ellenségek, „labanc-kuruc” alapon, főleg 1848/49 miatt. L. A. törvényes uralkodójuk ellen lázadó, hazaáruló gazembereknek nevezi az aradi vértanúkat. P. G. ezt érthető módon nemzetgyalázásnak, „sátáni kifejtésnek” tartja. L. A. szerint P. G. „őrültmagyarkodó torzeszmeterjesztő” (a sötét Kossuthért rajongó jobboldalé), P. G. szerint L. A. „a jellegadó éceszgéber” (a Habsburg-restaurációt előkészítő Jobbiké).
Nem folytatom az egybevetést és a szembeállítást. A tér tehet mindenről. A provinciális és paranoid viszonyokról. A hazai tér. Az választ el anyától, boldogságtól, teljességtől, igazságtól. A felvilágosodásnak, a rációnak befellegzett. Az identitások kísértete járja be a Földet. Mindenki annyi posztfaktuális vizet önthet a Kali-juga örvénylő medencéjébe, amennyit csak elbírnak lyukas teóriavödrei.
