Pedellus: Hogyan lesz valakiből akrobatatanár?
Murainé Szakáts Ildikó: Tornászként kezdtem, mint oly sokan a szakmában: egyszerűen beleszerettem a cirkuszba, amikor láttam a Salto mortale című filmet. Szép emlékeim vannak az Artistaképzőben eltöltött diákévekről - sajnáltam is, hogy a középiskola utolsó két évét kihagytam, mert tizenhat évesen már külföldön dolgoztam. Először Párizsban léptem fel, majd Mongóliában, Németországban és a Szovjetunióban, mely utóbbi egy artistánál sem maradhatott ki az idő tájt. Nyolc évig voltam a pályán mint talajakrobata, és ezalatt rövid ideig egyensúlyozóprodukcióm is volt. Közben elvégeztem a tanárképzőt; 1984-ben jöttem vissza tanítani, aztán még két évig párhuzamosan tanítottam és léptem fel. '89-ben választottak meg igazgatónak.
P: Az önök munkája bizonyára folytonos veszéllyel, állandó koncentrációval jár. Melyik a legizgalmasabb része?
MSZI: A készülődést lehet élvezni a leginkább, a műsor felépítését, bár az is rendkívül érdekes, hogyan alakul a produkció a fellépések során. A nyűglődős szakaszt senki sem szereti, amikor még nem megy a gyakorlat, és emiatt további erősítő vagy nyújtó edzésekre van szükség. Az már öröm, amikor sikerül betanulni az új elemet. A produkció bepróbálásakor az egész társulat összejön, aminek különleges hangulata van. De a próbák egy idő után nem olyan izgalmasak: sokszor nehezen kel fel az ember, fáj mindene, mégis menni kell. Szerintem nálunk kevesebb sérülés van, mint egy átlagos iskolában. A mi tanulóink jellemzően a gimnáziumi órák között szoktak lesérülni, amikor rohangálnak a folyosón, vagy leesnek a lépcsőn, mert hülyéskednek. Nálunk hülyéskedni tilos, illetve csak tanári felügyelettel lehet, mivel nagyon veszélyes a szakma, és a balesetvédelem elsődleges szempont.
P: Meddig tart egy artista pályája?
MSZI: Általában 20-25 évig, mint a táncosoké, csak nálunk zsánerenként változik. Egy egyensúlyozó vagy zsonglőr sokkal tovább tud dolgozni, mint a nagyobb fizikai igénybevétellel járó munkát végző légtornász vagy akrobata. Náluk jóval hamarabb eljöhet a visszavonulás ideje. A legmegterhelőbb poszt a fogó- és tartóembereké, ez gyakorlatilag a bányász munkájával egyenértékű. Az egyensúlyozók között még hatvan-hetven évesen is van kolléga, aki dolgozik, és teheti, mert jó karban van, és jó a megjelenése. Van olyan házaspár, aki az első évfolyammal végzett még 1957-ben, és a mai napig aktív.
P: Hogy áll az Artistaképző a nemzetközi piacon?
MSZI: Büszkén mondhatom, hogy a képzésünk világviszonylatban nagyon előkelő helyen áll. Pedig ezen a piacon aztán tényleg nagyon magasak a szakmai elvárások. A kínaiak a cirkuszszakma élvonalában is külön kategóriának számítanak, mert az ő számukra a cirkusz önálló kultúrkör, a színpadi művészet fontos része, és több mint kétezer éves hagyománya van. Az orosz hegemónia még mindig él, bár egyre nehezebben tudják tartani a régi színvonalat. A magyarok rögtön a harmadik, negyedik helyen állnak, mégpedig nemcsak a szakmai tudásuk, hanem sokoldalúságuk és megbízhatóságuk miatt is. Ha leszerződnek nyolc hónapra, akkor azt végig is dolgozzák, ami nem mindenhol jellemző.
P: Mi motivál egy gyereket abban, hogy artistának tanuljon?
MSZI: A növendékek nagy részét az vonzza, hogy megmutathatják átlag feletti képességeiket. Komoly sikerélményt jelenthet a fizikai fejlődés, és nagyon csábítóak a külföldi lehetőségek is. A gyerekek jó adottságokkal, de - ha az utóbbi évfolyamokat nézzük - egyre gyengébb fizikai állapotban kerülnek ide. Pedig elég, ha az öt alapadottságból (egyensúly, erő, hajlékonyság, állóképesség, ügyesség) az egyikben jó a felvételiző, nem elvárás, hogy univerzális legyen, olyan talán nincs is. Ha azt az egy adottságát tudjuk ápolni és gondozni, akkor lehet belőle sikeres akrobata, de ez már a mi felelősségünk. Itt meg kell jegyeznem, hogy rendkívül fontos a szülői háttér: nagyon nehéz az artistaképzéssel párhuzamosan a normál iskolai követelményeket is teljesíteni.
P: Hogyan épül fel a képzés?
MSZI: Az ötödiktől a nyolcadik osztályos korig általános alapozó képzést nyújtunk, amely során minden területtel megismerkednek a gyerekek, vagyis a zsonglőrködés, az akrobatika, a légtornászat alapjaival. Közben egyensúlyozást, pantomimet, majd színészmesterséget tanulnak, sőt klasszikus balettet is. A nyolcadik év végére kiderül, hogy ki miben erős, és elkezdődik a szakosodás. Általában több szakot is kipróbálnak, a kilencedik egy kísérletező év, amikor a diák esetleg két-három szakirányba is belekóstol. A tizedik elejére kialakul, melyik az az egy-két terület, amelyet intenzívebben érdemes tanulnia. Emellett továbbképzik magukat azokon a területeken is, amelyeket nem főszakként tanulnak. Az akrobata például zsonglőrködni jár, hogy ne felejtse el a korábban próbáltakat, mert sokszor igény van rá a cirkuszban, hogy "csak úgy" bemenjen három labdával zsonglőrködni, és az nem baj, ha ez a készség is a kezében marad. A tizenkettedik végén van a középfokú szakmai vizsga. Ezt azoknak is nálunk kötelező letenni, akik például családi cirkuszvállalkozások neveltjei, nem jártak intézetünkbe. Ezután lehet beiratkozni az egyéves emelt szintű artistaművész-képzésre. Ekkorra már minden diákunknak kialakul az indulásához szükséges produkciója. Persze, ha a Las Vegas-i Cirque du Soleil elviszi a tanulót, akkor ők készítik el neki a produkciót, mert nekik "csak" az artista tudása kell. 'k jelentik ma a szakma csúcsát; egyébként a tornászvilágbajnok Supola Zoltán is itt lép fel, nekünk pedig már a negyedik diákunk szerződött el ide.
P: Ha elvégezték az iskolát, milyen munkalehetőséget kaphatnak?
MSZI: Egy jól képzett és jól felszerelt artistának mindig akad munkalehetőség - szerencsére van kereslet. Általában külföldre mennek, mivel a kisebb hazai cirkuszok most kezdenek talpra állni a rendszerváltást követő gazdasági sokkból, ezért eddig a bizonytalan anyagi helyzet miatt nem is nagyon engedtük oda növendékeinket. Igen, kötelességünk utánuk nyúlni, mert az iskola érdeke is, hogy folyamatosan kövessük a pályájukat és segítsünk nekik, különben nem tudnánk megőrizni a színvonalat. Egy artistának semmi más nem áll rendelkezésre, csak az, amit az iskolától kapott. Nagyon sokat követelünk a hozzánk jelentkezőktől - nem véletlen, hogy a tanulók nyolcvan százaléka lemorzsolódik a kilencedik végére, tekintélyes részük már az első két évben. Jelenleg 80-90 tanulónk van, a felsőbb évfolyamokban már nagyon kevesen. De aki végigcsinálja, azt segítjük szerződéshez jutni.
P: Hogyan fedezik fel a fiatal artistát a külföldi cirkuszok?
MSZI: Ennek több útja van. Egyfelől tizenhat éves koruktól kezdve mi is delegáljuk őket különböző ifjúsági fesztiválokra, és a cirkuszfesztiválokon is rendszeresen tartunk bemutatót, itthon és külföldön is. Ezenkívül minden évben jönnek megfigyelők a legnagyobb cirkuszoktól, például a Cirque du Soleil-től vagy a Ringling Cirkusztól, amely a földkerekség legnagyobb show-jaként hirdeti magát, s a klasszikus nagy amerikai cirkusz utóda. Ez egy nemzetközi szakma, ezt nem szabad elfelejteni.
P: Hogyan képes az intézetük lépést tartani a cirkuszművészetben végbemenő változásokkal?
MSZI: Igyekszünk gyorsan reagálni. Tíz éve még úgy működött az oktatás, hogy a tanárok megmondták a diáknak, mi az a szak, amit tanulnia kell. Az élet úgy hozta, hogy előtérbe került a színészet, a tánc, a pantomim, a sokoldalúság igénye; a Soleil-nek például nagy szerepe volt a kortárs cirkuszművészet átformálásában, amelyben sokkal több a színházi elem. De általánosságban igaz, hogy egy artista egyedül áll a világban, meghatározott időszakokra szerződik, ezért nincs mögötte olyan szakapparátus, mint egy színtársulat tagjai mögött. Neki el kell tudnia mondani, milyen fény- és hangtechnika szükséges a produkciójához. Már nem lehet azt megcsinálni, hogy kitalálok egy spanyolos koreográfiát megfelelő zenével, és azzal húsz évig járom a világot. Minden év végi vizsgán újabb és újabb feladatokat adunk a tanulóknak, komolyan bevonjuk őket a produkciók tervezésébe, megvalósításába. Manapság sokkal több teret kap az egyéni kreativitás.
