Kecskeméti pálinkabemutató: Töményen szép az élet

Tudomány

A pálinka a magyar gasztronómia szerves része - állítják az említett taktikai alkoholneművel hivatás-

A pálinka a magyar gasztronómia szerves része - állítják az említett taktikai alkoholneművel hivatás-

és üzletszerűen foglalkozó véreink, s még büszkék is rá. Hogy az iménti állítás nem úgy s nem annyira igaz, miként az imént elhangzott, a napnál is világosabb - elvégre ez a töltetlen savanyú cukrok

és a hidegen kevert álpálinkák hazája vagy mi.Robogunk a világ tán legdrágább, bár kétségtelenül festői autópályáján - el a nyomorult városból, ahol úgyszólván lehetetlen élni, és a sok tapló azt sem tudja, mi az a gasztronómia, illetve folyton összekeveri a rozé kisfröccsel. Miközben elsuhannak előttünk Közép-Magyarország hamarosan sűrű futóhomokkkal és tevékkel borítandó tájai, eszünkbe jutnak Győry László, a Szeszipari Terméktanács igazgatójának szavai: "Ideje, hogy a magyar vendéglők étlapját diadalmasan elfoglalják a hazai készítésű nemes gyümölcspálinkák, s végre kiszorítsák onnan például a tequilát, amely nem is magyar termék, ráadásul agavéból csinálják, ami tökéletesen tájidegen!" Akár - tesszük hozzá - az akác, ami utunkat szegélyezi, s melyből, a hazánkban termő haszonnövények közül szinte egyedül, eleddig még nem főztek pálinkát - bár ki tudja.

Banderas, anyád

Annál inkább alkalmasak e célra a bogyós gyümölcsök: kedves olvasóink többsége - fogadjunk - azt sem tudja, hogyan is néz ki mondjuk a som vagy a kökény, esetleg bármely más, immáron csak veterán zenészek nevében továbbélő ínycsiklandó (alkalmanként baromi savanyú) húsos termés. Ennek megfelelően a belőlük készült párlatot sem ismerik, s inkább tájidegen szeszeket vedelnek, vagy éppen bármit: a lényeg, hogy folyékony legyen - ami végképp nem egyeztethető össze a gasztronómiai tudatossággal. Megjegyeznénk persze, hogy a rossz példaként szolgáló kultúrmocsok, mint szinte mindig, most is a filmekből árad: mert ha például a R. Rodriguez könnyűkezű moziipari vállalkozó méltán népszerű zsánerfilmjeiben tequila helyett eperfa hordóban érlelt tízéves szatmári szilvát innának a versenyzők, akkor egyrészt jó példával járnának elöl, másrészt rossz példával viszont egyáltalán nem, harmadrészt gyorsan kiderülne, hogy egy nemes gyümölcsből készült hungarikum is tökéletesen alkalmas arra, hogy üzemanyagként szolgáljon tetszőleges vendéglátó-ipari üzemegység módszeres szétveréséhez.

Fináncláb, hüvelyk, Matyi

Mire megérkezünk a neves, paradigmateremtő társadalomtudósról és kriptobolsevikról elnevezett Erdei Ferenc Művelődési Házba, már ki is futott a bogyósok szezonja - a látogatók éppen a vegyes, a szőlő- és a diópálinkát kóstolják, megfontolt kortyokkal, az egymásra következő felespoharak közé központozásként kávészemeket illesztve. Már az első felesnél kiderül, hogy a rendezvényt zömmel büszke lokálpatrióták látogatják: gyengéden szeretik takaros kis városukat - nemkülönben a pálinkát, melynek esküdt ellensége a settenkedő finánc: egy örök karakter, mely remek metaforája az ősi magyar gasztronómiára mintegy parazitaként telepedő aufklér idegenségnek. A saját készítésű nemes hungarikum háttérbe szorulásáért - gondolatmenetünket tovább folytatva - legfőképpen a minden bevételre mohón rámozduló Moloch, a modern adóztató ún. jogállam a felelős, mely, úgy tűnik, jobban tűri a tequilát, mint a cseresznyepaprikás törkölyt - annál is inkább, mivel az előbbit, agavé híján, nem lehet a sufniban lefőzni, másrészt hidegen történő kikeverése sem lehetséges, mivel a magyar nehézvegyészet - mondjuk a fekete címkés, illetve töltetlen savanyú cseresznyearomával szemben - még adós a természetes tequilaíz kifejlesztésével, ami ugye egyrészt szégyen, másrészt meg mi magunk se hisszük el. Az is gyorsan kiderül, hogy hungarikumnak leginkább egy másik hungarikum a konkurense: pálinkakóstolásba belemerült újdonsült ismerőseink azt sem felejtik el megjegyezni, hogy a kezükben tartott gusztusos diópálinkával szemben egy másik neves és szintén barna színű hungarikumból a múltkor egy egész üvegnyit voltak kénytelenek kiönteni, mert az adott történelmi pillanatban tökéletesen ihatatlannak bizonyult. A magyar gasztronómia eme ismerősen dzsentroid gesztusának felelevenítése nyomán a beszélgetés inkább múlt századi történelmünk ún. nagyjai felé terelődik, kik egyrészt mind módfelett súlyos emberek voltak - másrészt érdemeik is számosak -, egyik beszélgetőpartnerünk rögvest Rákosit említi, aki nélkül a ma nem lenne oly boldog és fényes, mint egyébként - mintegy magyarázatként is szolgálván arra, hogy a racionális várakozásokkal szemben miért nem csupán Fekete "Hungarian" László bír megélni az erős emberek K.-Európában kötelező kultuszából.

Sajt, hold

Persze mondanunk sem kell, a kecskeméti pálinkabemutató pusztán egy röpke epizód a térségi kertészeti és élelmiszer-ipari kiállítás jóformán egész Kiskunságra kiterjedő programsorozatában - mi több, ha a tömény gyümölcsíztől némileg elnehezülten feltápászkodunk asztalunktól, már a szomszéd standoknál vagy ötféle sajtot, számos süteményt, savanyúságot, szójafasírtot kóstolhatunk, a büfében pedig sört mérnek, ami ugyan nem őshonos, de ma már szintén szerves része a magyar táplálkozási szokásoknak.

S a program házon kívül, a kellemesen eklektikus kecskeméti városközpontban is folytatódik: a pálinka után jöhet a Magyarország-szerte méltán világhírű hazai bor meg az elmaradhatatlan kísérők: a neolit technológia szerint elkészített kenyérlángos, találkozás hasznos vagy többé-kevésbé értelmetlen tárgyak készítőivel és forgalmazóival, pogácsakóstolás, majd válogatás a kíváló minőségű magyar gyümölcsök között, melyek csodamód egyelőre még elkerülték, hogy sorsukat egy pofás, vörösréz szeszlepárló készülékben fejezzék be, aufheben. Fáj a szívünk, hogy idő s alkalom híján lemaradunk olyan, a környékbeli településeken zajló rendezvényekről, mint a pörkölttorta-, a csuhébaba- vagy a karikásostor-készítő bemutatója. Egyelőre azt sem tudjuk meg, miben különbözik a bodzalekvár a pásztorkörözöttől, milyen a mézeskalácsírás, továbbá hogyan nézhet ki egy igazi tengerisó-bemutató - nyilván vén kecskék felvonultatásával, továbbá, miben is állhat Olar Mircea pirogravurozó (esetleg pirogravírozó) produkciója. Az viszont a villanyoszlopokról is leolvasható, hogy a helyi ifjúság immáron Kecskeméten is súlyos tört ütemekre (esetleg pumpálós house-ra) mulatozik, ami ugyan gasztronómiai szempontból tökéletesen értelmezhetetlen, de nem is zárja ki a nemzetközi trendekkel szembeszegülő autochton magyar tudatmódosítók célirányos felhasználását.

Barotányi Zoltán

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.