Jó ideig szentségtörésnek számított, néhány évtizede azonban már-már közhely az a megállapítás, hogy a világegyetemben hemzsegnek a Naprendszerünkhöz hasonlatos csillag-bolygó struktúrák, bár az eddigi kutatások számos - alant részletezendő - probléma miatt nem igazán tudtak megbízható információkkal szolgálni távoli bolygótestvéreink számáról, fizikai-kémiai tulajdonságaikról.
Ápol s eltakar
Az égbolt alapos, műszeres tanulmányozásának komoly akadálya maga a ránk terülő égbolt, pontosabban a minket oltalmazó légkör, a felső légköri ózonréteg, no és Földünk mágneses védőpajzsa (ez persze elsősorban a töltött részecskéktől véd) - ezek híján szépen elhullanánk a nagy energiájú UV-, röntgen- és gamma-fotonok becsapódásai nyomán, s velünk pusztulna nagyjából az egész földi élet. Ami a földi ökoszisztéma számára áldás, a csillagászoknak átok - a szofisztikált földi védőernyő szinte a teljes elektromágneses spektrumot kitakarja előlük. E sártekének csupán két ablaka nyílik a külső világra: egy nagyobb méretű, a rádióhullám-frekvenciában (ez teszi lehetővé a rádiócsillagászatot), valamint egy parányi, amin át kilátunk távcsöveinkkel a kozmoszba. Ehhez a (számunkra) látható sugárzási tartományhoz tartozik alul és felül némi, lent is észlelhető infravörös és ultraibolya sugárzás, ám e két tartomány túlnyomó része földi körülmények között detektálhatatlan. Pontosan ezek a korlátok késztették arra a tudósokat, hogy űrtávcsöveket küldjenek Föld körüli pályára: ezek már az optikai tartományban is jobban látnak, amelyhez csak részben járul hozzá a fényszennyezés és a sűrű légkör okozta zavarás és torzítás kiküszöbölése - hasonlóan fontos, hogy az orbitális pályán keringő távcsövek egyik pályakomponense szerint szabadeséssel zuhannak a Föld felé, éppen ezért súlytalanság uralkodik rajtuk, ami a gravitációs zavaró momentumokat is kiküszöböli.
Amint megjelentek a műholdak, mód nyílt arra, hogy csillagászati célú eszközöket helyezzenek el rajtuk, melyek az eddig rejtve maradt frekvenciákon is feltérképezik az eget. Jellemző, hogy a gamma-sugárzást észlelő műholdak tevékenysége jó ideig titkos volt - ezekkel ugyanis egymás nukleáris kísérleteit sasolták a gyanakvó nagyhatalmak. Azután mind pontosabban működő műszerekkel térképezték fel az eget - a NASA most is futó Nagy Obszervatóriumok programjában például négy különböző űreszköz pásztázza az égboltot: a Compton a gamma-, a Chandra a röntgentartományban mér, a Hubble űrteleszkópé a tágan értelmezett ("ablaknyi") optikai rés, a Spitzer pedig az infravörös tartományban detektál.
A szorgalmasan dolgozó obszervatóriumok mellé hamarosan újabb érkezik: a március 7-én felbocsátott Kepler űrtávcső az égbolt egy viszonylag nagy, tizenkét foknyi szélességű (körülbelül két kinyújtott tenyérnyi) részét fogja megfigyelni - ez a Tejúton található Hattyú és Lant csillagkép irányába esik, elvégre ez a terület különösen gazdag égi objektumokban (ráadásul elég messze van az ekliptika síkjától, így a Nap fénye se zavar be...). Négy év alatt körülbelül 100 ezer, legalább 14 magnitúdós (többségében már kifejezetten halovány) csillagot vizsgál át, s negyedóránként készít egy-egy mérést igen nagy pontossággal.
A NASA-viszonylatban kifejezetten olcsónak mondott (potom 300 millió dolláros) űrtávcső méretei impozánsak. Csak CCD-s fénymérőből (a digitális fényképezőgépekben is alkalmazott fotometriai eszköz) negyvenkettőt applikáltak bele, egyenként 1024x2200 pixeles felbontásban, s e gigantikus kamerához társul még egy "hagyományos", ún. Schmidt-távcső.
A csillagok másodállása
Nem csoda, hogy csak mostanában észlelgetjük a mi rendszerünkön kívüli, ún. exobolygókat - ezek fénye ugyanis sokszorta gyengébb, mint az őket megvilágító csillagoké. (Kellő távolságból szemlélve a mi naprendszerünkből is csak a Nap látszik, az se túl erősen....) Nagyon kevés exobolygót fedeztek fel közvetlenül úgy, hogy (főképp infravörös tartományban) maguk is láthatóvá váltak csillaguk mellett - ezek is böhöm nagy, többszörös Jupiter-méretű objektumok, egy részük ráadásul biztosan ún. "barna törpe". Ennek dacára a csillagászok és asztrofizikusok számos ravasz módszert alkalmaznak távoli bolygók detektálására. Ezek alapja, hogy a körülötte keringő test gravitációs hatása eltolódást okoz a csillag színképvonalaiban, módosítja a pályáját, a csillag körüli anyagkorongot, esetleg a távoli "nap" és bolygója gravitációs lencseként viselkedik, amint egy vonalba kerül egy tőlünk is észlelhető csillaggal, amelynek fényét felnagyítja, de néha elég a zavaró fényforrást "kitakarni", s előtűnik a rejtett égitest. A legfrappánsabb módszer azonban az ún. tranzithatáson alapul: a bolygó időről időre elhalad a csillag előtt, és részben elfedi, ami a csillag fényességének átmeneti csökkenésével jár - hihetetlenül érzékeny műszereivel pontosan ezt érzékeli a Kepler.
Ráadásul a statisztikai vizsgálatokon túl - milyen jellegű, típusú csillagok vagy összetett csillagrendszerek körül, s átlagosan milyen számban, méretben és csillagtól mért távolságban fordulnak elő exobolygók - konkrétan azt várják a Keplertől, hogy a Földhöz hasonlatos távoli planétákat találjon, amelyek azután hiú reményekkel és értelmetlen, a sci-fi horrorokból táplálkozó félelmekkel tölthetik el fajtánkat.
