A legtöbb fiatalt Luc Besson filmje, a városi szamurájokról szóló 2001-es Yamakasi fertőzte meg, s a városi betonakrobatika gyorsan elterjedt az iskolás srácok között. Budapesten az Örs vezér terét, a budai Vár árkait, kőfalait vagy a margitszigeti romokat senki nem ismeri náluk jobban, de a vidéki nagyvárosok - Miskolc, Pécs vagy Veszprém - közterei sem úszták meg.
A játékot a múlt század elején még "parcours du combattant"-nak hívták. A francia haderőnél bevált, terepakadályokkal nehezített rohampályán való gyakorlatoztatást két párizsi külvárosi fickó, David Belle és Sébastien Foucan támasztotta fel. Továbbgondolták és beoltották harcművészettel és szertornával. A kilencvenes évek közepén társaikkal megalapították a Yamakasi csoportot, amely a Besson-filmnek köszönheti világhírét - és kettészakadását. A két alapító atya ugyanis összekülönbözött, hivatalosan elméleti - valójában persze anyagi - okokból. Belle szerint a parkour lényege a minél gyorsabb eljutás A pontból B pontba, az akadályok minél hatékonyabb leküzdése. Foucan amellett voksolt, hogy az akrobatikus, gördülékeny ugrások, szaltók, forgások sorozatában a különböző látványos elemek szépsége a legfontosabb - ezt nevezik manapság free runningnak.
Ugrásra készen
A legtöbb parkouros sportelőélete jócskán terhelt: sok mindent kipróbálnak más extrém sportoktól kezdve a harcművészeteken át a gimnasztikáig, míg - ahogyan hivatalosan nevezik magukat - traceurnek állnak. Az SPC klán tagjai például korábban akár napi 5 órát is edzéssel töltöttek, hogy minél jobban figurázzanak, de most már csak élvezetből parkouroznak, nem a testmozgás miatt. Más sportágakkal szemben itt nincsenek szabályok, előírások, vagy edző, aki diktál. A jól begyakorolt mozdulatokat mindig másképp kombinálják, folyamatosan improvizálnak. A világ parkourosai az interneten edződnek: gyakorlatozásukat felveszik, megosztják, s így egymástól tanulnak új trükköket. Addig nézik a felvételeket, amíg össze nem áll fejben a mozdulat, és csak ezután kezdenek gyakorolni. Így elkerülhetik, hogy megsérüljenek, ami minden traceur rémálma, mivel akár hónapokig tartó kényszerpihenőt jelent. Nincsen védőháló vagy biztosítókötél, legfeljebb bokaszorító, porcerősítő és energiaital. A felszerelés is minimális: elég egy atlétatrikó, melegítő- vagy rövidnadrág, és a háromezer forintos cipő is van olyan jó, mint a harmincezer forintos, márkás parkourcipő.
Kristóf az angolokat tartja a legjobbaknak, mert az ő mozgásuk a "legfolyékonyabb", de nekünk sincs okunk a szégyenkezésre: a magyar parkourosok a legutóbbi világversenyen ezüst- és bronzérmet szereztek egyéniben és csapatversenyben. Persze nem mindenki vágyik megmérettetésre, Tomi szerint a versenyzés elvette a parkour varázsát. Szerinte ugyanis itt nincsen "legjobb", a dolog olyan, mint egy ősközösség, egymásnak adják át a tudásukat, és nem rivalizálnak. Csakhogy ez egyre ritkábban fordul elő: a csoportok - parkournyelven klánok - zártak lettek, és előfordul, hogy megszabják, mit kell tennie a jelöltnek ahhoz, hogy taggá válhasson. Ezek a csoportok azért parkouroznak, hogy menőzzenek, de közben nem is érzik olyan jól magukat. Itthon jelenleg úgy 6-700-an betonakrobatikáznak, de ebből csupán 30-40-et lehet komolyan venni. A parkour amúgy tényleg menő: kólát, Madonnát és James Bond-filmeket is el lehet adni vele.
Szabadságra mennek
Egy vérbeli parkouros sohasem bújik ki a bőréből. Bárhol a világon felpattan a neki tetsző padra, párkányra, házfalra. Persze házfal és házfal között óriási különbség van, de ezt egy laikus úgysem értheti meg. "Meglátod a helyet, és egyből tudod, hogyan fogsz ugrani" - avat be a részletekbe Tomi. "Az utadba kerülő tárgyakat úgy formálod, ahogy neked tetszik, hiszen egy betontömböt ezerféleképpen lehet átugrani" - teszi hozzá Kristóf. Akármerre járnak, csak azt figyelik, honnan, hogyan tudnának vetődni. A korlátok és lépcsők többé nem azok, aminek látszanak, s úgy érzik, miközben felfedezik és birtokba veszik a várost, "újra is fogalmazzák". Például szó szerint megváltoztatja a nézőpontjukat, ha a fejük tetejére állítva látják a köztéri tárgyakat. Legnagyobb ellensége a rutin, a járt utakat szívesen elhagyják a járatlanért, hogy ne csak a testüket, de a fantáziájukat is folyamatosan mozgathassák.
Ám van egy bökkenő, amit a srácok nem vesznek olyan könnyen, mint a többi akadályt. A parkour hiába szól a szabadságról, nem mutatja meg a menekülő útvonalat az élet konvenciói és szabályai elől. Attól, hogy a betondzsungel akadályain átjutnak, ugyanez nem sikerül törvényszerűen az élet bármely más területén. "Jól hangzik, amikor a belső szabadságról és saját korlátaink feszegetéséről beszélünk, de ez csak a reklám. Ha nyilatkozunk, legtöbbször mi is azt mondjuk, amit hallani akarnak. Persze van benne igazság, de emlékszem arra, hogy mennyire elrontotta a kedvemet napokra, ha nem sikerült megcsinálnom egy trükköt. Először megszereted, csinálod éjjel-nappal, aztán rákattansz a nagy szabadságra. És egyszer csak észreveszed, hogy függsz tőle." Kristófék tudják, hogy ezért a véleményükért sok társuk megkövezné őket, de nem bánják. Õk a parkourt ezután is ugyanúgy szeretik. De csak a buli kedvéért.
