"'szintén remélem, hogy meglesz az ötven - mondja Nagy "Nagyi" Gábor, a soproni tűzoltó. - Tudod, összeállunk így páran, bedobjuk a benzinköltséget, és megyünk is" - teszi hozzá, miközben Burgenland kis falvaiban kanyargunk Wiener Neustadt felé. A Baxter plazmacentrumba igyekszünk, ahol nyolc és fél deci vért vesznek le útitársainktól. (Lásd Plazmaferezis című keretes írásunk.) A művelet
egy órát és egy vénát
vesz igénybe, az arcokon az izgalom nyomát se látni. Nagyi negyvenhárom adományozásával már "veteránnak" számít. "Egyébként családias a hangulat - árulja el a másik útitárs. - Szinte nem is hallani német beszédet."
A Baxter a városka közepén található, az "adományozás" az emeleten zajlik. Nagyi a világ legtermészetesebb módján köszön "jó napottal", ahogyan belépünk. Szinte minden kuncsaft magyarul köszön vissza, leszámítva néhány mosolygó osztrák death metalost. "Egy héten háromszor van magyar orvos" - árulja el a titkot Nagyi. Most is két magyar ápoló és egy magyar orvos segédkezik a csapolásban, Nagyék "becsekkolnak", és várnak a sorukra. A recepcióspult mögötti térben több csapoló masina zümmög orvosi felügyelet alatt. Gyűjtik a plazmát. A folyosón négyes-ötös csoportokban várakoznak a magyarok.
Amíg útitársaink túlesnek a kötelező kérdőívek kitöltésén ("Elég jól érzi-e magát, hogy vért adjon?"), a magyar személyzetet faggatjuk. Kedvesek és segítőkészek, de nem nyilatkozhatnak: "Be kell tartani a hierarchiát, így csak akkor beszélhetünk, ha erre külön engedély jön Bécsből." Próbáljuk telefonon kikérni a bécsi központ engedélyét, de nem kapjuk meg. Ha hivatalos információkat szeretnénk, utazzunk oda - mondják -, de később, Bécs felé félúton közlik, hogy kérdéseinket inkább e-mailben tegyük fel. Arról pedig ne is álmodjunk, hogy bárkit is lefényképezhetünk "adományozás" közben.
Megkérdezzük, hogy esetleg mi is adhatnánk-e plazmát. A válasz határozott nem, nem kértünk előre időpontot, különben sem úgy megy a dolog, hogy "csak úgy" beesünk az utcáról. Ahhoz, hogy potenciális donorrá válhasson az ember, komoly orvosi vizsgálatok szükségesek.
Míg útitársainkat csapolják,
a többi várakozót kérdezzük. Középosztálybeli, jól öltözött fiatal fiúk és lányok. Azt mondják, azért járnak át plazmát adni, mert "jót teszünk vele". "És nem mellékesen, elég jól fizetnek."
A beszélgetés végére kiderül, hogy a magyar donorok 90 százalékát inkább a könnyen jött pénz, mintsem a humanista indíték vezérli. "Van két szabadnapom, amikor dolgozhatok részmunkaidőben - meséli egy lány. - Ennyi 'munkáért' egyetlen mellékállás sem fizet ilyen jól." Ezzel a meglátásával pedig nincs egyedül. Arra a kérdésünkre, hogy akkor is jönnének-e, ha nem kapnának ellenszolgáltatást, határozott nem a válasz.
Egy plazmaadást 15 euróval honorál a cég, minden ötödik alkalommal 40 euró bónusz jár, s ha valaki leadja a maximálisan adható évi mennyiséget (ötvenszer jelentkezik), a neve bekerül a dobozba, így eséllyel pályázhat az év végén kiosztott ajándék plazmatévék (!) egyikére.
Elsőre nem tűnik hatalmas öszszegnek a felkínált díjazás, de maximum esetén a donor 1225 eurót (318 ezer forintot) kereshet, ami már nem olyan rossz, tekintve, hogy a procedúra összesen egy órát vesz igénybe. Azt is megtudjuk, hogy a központban naponta 200-220-an fordulnak meg, s az ide járók állítása szerint a kétharmaduk magyar. Mindezt a Baxter cáfolja. A hivatalos közlése szerint a magyar donorok száma "elhanyagolható, és nem haladja meg az egyharmadát az összes plazmaadónak. A cég azt is határozottan cáfolja, hogy toborzó kampányokat tartanának Magyarországon, ennek azonban némiképp ellentmond, hogy a centrumban minden információ két nyelven van feltüntetve, és találunk kizárólag magyar nyelvű szórólapokat is. Emellett a helyi rádiókban a plazmaadásra biztató hirdetések is kétnyelvűek, például ilyen szlogennel: "Köszönet helyett minden vérvétel alkalmával 15 eurót kap."
De vajon ez botránynak tekinthető? A vérplazmából többféle gyógyszer készül a hemofília (vérzékenység) kezelésétől kezdve az immunzavarok gyógyításáig, a plazma gyakorlatilag a gyógyászat minden vérrel kapcsolatos területén jelentős szerepet kap. Legfeljebb azon fanyaloghatnánk, hogy a magyar plazma az osztrák egészségügyi rendszerben szívódik fel. Azonban ez sem lenne fair.
"Nincs magyar plazmaközpont a Dunántúlon"
- tudjuk meg Illés Bélától, a magyar Plazmaferezis Állomás Egészségügyi Szolgáltató Kht. igazgatójától. Magyarországon ugyanis jelenleg két ilyen centrum működik, egy Budapesten, egy pedig Debrecenben. (Mindkét helyen a Baxter gépeit használják, s a plazma a magyar egészségügyi rendszerbe kerül.) A magyar központok 1500 forintot fizetnek alkalmanként, tökéletesen érthető tehát, hogy például Sopronból inkább Ausztriába járnak át, hiszen a magyar honorárium az útiköltségre sem lenne elég.
Illés Béla szerint a díjazás megállapítása Európában mindenhol az önkéntesség és a térítésmentesség elve alapján történik, a felajánlott összeg az adott országban jelképesnek számít, maximum egy üdítőt, illetve egy szendvicset tud belőle vásárolni az önkéntes donor. (A "sima", általában a Vöröskereszt által szervezett véradás Ausztriában is térítésmentes.) A leadott plazmának sincs piaci ára, maximum az "előállítás" költségeit lehet kiszámítani. A vérplazmára vonatkoztatva egy adományozás "költsége" a berendezésekkel, illetve a személyzet munkájával együtt Illés szerint ötven euróra tehető.
De megérzi-e a magyar vérellátás a dunántúli régió kiesését? Az Országos Vérellátó Szolgálat, valamint a Győri Regionális Vérellátó Központ statisztikái nem mutatnak jelentős kiesést az elmúlt években, s bár a rendszerváltás óta a magyar véradást több csapás is érte (pl. a katonaság eltörlésével, illetve a nagyüzemek megszüntetésével több ezer rendszeres véradót veszítettek), úgy tűnik, nincs probléma a vérellátással, sőt jobban állunk, mint a szomszédaink. A két magyar plazmacentrum donorjainak száma is évről évre növekszik, a 2008-ban nyilvántartott donorok száma 5889 volt.
Idehaza vita tárgya a véradás honorálásának a kérdése. Bár a sajtóban egyre erősödnek az olyan követelések, hogy a véradásra pénzzel kellene motiválni a potenciális donorokat, nem valószínű, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben bármilyen radikális változás kezdődhetne a rendszerben.
Plazmaferezis
Az emberi vérplazma nagyrészt vízből és különböző ionokból, fehérjékből áll. A plazmaferezis alkalmával egy speciális gép segítségével a plazmát kivonják a vérből, a sejtkomponenseket pedig visszakapja a páciens. Szemben a "teljes" véradással, mely maximum háromhavonta ismételhető, a vérplazma 72 órán belül regenerálódik, így egy évben akár ötven alkalommal is adakozhat a donor. (Jövőre 20 eurót fizetnek a plazmaadásért, viszont utána két hét szünetet kell tartani.) Egy alkalommal, testsúlytól függően maximum 850 milliliter vérplazmát vesznek le. A Baxter közlése szerint egy évben 200 000 litert gyűjtenek be Ausztriában, míg a hazai plazmaferezisállomásokon csak 11 663 litert.
