A kullancsok szintén gusztustalan elei még a földtörténet hajnalán jelenhettek meg - alighanem több százmillió éve szívhatják a gerincesek vérét, melyek közül előnyben részesítik a melegvérűeket. A kullancsok a pókszabásúak rendszertani osztályába tartoznak, azon belül az atkafélék rendjébe - szinte minden rokonuk, természetesen szűkkeblű emberi szempontokból, kártékony parazita. A Földünkön élő számos kullancsfaj közül hazánkban a közönséges kullancs (Ixodes ricinus) fordul elő, s ha bőrünk alá fúródott alattomos, apró vérszívót találnánk testünk valamely rejtett zugában, máris helyben vagyunk. A kifejlett példány maximum négy milliméteres, ennek jó részét a lapos, tojásdad alakú potroh teszi ki.
Anyja meg a lánya
A kullancsok zömmel erdős-bokros területen élnek, s itt várják, hogy közelükbe kerüljön zsákmányállatuk, mely egyaránt lehet Buksi és a gazdája. Másfél méternél magasabbra nem szívesen másznak - a buta legenda, hogy több méter magasról, a lombkorona szintjéről ejtőernyőznének alá, csupán egy a kullancsokról elterjedt, alaptalan hiedelmek közül. A kis parazita inkább fűszálakon, cserjék ágain, illetve a fák alsóbb hajtásain himbálózik, s ha valami meleg, szőrös/bundás testet érez, bevetésre indul. Miután a gazdaállatra hullott, megfelelő helyre mászik, majd karmai és tapadókorongjai segítségével rögzíti magát. Kedvenc tartózkodási helye a hajas fejbőr, a lágyék, a hónalj, a deréktáj és a térdhajlat - szeret rejtve maradni, és lehetőség szerint nem is nagyon fedi fel magát. Ha nem zavarják, akár napokig is szivornyázhatja vérünket - az alapszinten pusztán néhány milliméteres állat akár kisebb babszem nagyságúra is "megnő", s csak egy hét után válik el élő ebédlőasztalától. A kullancs élettartama meglepően hosszú - a nőstény példányok akár a kilencedik születésnapjukat is megérik, ám életpályájuk jóval rövidebb is lehet - már ha időben felfedezzük, s két körmünk között szétpattintjuk őket (ez az eljárás természetesen nem csupán szadisztikusan kegyetlen, de a szétfröccsenő, potenciálisan fertőző kullancslé miatt még veszélyes is - utána mindenképpen mossunk kezet, s gondolkodjunk el az eutanázia kíméletesebb formáiról).
A kullancs tehát főképp erdei, mezei kirándulás során kerülhet közelebbi kapcsolatba velünk, de alkalmanként közparkokban, sőt saját konyhakertünkben is összeszedhetjük (leginkább esős, nyirkos időben - például gombászás közben). Kirándulás során ezért ajánlatos zárt ruházatot viselni (bármily kevéssé tűnjön is ez életszerűnek), majd gondos önvizsgálatot tartani - figyelmünket ezúttal a parazitákra koncentrálva. Ha már belénk fúródott egy ilyen rohadék, úgy számos rossz és néhány jó megoldást is választhatunk. Először is lehet pánikba esve az orvoshoz szaladni, ami egyrészt felesleges (az orvos sem feltétlenül ügyesebb e tekintetben, mint mi), másrészt csupán időt veszítünk - a kullancsfertőzés veszélye ugyanis a befészkelődéstől számított 4-6 óra múlva jelentkezik: ekkor kerülnek a kórokozók a fertőzött kullancs nyálmirigyéből a mi vérkeringésünkbe, együtt a visszaöklendezett fölösleges vérrel. Az állatot legegyszerűbb puszta kézzel, egy erőteljes mozdulattal kiemelni, meglehet, ehhez némi tapasztalat is szükséges. Ennek híján használhatunk csipeszt is, de csak óvatosan, nehogy a feje beszakadjon. Szigorúan tilos a kullancsot étolajjal, margarinnal, kézkrémmel vagy vazelinnel lekenni - ekkor ugyanis többnyire (levegő híján) megfullad, ám előtte még öklendezik egy nagyot a mi épülésünkre.
Csak egy köpésre
A kullancs nyála két fő kórokozót tartalmazhat: a kullancsencephalitis vírusát és a Lyme-kórt okozó baktériumot (Borrelia burgdorferi) - ezek alapvetően a vadon élő állatokban honosak, ám a vérszívó közvetítheti őket felénk is. A két betegség közül az encephalitis az enyhébb lefolyású: általában észre sem vesszük, mivel még tüneteket sem okoz, az esetek kisebb részében azonban az influenzára emlékeztető szimptómákkal (magas láz, rossz közérzet, fejfájás) jár - ritka esetekben súlyos idegrendszeri tünetek illetve részleges bénulás is felléphet (ilyen szövődmények jelentkeztek egykor Monspart Saroltánál, a hetvenes évek klaszszis tájfutónőjénél). A Lyme-kór már szabad szemmel is jól felismerhető bőrelváltozásokkal jelez. A vándorló bőrpír néhány napos lappangási idő után a csípés helyén jelentkezik: először csak kis piros paca, mely egyre táguló piros gyűrű formájában terjed tovább. Ezt enyhe fájdalom, égő érzés, viszketés kísérheti, ritkábban (súlyosabb esetben) fej- és izomfájdalom és enyhe idegrendszeri tünetek is felléphetnek, a legsúlyosabb esetekben jönnek a szívpanaszok és a neurológiai tünetek. A fertőzött kullancsok száma helytől és időtől függően változik. Idén például az enyhe tél miatt eleve több a kullancs, s ezért a fertőzöttek száma is nagyobb lehet, ám ez még így is csak minden ötezredik (a legdurvább helyeken ezredik) kis szörnyeteget jelenti.
A statisztikák szerint a kullancs okozta encephalitis évente néhány tucatnyi esetben, Lyme-kór már gyakrabban (kb. 1000-1200 közötti megbetegedés/év) fordul elő - mindenesetre ha bármely gyanús tünetet észlelnénk, irány az orvos. A kullancsot tulajdonképpen egyszerűen irthatjuk, elvégre rosszul reagál a rovarirtókra - igaz, azokra többnyire a hasznos rovarok, a magasabb rendű élőlények és mi is, legfeljebb a hatás kicsit hosszabb távon jelentkezik. Az encephalitis ellen kapható védőoltás, s egy jó kis kullancsriasztó sem árthat, de egy pár kullancs miatt még nem érdemes a betonban ragadni - úgysem élünk sokkal tovább.
