Lehet egy csível több?

Kínai vs. nyugati orvoslás: előítéletesség vagy tudományos kritika?

Tudomány

Az európai tudományos és orvosi akadémiák nemrég aggodalmakkal teli állásfoglalásban reagáltak az Egészségügyi Világszervezet (WHO) azon döntésére, amellyel diagnosztikai kódrendszerébe felvette a hagyományos kínai orvoslás fogalmait. De mi a baj a porokkal és a tűkkel?

A WHO 2019 májusában fogadta el a betegségek nemzetközi osztályozásának legújabb átdolgozását, az ún. ICD–11-et, amely 2022. január 1-jén lép hatályba. Ez egy kódrendszer, amellyel nemzetközileg egységes szabványok szerint lehet rögzíteni a különféle diagnózisokat: előnye, hogy egyszerűsíti a betegellátást, másrészről alapot ad jól használható, nagy mintás egészségügyi statisztikák készítésére.

Laza egyveleg

Két szakmai szervezet – az Európai Akadémiák Tudományos Tanácsadó Testülete és az Európai Orvostudományi Akadémiák Szövetsége – most közös állásfoglalásban adott hangot aggodalmainak, mivel a legfrissebb osztályozásba önálló fejezetként került be a hagyományos kínai orvoslás diagnosztikai rendszere, benne olyan (a jelentés által kiemelt) diagnózisokkal, mint a csíhiánymintázat vagy a vérszárazság-mintázat.

Az akadémiai szakértők viszont leszögezik, hogy a „hagyományos kínai orvoslásként” hivatkozott diszciplína számtalan Kínában, Koreában és Japánban alkalmazott eljárás laza egyvelege, amelyek ugyan nagyjából közös alapelveken nyugszanak, de a konkrét diagnózisban és a kezelési módszerekben gyakran egyazon beteg esetében is jelentős eltéréseket mutatnak. Ez pedig rögtön felveti azt az ál-naiv kérdést, hogy vajon milyen minőségű statisztikák születhetnek egy ilyen kódrendszerre épülve.

A statisztikai használhatóságnál talán még nagyobb gondot okoz a tudomány képviselői számára, hogy a hagyományos kínai orvoslás alapelvei alkalmatlanok arra, hogy azokat a mostanában elfogadott tudományos módszerekkel bizonyítsák vagy cáfolják. Elismerik persze, hogy ettől akár még működhetnének is ezek az eljárások (önmagában is izgalmas új kutatási irányokat mutatva), azonban éppen az alapok bizonytalansága miatt lényegében lehetetlen olyan szigorú tudományos kísérletekkel vizsgálni hatásosságukat, amelyek elvégzése a nyugati orvoslásban elméletileg elengedhetetlen feltétele volna egy eljárás alkalmazásának.

Az akadémiák álláspontja szerint a hagyományos kínai orvoslás módszerei nem illeszthetők be a nyugati medicina ma elfogadott szakmai keretei közé. Elégedetlenek a döntés hatásaival is, elvégre a friss ICD-osztályozás üzenete az, hogy a hagyományos kínai orvoslás fogalmai polgárjogot nyertek a betegségek világában. Ezt a látszatot pedig, az osztályozás céljaitól függetlenül, sokan kihasználják majd annak érdekében, hogy a hagyományos kínai orvoslás eljárásait és a nyugati medicina (öndefiníció szerint) bizonyítékalapú módszereit mellérendelten, egymás legitim alternatíváiként hirdessék.

A nyugati orvoslás és a kínai gyógyászat viszonya soha nem volt harmonikus, de a keleti módszerekkel és gondolkodásmóddal szembeni hagyományos (némely orientalisták által kulturális rasszizmusként kárhoztatott) előítéletességhez az utóbbi évtizedekben látszólag keményebb, módszertani, tudományelméleti kritikák is társultak. A nyugati tudományos orvoslás az utóbbi időszakban – legalábbis a saját szemében – meggyőző erővel tette magáévá a bizonyítékalapú orvoslás elvét, amelynek lényege, hogy a felállított diagnózis, az alkalmazott terápia és a kezelés eredménye között szoros, empirikus, természettudományosan alátámasztható kapcsolatnak kell léteznie.

Természetesen e tekintetben a mai nyugati orvosi praxisban is különböző szinteken érvényesül a tudományosság. A számtalan korábbi vizsgálat összevetésén (metaanalízisén), az esettanulmányok szisztematikus feldolgozásán és az ellenőrzött, véletlen besorolású klinikai kísérleteken alapuló bizonyítékok erősebbek, mint a gyakoribb, egyszerűbb, a betegutak követésén alapuló esettanulmányok nyújtotta evidenciák. Ezzel együtt a nyugati orvoslásban most már egyértelmű a bizonyítottságra, tudományosságra törekvés.

E ponton persze lehet emlegetni a nyugati biomedicina önmagában is kacskaringós történetét, vagy felhozni azt, hogy milyen kevéssé tudott még a közelmúltban is eleget tenni a saját maga számára felállított szigorú kritériumoknak, amelyeket számos kritika ér a tudományon belülről is. Attól kezdve, hogy sok százezer önállóan értelmezhető orvosi-klinikai szituáció esetében lenne szükség meta­analízisre vagy kontrollált klinikai vizsgálatokra, egészen addig, hogy némely esetben egyszerűen nem relevánsak ezek a klinikai vizsgálatok, amelyek paradox módon nem mindig modellezik kielégítően a konkrét klinikai szituációkat. Mindezek a dilemmák azonban kevéssé érintik a kínai orvoslással szembeni kritikát, amely nyugati szemmel tökéletesen reflektálatlan a saját módszereit illetően, ezzel szemben a képviselői folyton holisztikus elvekre és keleti filozófiai alapokra hivatkoznak, amelyek zömmel lefordíthatatlanok a nyugati tudományosság nyelvére.

 

Értelmezhetetlen

Ugyanez a transzlációs probléma mérgezi a keleti gyógyászat által kedvelt diagnosztikai leírások (amelyekben rendre fontos szerepet játszik a rejtélyes fluidumként feltűnő csí), illetve az alkalmazott terápiák (az akupunktúrától a gyógyfűkészítményekig és őrleményekig) értelmezését. A nyugati orvoslás nyelvén ugyanis mindkettő értelmezhetetlen.

Ha azt hisszük, hogy a kétfajta nyelv és a mögöttük álló gondolkodásmód, illetve tudásanyag egységesíthető, alighanem tévedünk. Ilyen kísérlet nem történt, ennek még a kínai egészségügyi oktatási rendszerben sincs nyoma, pedig ott egymás mellett tanítják a nyugati biomedicina elveit és leleményeit, valamint az attól szinte teljesen érintetlen kínai orvoslási elveket.

A nyugati orvoslás eközben két úton közelít (nem mindig jóindulatúan) a kínai gyógyászathoz. Egyrészt tudománytörténészek próbálják szétszedni magát a korpuszt, amelyet már több-kevesebb meggyőző erővel fosztottak meg az ősiségre és a koherens elvi-filozófiai alapokra való hivatkozásainak jogosságától (lásd: Vény nélkül, Magyar Narancs, 2015. de­cember 3.). Más vizsgálatok a konkrét és sokszor igencsak népszerű kínai gyógyászati eljárások hatékonyságát kezdik ki, kezdve az akupunktúrával. A klinikai vizsgálatokat összegző metaelemzések (például a brit Cochrane Collaboration vizsgálatai) már kétségbe vonják az akupunktúra hatásosságát, és egyben felvetik a korábbi, az eljárással kapcsolatban kedvező eredménnyel járó (például a WHO által jórészt kínai vizsgálati eredményekre alapozva 2003-ban publikált) vizsgálatok finoman szólva sem kellő megalapozottságát.

A köpölyözéssel, moxibuszcióval (a test akupunktúrás pontjain alkalmazott hőterápiával) vagy éppen az obskúrus eredetű (néha konkrét ökológiai katasztrófákhoz kötődő) gyógyporok használatával kapcsolatban még ennél is megsemmisítőbb(nek szánt) kritikai megjegyzéseket alkalmaz a nyugati orvostudomány. Minimális empátia legfeljebb a gyógyfűkoktélok alkalmazásának jut – mármint abban a tekintetben, hogy érdemes megnézni ezek hatóanyagait és ezek esetleges, „varázstalanított” gyógyhatására koncentrálni.

A kínai orvoslás „eredményességének” dekonstrukciója ezek nyomán nem is oly bonyolult feladat. Ebben a placebohatás elemzése kapja a legfontosabb szerepet: a nyugati kutatók szerint még mindig ez a legfontosabb mechanizmus, amely a hatástalan gyógymódok nyomán (de szerintük nem azok közvetlen hatására) bekövetkező javuló állapotokat magyarázza.

A kínai orvoslás elleni európai tudományos hadjárat amúgy jól illeszkedik más, a kínaihoz képest kevésbé jó pedigrével és bejáratott pr-ral bíró „alternatív” gyógymódokkal szemben. Ebbe a sorba illeszkedik az a közelmúltban elkészült magyar törvényjavaslat is, amelyet „a kuruzslók tevékenységének visszaszorítását” célozva nyújtott be az Emberi Erőforrások Minisztériuma az Országgyűlésnek. Ezzel párhuzamosan a büntetőjogban is megjelenik a kuruzslás vétsége. A javaslat meghatározza a „nem konvencionális gyógyító eljárások” fogalmát is: ezek olyan egészségügyi tevékenységet jelentenek, amelyek a hagyományos gyógyítási módszereket kiegészítik, esetleg helyettesítik, ugyanakkor ezek végzése is főiskolai vagy egyetemi egészségügyi végzettséghez, illetve szakképesítés megszerzéséhez kötött.
A jövőben az is bűncselekményt követ el, aki az erre jogosult intézményeken kívül szakképzettséget igazoló oklevelet vagy bizonyítványt állít ki, illetve e nélkül adományoz „titulust”.

Ez a törvényi szigorítás aligha érinti a magyarországi kínai orvoslást, ami érthető is, ha tudjuk, hogy kormányunk számos gesztust tett a hagyományos kínai orvoslás magyarországi és regionális terjeszkedésének hathatós megtámogatására. A Közép- és Kelet-európai Hagyományos Kínai Gyógyászati, Oktató- és Kutatóközpont budapesti létrehozásáról is szóló szándéknyilatkozatot 2016-ban írta alá a kormány, 2017-ben pedig pénzzel is támogatta a SOTE egyik épülő szárnyában helyet kapó hagyományos kínai gyógyászati központ létrehozását. Emellett Szijjártó Péter miniszter hivatalos megállapodást írt alá a Budapesten (a SOTE kebelén belül) 2010 óta jelen lévő Heilong Jiang (Hejlungcsiang) Kínai Orvoslási Egyetem további működéséről. Azt már csak mellékesen jegyezzük meg, hogy idén november 8–9-én Budapesten rendezték meg a hagyományos kínai gyógyászat 16. világkongresszusát.

Neked ajánljuk