"Lehetett volna más megoldás is" – Ifj. Bertényi Iván történész az első világháború kitöréséről

  • Kovács Péter
  • 2014. július 28.

Tudomány

Az 1914-es szarajevói merénylet után nem működtek a jól begyakorolt nagyhatalmi konfliktuskezelések, ezért a háború valóban a 20. század őskatasztrófája lett - mondja ifj. Bertényi Iván történész, az ELTE adjunktusa.

Magyar Narancs: 1914. június 28-án Szarajevóban merénylet áldozata lett az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd. Egy hónap múlva háborúban állt egymással az összes európai nagyhatalom, kitört az első világháború. Mennyire volt törvényszerű, hogy a merényletből a Nagy Háború következett?

Bertényi Iván: Az események mozgatórugóinak megértéséhez mindenekelőtt a kor emberének gondolkodásmódjával kell tisztában lenni. A dinasztiahűség, az uralkodó tisztelete akkoriban alapelv volt, gyakorlatilag egyet jelentett az állam iránti hűséggel. A merénylet így nem egyszerűen egy személy, hanem a Monarchia egésze elleni támadás volt. Abban a társadalom többsége minden bizonnyal egyetértett, hogy ilyen súlyos kihívást nem lehet válasz nélkül hagyni, különösen nem egy nagyhatalomnak. Akkor még elfogadott volt, hogy az államok nem egyenrangúak: egy nagyhatalomnak többet elnézett a nemzetközi közvélemény, de többet is várt el tőle. Ha a Monarchia nem mutat kellő határozottságot, az a veszély fenyegetett volna, hogy nem tekintik tovább nagyhatalomnak. Ráadásul a merénylet esetében egy hosszú láncolatról beszélhetünk. A Monarchia már 1909-ben, Bosznia annektálása - amellyel szintén a szerb törekvéseket akarták ellensúlyozni - után és 1913-ban is nagyon közel állt egy szerb háborúhoz, de akkor még Szerbia engedett. Viszont látható volt, hogy az engedményekben vállaltakat nem tartja be, a Monarchia délszláv területein tovább folyik a bomlasztás. A szerb törekvések iránya egyértelmű volt: szerb vezetéssel egy nagy délszláv állam létrehozása, beleértve a Monarchia délszlávok lakta térségeit is. Ebben jelképként és konkrét személyként is komoly akadály volt számukra Ferenc Ferdinánd. (A merényletről lásd: Utánlövések, Magyar Narancs, 2014. június 26.)

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: A trialista átalakítási tervekkel?

BI: Igen. Ferenc Ferdinánd a központi hatalom megerősítéséért át akarta alakítani a birodalmat. Egyik elgondolása az volt, hogy a horvátokra támaszkodva létrehoz egy délszláv egységet, amelyet Ausztriával és Magyarországgal egyenrangúvá emel. Utólag persze tűnhet úgy, hogy Trianonhoz képest Magyarország jobban járt volna egy ilyen reformmal, de Ferenc Ferdinánd valójában úgy akart föderalizálni, hogy a központi, az uralkodói hatalmat erősítette volna. Nem csak Magyarországon számított ezzel népszerűtlennek. A szerb törekvéseket pedig alapvetően akadályozta volna.

MN: Meggyilkolására csak a háború számított megfelelő válasznak?

BI: Az alapprobléma az volt, hogy a balkáni konfliktus összekapcsolódott az ekkor már régóta meglévő és egyre élesedő világhatalmi konfliktussal. Az egyesítés óta lezajlott óriási német gazdasági, kulturális fejlődés új piacokat, nyersanyagokat igényelt, ami a kor gondolkodásában egyet jelentett a gyarmatbirodalmakkal. Bár általános vélekedés, hogy a német törekvéseknek gátat vetett, hogy a világ addigra már fel volt osztva, valójában a konfliktust nem feltétlenül kellett volna háborúval rendezni. Hiszen voltak még olyan régi, ám erejüket vesztett gyarmatbirodalmak - mint a spanyol vagy a portugál -, amelyek rovására ki lehetett volna elégíteni a német törekvéseket. Voltak is ilyen tárgyalások, főleg a portugál birodalom vonatkozásában. Ráadásul a nagyhatalmi súrlódások kezelésének eddigre már voltak bevált gyakorlatai, példái, ezért nem fajultak háborúvá a korábbi évek gyarmati összeütközései. A Balkánon azonban nem működtek e technikák.

MN: Ennyire jelentős terület volt a Balkán?

BI: Az érdekes az, hogy éppenséggel nem. Sőt Európában egy teljesen mellékes területnek számított, Bismarck szerint a Balkán egy pomerániai gránátos csontjait sem éri meg. Természetesen nem ideértve a tengerszorosok stratégiai jelentőségű kérdését. A Balkán annyiban különleges volt, hogy az itt élő népek gyakorlatilag kompromisszumképtelennek bizonyultak, a nagyhatalmaknak is csak korlátozott befolyásolási képességük volt rájuk, amit jól mutattak a Balkán-háborúk. Ebben a közegben, ha a Monarchia nem mutat kellő erélyt, akkor Szerbia fokozza a provokációkat. De igaz ez a másik összefüggésrendszerben is: ha a szerbek deklarált védelmezőjeként fellépő orosz cár nem mutat komoly szándékot a megvédésükre, Oroszország maradék befolyása is elenyészett volna. Presztízskérdés volt az ügy, ugyanakkor tényleges hatalmi játszma is.

MN: Lehetett volna ez csupán egy lokális konfliktus is?

BI: Sokan úgy vélték, hogy a világhatalmi feszültségek rendezésére előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz egy nagy háborús konfliktus. Főleg Németországban volt ez erős vélemény, kiegészülve a gazdasági lobbival, amelyben a fegyvergyáraktól a nagy élelmiszer-beszállítókon át a háborútól gyors felemelkedést remélőkig sokan vártak hasznot egy háborútól. Általános vélekedés volt az is, hogy addig kell lépni, amíg a vélt katonai előny megvan, amíg a fegyverkezési versenyben nem érik utol Németországot. Ilyen irányba tolta a Monarchiát a merénylet után a német szövetséges, de a fent említett okok miatt az oroszok sem hagyhatták lokalizált konfliktusnak a hadüzenet után a szerb-osztrák-magyar háborút.

MN: A merénylet és a hadüzenet között eltelt egy egész hónap. Miért? Ferenc József császár és király ez idő alatt valóban "mindent meggondolt és megfontolt"?

BI: Több oka is volt. Egyrészt egy rendkívül gyakorlatias probléma: az események az aratás közepén érték a birodalmat. Meg kellett várni a végét, mert a mozgósítással elvonták volna a betakarítástól a munkáskezeket, ami könnyen élelmiszer-ellátási problémákat okozott volna. A másik és lényegesebb ok, hogy közel két hétig tartott, amíg a magyar miniszterelnököt, Tisza Istvánt sikerült meggyőzni, hogy elkerülhetetlen a háború. Alighanem ez volt az utolsó olyan időszak, amikor magyar vezető politikusnak tényleges világpolitikai jelentősége volt. A merénylet hírére Conrad vezérkari főnök azonnali támadást javasolt, amire Tisza kereken kijelentette, hogy erről szó sem lehet, mindenképpen kompromisszumos megoldást kell találni. Ráadásul a francia köztársasági elnök éppen Szentpéterváron volt látogatáson. Az akkori hírközlési viszonyok mellett fontos volt, hogy az ultimátumnál ne legyenek éppen egy helyen az ellenérdekelt felek.

MN: Ezek szerint Tisza meggátolhatta volna a világháborút?

BI: Ezt azért nem merném kijelenteni. A formálódó Tisza-mítoszra is reagálva kijelenthetjük, hogy Tisza nem volt pacifista, ki is kérte volna magának ezt a korban csak szűk értelmiségi kör által vallott nézetrendszert. Reálpolitikusként viszont átlátta, hogy Magyarországnak ez a háború semmilyen formában nem érdeke. A birodalom és Magyarország teljes összeomlását természetesen senki sem tartotta reálisnak. Ám az látható volt, hogy egy esetleges vereség esetén a főleg Magyarországhoz tartozó délszlávok lakta területeket veszítheti el az ország. Magyarország olyan szempontból is sajátságos helyzetben volt, hogy a győzelemmel sem járt volna jól, hiszen egy esetleges területi nyereséggel újabb nemzetiségi területek kerülnének a Monarchiához, ami a magyarság súlyát és vezető szerepét tovább csökkentené. Tisza Magyarországa a status quo minél további fenntartásában volt érdekelt, amit egy háború alapvetően veszélyeztetett.

MN: Mivel sikerült végül meggyőzni?

BI: Tisza is döntéskényszerbe került. Hiszen a Magyarországnak jó status quo is csak összbirodalmi keretekben volt fenntartható. Ehhez viszont szükséges volt megőrizni a Monarchia nagyhatalmi státuszát, és meg kellett előzni, hogy a Monarchia az Oszmán Birodalomhoz hasonló európai "beteg emberré" váljon. Akkor viszont nagyhatalomként is kellett fellépnie ebben a helyzetben. Fontos tényező volt még, hogy Tiszát és a vezető osztrák politikusokat is nagyban befolyásolta a Monarchia háborúpárti tisztikara, amely meg volt róla győződve, hogy az esetleges orosz mozgósítás előtt egy gyors és korlátozott háborúval le lehet számolni Szerbiával. A cél az lett volna, hogy az agresszív déli szomszédot minimum egy semleges pozícióba visszaszorítsák. Tisza végül beadta a derekát, ám azzal a kikötéssel, hogy siker esetén sem lesz területi annexió. Ezt követően már tényleges háborúban gondolkodtak, viszont a korlátozott háború a kor közgondolkodásában nem volt benne: Oroszország is a teljes haderejét mozgósította, ráadásul a vártnál gyorsabban, ami miatt a Monarchia majd nem is tud teljes erejével Szerbiára támadni. Ez mentette meg egy ideig a szerbeket.

MN: Voltak kísérletek a már begyakorolt diplomáciai megoldásokra?

BI: A merénylet után evidens - és azt kell mondanom, mindenki által elvárt is - volt, hogy a Monarchia választ ad a merényletre. Ám a hosszú várakozás elterelte a közvélemény figyelmét a konfliktusról. Volt egy komoly közvetítő javaslat is a rendezésre július végén, miszerint a szerbek elismerik a vétkességüket, majd a felek leállítják a mozgósításokat, és nemzetközi tárgyalások során próbálják rendezni az ügyet. De mivel ez többeknek sem volt érdeke, a július 28-i hadüzenet után az Osztrák-Magyar Monarchia valóban megindította a hadműveleteket.

MN: Amiből következett, hogy a szövetségesi rendszereknek megfelelően az összes nagyhatalom kölcsönösen hadat üzent egymásnak.

BI: Nem következett automatikusan. Fontos tudni, hogy az akkori szövetségek defenzív szövetségek voltak, de például a francia-orosz szövetséget a franciák a Balkánra nem vonatkoztatták, azaz nem automatikusan következett a francia válasz egy balkáni konfliktusra. Maga az antant szerződés pedig azt sem írta elő az angoloknak, hogy a megtámadott Franciaország oldalán háborúba avatkozzanak. Az angol hadüzenet tehát nem feltétlenül következett a szerződésből. A kiváltó ok angol részről az volt, hogy féltek egy esetleges német győzelem következményeitől. Anglia emlékezetében még elevenen éltek a napóleoni háborúk: a hagyományos egyensúlyi politikájuknak megfelelően ezért avatkoztak be, csak most Németország ellenében. A semleges Belgium megtámadása ürügy volt az angol hadba lépésre, ugyanúgy, ahogy Ferenc Ferdinánd meggyilkolása is ürügy volt a Monarchiának a szerbekkel történő leszámolásra. Gyakorlatilag minden nagyhatalom úgy vélte, hogy itt a kedvező pillanat a világpolitikai konfliktus rendezésére. Biztosak voltak a gyors sikerben, ezzel is indokolható a mindenhol tapasztalható nagyvárosi lelkesedés. Fontos azonban látni, hogy a vidéken élők egyáltalán nem lelkesedtek a háborúért.

MN: És mennyire lelkesedett a Monarchia lakossága? Egyáltalán, mennyire tekintették hazájuknak a soknemzetiségű birodalmat?

BI: Jászi Oszkár a Monarchia felbomlását elemezve is felsorol sok tényezőt, amelyek a fennmaradáshoz hozzájárulhattak volna. Bár a nacionalizmus terjedése és a nemzetállamok kialakulásának történelmi folyamata a soknemzetiségű birodalom ellen hatott hosszú távon, 1914-ben még létezett egy jelentős birodalompártiság, egyfajta képzet a Monarchia-hazáról. A nemzetiségi gondolat jobbára még csak az értelmiség sajátja volt. Egy átlagember számára sok egyéb és ennél fontosabb identitás létezett. A vallás, a szűkebb lakóhely, esetleg a foglalkozás sokszor meghatározóbb volt. Egyáltalán nem volt általános a Monarchia-ellenesség. A probléma éppen az elhúzódó háborúval keletkezett: a tömegek fokozott igénybevételéhez mindenhol felszították a nacionalizmust, ami a térségben erősítette a szétfeszítő erőket. De a Monarchia számára még 1918-ban is kínálkozott esély a túlélésre.

MN: A totális vereség előtt?

BI: A Habsburg Birodalom évszázadokig egyensúlyt képezett az orosz és a német terjeszkedés előtt. Ezért is volt nagyhatalmi, mindenekelőtt brit érdek a fennmaradása, amit 1848-49 is mutatott. Az elhúzódó világháborúban azonban olyannyira meggyengült, hogy már nem volt képes e funkciót ellátni. Ez jól látszott a németekkel szembeni pozíciókban. Németország nélkül a Monarchia képtelen lett volna háborúzni az ellátási gondok közepette. Ám 1918-ban még reálisan felrémlett az angolok és a franciák előtt, hogy a központi hatalmak nyerhetnek. Oroszország 1918 tavaszára kiesett a szövetségi rendszerből, különbékét kötött, az osztrákok nemcsak tartották a déli határukat az olaszokkal szemben, hanem vissza is szorították őket, Szerbia elesett, a németek pedig az összes erőt átcsoportosították egy nagy nyugati offenzívához. Ekkor lett volna kulcsfontosságú, ha a Monarchia ki tud lépni egy különbékével Németország mellől. Voltak is tapogatózások a birodalom tényleges gyengeségével tisztában lévő új uralkodójánál, Károlynál. Több tényező miatt azonban ezek nem váltak igazán komollyá, a birodalom sorsa megpecsételődött.

MN: Az első világháborúval sokak szerint véget ért egy korszak. Ön mennyiben osztja azokat a véleményeket, melyek szerint ez a konfliktus vetett véget a 19. századnak, és lett a 20. század őskatasztrófája?

BI: A Nagy Háborút megelőzően használt "boldog békeidők" kifejezést csak erős megszorításokkal osztom. Ez tipikusan a kor társadalmi elitjének és a középosztálynak a szempontja. Annyiban azonban mindenképpen áll, hogy a második világháború az első nélkül értelmezhetetlen, csak a rosszul megoldott problémákra kívánt más módon megoldást adni az újabb konfliktus. És az is igaz, hogy az első világháború szétrobbantott egy világot, egy eszmeiséget. Az elit által kirobbantott és elhúzódó háború fenntartásához démonizálni kellett az ellenséget és fanatizálni a tömeget, amihez pedig a nacionalizmus lett az eszköz. A világháborúval beköszöntött a tömegek korszaka. Milliók mindennapi élményévé vált a gyilkolás, szegény parasztfiúk tömegei szembesültek azzal például, hogy a mindennapi élelemért nem kell megdolgozni, új viszonyrendszerek alakultak ki, és a tömegnek az elittel szembeni helyzete megváltozott: mellé, majd fölé került, megágyazva így a szélsőséges eszméknek. A társadalom brutalizálódott. A világháború valóban őskatasztrófa volt ebben az értelemben. Elsüllyesztett egy Márai által is megénekelt polgári értékrendet, és a "hosszú 19. század" után elhozta a véres, "rövid 20. századot".

névjegy


A 39 éves ifj. Bertényi Iván apja, a neves történész nyomdokain haladva 1999-ben diplomázott az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelemtanári szakán, amit 2002-ben egészített ki művészettörténész végzettséggel. 2006-ban doktorált, 2000-2009 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, 2009-től pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanít. 2013-tól az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként is dolgozik. Fő kutatási területe a 19-20. századi magyarországi politika- és eszmetörténet. Rendszeres szereplője a rádiós és televíziós történelmi ismeretterjesztésnek.

Figyelmébe ajánljuk

Kiszúrt autókerekek, leszaggatott plakátok, feljelentések - így várja a választást Ágasegyháza

A Bács-Kiskun megyei községben 2010 óta Füredi János a polgármester, akinek az előterjesztésére a képviselő-testület megtiltotta, hogy a kampány ideje alatt a jelöltek választási fórum céljából kibéreljék a település közintézményeit. Ez ellen, illetve a településen eluralkodott közhangulat miatt tüntettek egy maroknyian a napokban, két független polgármesterjelölt felhívására.