Mire jó és mire nem a mesterséges intelligencia?

Lop, csal, hazudik

Tudomány

A „mesterséges intelligencia” összefoglaló néven ismert számítógépes programok szélsebes terjedése számos etikai, jogi és ismeretelméleti problémával szembesíthet minket. Ha nem vigyáz az emberiség, az MI kihúzhatja a lába alól a valóság talaját. Van, ahol már be is perelték.

A képgeneráló algoritmusok meg tudják festeni a századik Mondriant vagy a kétszázadik Jackson Pollockot. Azt a kérdést viszont nem illik feszegetni, hogy képesek-e első önálló alkotásra. Hiszen a válasz: nem. Az alkotás szó ugyanis akaratlagosságot feltételez, a teremtő képzelet bevonását. És a „mesterséges intelligencia” – az idézőjel indoklása mindjárt jön – a koncepcionális művészethez sem ért: nem fog cápát tartósítani formalinban vagy banánt ragasztani szigszalaggal a galéria falára.

Ha viszont a fentiekre nem képes – antropomorfizálva a szoftvert: „nem jut semmi eredeti az eszébe” –, akkor mire jó? Vagy inkább: mi az, amire korlátok közt ugyan, de jó? Az erről szóló vitát az újabb kép- és szöveggeneráló megoldások tovább fogják élezni. Dollárban is nagy számok állnak szemben emberi vagy szakmai érdekekkel. Az ütközet kimenetele nem egyértelmű – de kis botlás is elég lehet ahhoz, hogy ne polgári perbe húzzák be az MI-cégeket, hanem büntetőperben kelljen helyt állniuk.

Jó, ha tudatában vagyunk: a „mesterséges intelligencia” csupán gyűjtőfogalom, fantázianév, mint a fagyiban a hupikék törpikék. „Az” MI – a határozott névelős, az egyetlen – nem létezik: sok, hasonló technológiára épülő, eltérő adatbázisokon tanított szoftver van csupán, amelyek különböző célokra alkalmasak.

A mesterséges intelligencia fejlesztése jórészt statisztikai jellegű munka. Elképzelhetetlenül sok szöveget, képet, zenét adunk egy rendszernek – melyiknek mit, attól függően, hogy mire akarjuk használni –, az pedig feldolgozza ezt. Majd fordítunk a csövön – a porszívóból porfújó lesz –, és azt a parancsot adjuk, hogy olyan kimenetet produkáljon, ami egy adott szövegnek megfelel. Ezt a mintát, a rövid bemeneti szöveget nevezik promptnak. Ám ha a tanítási adatbázisunk a Kis Növényhatározó illusztrációi voltak, akkor a szoftver semmilyen körülmények között nem fogja nekünk lerajzolni a Lánchidat. A program lenyűgöző pontossággal ír olyan szöveget, amely statisztikai alapon megfelel nekünk. Van azonban ezzel némi gond.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.