Mire jó és mire nem a mesterséges intelligencia?

Lop, csal, hazudik

Tudomány

A „mesterséges intelligencia” összefoglaló néven ismert számítógépes programok szélsebes terjedése számos etikai, jogi és ismeretelméleti problémával szembesíthet minket. Ha nem vigyáz az emberiség, az MI kihúzhatja a lába alól a valóság talaját. Van, ahol már be is perelték.

A képgeneráló algoritmusok meg tudják festeni a századik Mondriant vagy a kétszázadik Jackson Pollockot. Azt a kérdést viszont nem illik feszegetni, hogy képesek-e első önálló alkotásra. Hiszen a válasz: nem. Az alkotás szó ugyanis akaratlagosságot feltételez, a teremtő képzelet bevonását. És a „mesterséges intelligencia” – az idézőjel indoklása mindjárt jön – a koncepcionális művészethez sem ért: nem fog cápát tartósítani formalinban vagy banánt ragasztani szigszalaggal a galéria falára.

Ha viszont a fentiekre nem képes – antropomorfizálva a szoftvert: „nem jut semmi eredeti az eszébe” –, akkor mire jó? Vagy inkább: mi az, amire korlátok közt ugyan, de jó? Az erről szóló vitát az újabb kép- és szöveggeneráló megoldások tovább fogják élezni. Dollárban is nagy számok állnak szemben emberi vagy szakmai érdekekkel. Az ütközet kimenetele nem egyértelmű – de kis botlás is elég lehet ahhoz, hogy ne polgári perbe húzzák be az MI-cégeket, hanem büntetőperben kelljen helyt állniuk.

Jó, ha tudatában vagyunk: a „mesterséges intelligencia” csupán gyűjtőfogalom, fantázianév, mint a fagyiban a hupikék törpikék. „Az” MI – a határozott névelős, az egyetlen – nem létezik: sok, hasonló technológiára épülő, eltérő adatbázisokon tanított szoftver van csupán, amelyek különböző célokra alkalmasak.

A mesterséges intelligencia fejlesztése jórészt statisztikai jellegű munka. Elképzelhetetlenül sok szöveget, képet, zenét adunk egy rendszernek – melyiknek mit, attól függően, hogy mire akarjuk használni –, az pedig feldolgozza ezt. Majd fordítunk a csövön – a porszívóból porfújó lesz –, és azt a parancsot adjuk, hogy olyan kimenetet produkáljon, ami egy adott szövegnek megfelel. Ezt a mintát, a rövid bemeneti szöveget nevezik promptnak. Ám ha a tanítási adatbázisunk a Kis Növényhatározó illusztrációi voltak, akkor a szoftver semmilyen körülmények között nem fogja nekünk lerajzolni a Lánchidat. A program lenyűgöző pontossággal ír olyan szöveget, amely statisztikai alapon megfelel nekünk. Van azonban ezzel némi gond.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)