„Magyarország története nem a magyar nép története”

Almási Gábor és Trencsényi Balázs történészek

Hogyan vált a nyelv a hazafiasság alapelemévé, és mi a szerepe a modern nacionalizmus kialakulásában? A tudomány és a közbeszéd közti szakadékról és a magyar történelemírás állapotáról is beszélgettünk a nyelvi nacionalizmus kialakulását feltáró könyv kapcsán.

Magyar Narancs: A könyv kiindulópontja a nyelv szerepe a nemzetfogalom 18–19. századi átalakulásában, de egy nagyobb kutatáshoz is kapcsolódik. Mi ez és mi hívta életre?

Trencsényi Balázs: Az elmúlt húsz-harminc évben minden európai ország kénytelen volt szembenézni saját multietnikus, többnemzetiségű múltjával. Létezik egy globális törekvés, ami megpróbálja kérdőre vonni a ma is élő és ható kontinuitásnarratívákat. Ezek ugyanis politikailag és kulturálisan is sok sebből véreznek. Míg azonban Nyugat-Európában van valamiféle egymás felé fordulás a tudományos diskurzus és a közbeszéd között, Magyarországon egyre nagyobb a szakadék. Emellett nálunk létrejött egy olyan „államosított” történelemtudományos irányzat is, amely nem formálni, hanem inkább kiszolgálni akarja a radikalizálódó közbeszédet.

Almási Gábor: A kötet és a kutatás leginkább ahhoz a regionális összehasonlító és transznacionális irányvonalhoz tartozik, amit a Közép-európai Egyetem is képvisel: egyre inkább rádöbbenünk, hogy Magyarország története nem a magyar nép történetével azonos. A 18. század eleji kultúrtörténettel az irodalomtudomány foglalkozik, amely a magyar nyelvet és néhány kivétellel a magyar nyelvű forrásokat kutatja. Mi a latint és a latinhoz kötődő identitásokat helyeztük a középpontba. Az 1795–1825 közötti időszak a történelemtudományban kisebbfajta fekete lyuk, és ez a könyv éppen arról szól, hogy igen­is érdemes figyelni rá, mert rengeteg minden történt.

TB: Hozzá kell tenni, hogy azért volt historiográfiai hagyománya, hogy ezt az időszakot végiggondolják, hiszen az elmúlt évtizedekben többször felmerült a kérdés, hogy van-e folytonosság a felvilágosodás és a reformkor között. Amikor tehát azt mondjuk, fekete lyuk, az nem azt jelenti, hogy nincs erről tudás a mai historiográfiában, hanem hogy mennyire tudott ez intézményes diskurzussá válni, mennyiben van benne a tágabb történelmi köztudatban, illetve mennyire van beleírva egy nemzetközi összehasonlító keretbe. A mi kutatásaink pont arról szólnak, hogy mi történik, ha az egészet regionális szemszögből nézzük.

MN: Ma már nehéz elképzelni, hogy a nemzeti hovatartozás érzetének nincs nyelvi összetevője. Hogyan vált a közös nyelv a legerősebb identitásképzővé?

AG: Míg a 18. század elején a nemzeti és a nemesi identitás szorosan összefonódik, a század végétől a nemzeti identitás radikálisan újraértelmeződik. Az új patrióta diskurzus szerint ennek három alapeleme a nyelv, a történeti és intézményes hagyomány, illetve a viselet lesz. A kötet éppen arról szól, hogy mi lesz, amikor a nyelvkérdés hirtelen megjelenik azáltal, hogy II. József kötelezővé teszi a német nyelvet. Ez a kötelezőség akkora sérelem a rendek számára, hogy ettől kezdve a nyelv politikai és ideológiai kérdéssé válik. Mindez teljesen átrendezi a korábbi területi vagy állami identitásokat. Az államhoz, a területhez, a történelemhez kötődő, és nem a nyelvet alapul vevő, ún. hungarus­identitás hirtelen felborul. Ez történik például azzal a Bécsben szolgáló horvát értelmiségivel, aki egyszerre érzi magát magyarországinak, horvátnak és a monarchia, a császár alattvalójának. Ebben az esetben adott személynek van egy dinasztikus öntudata, egy horvát öntudata – ami nem feltétlen nyelvet, hanem lokális kötődést vagy történeti tudatot jelent –, és van egy magyarországi öntudata, ami az alkotmányhoz, politikai rendszerhez, a történeti hagyományhoz köti. Mindemellett pedig lehet még egy erős vallási identitása is. Ez az ember ugyanúgy patriótának érzi magát, mint az a feltörekvő, székesfehérvári kisember, aki a magyar nyelv mozgalmába bekapcsolódva tud felemelkedni. De az ő identitása lényegesen szűkebb: nincs a Habsburg-monarchia felé alattvalói önérzete, de ugyanúgy patriótának gondolja magát, mint az előbbi horvát. Ezt azonban teljesen máshogy képzeli el: az ő öntudatának alapja részben a magyar nyelv, részben Magyarországnak mint független, pontosabban erősebb autonómiával rendelkező államnak a képe.

MN: A hungarustudat párhuzamosan működik azzal, hogy valaki horvát, szlovák vagy van egy felekezeti identitása. Az új, magyar identitás azonban már a nyelvre épül.

AG: Míg korábban senki nem kérdezte, hogy te milyen nyelven beszélsz, addig 1790 után bizonyos emberek számára nem lehettél modern, ha nem beszéltél magyarul. Amíg II. József a latint halott nyelvnek írta le, és helyette a németet akarta használtatni, addig védték a latin nyelvet. Amikor azonban a latin már a magyarral került szembe, a többség elismerte, hogy nem lehetünk modern társadalom egy halott nyelvvel.

MN: Ahogy a magyar a némettől, úgy a nemzetiségi nyelvek a magyarral szemben próbálják védeni magukat. Ezek a kezdeti nacionalista törekvések tulajdonképpen egymást motiválják?

TB: Mindenkinek fontos lesz az etnokulturális és a történeti hagyomány, és ezt a napóleoni háborúk kontextusában bizonyos fokig a Habsburg-kormányzat is támogatja. De ez minden kontextusban másképp működik. Dalmáciában például van egy egész komoly Habsburg-párti és olaszellenes nacionalista mobilizáció. Eközben például több helyen megjelennek lokális nyelvű haditudósító lapok, amelyek elkezdik a híreket nemzeti nyelven nyomtatni – részben persze cenzúrázva. De létrehoznak egy nemzeti politikai médiát.

AG: Az 1800-as évek elején az osztrák értelmiség egy része is hajlik arra, hogy nacionalizmus nélkül nincs modernitás. A nacionalizmus az alap. Vannak különböző nemzeti ébredések a monarchia különböző pontjain, de ezt az energiát valahogy be kellene csatornázni a dinasztikus lojalitás irányába.

TB: Ugyanakkor a Habsburgok egész felvilágosult patriotizmus projektjének az a lényege, hogy nincs etnokulturális vonatkoztatása. Bizonyos értelemben ez nagyon intelligens konstrukció, de a 18. század végére elkezd nem működni. Nyilvánvaló lesz, hogy nem lehet valaki úgy hazafi, hogy csak egy intézményi kerethez van érzelmi viszonya. Az érzelmi viszonynak ugyanis lényege, hogy valamilyen „melegebb”, megfoghatóbb dologhoz kötődjön, és itt jön be a nyelv, a nemzeti kultúra, a ruha és az összes ilyen dolog. Ebből is következik, hogy a nacionalizáció a hatás-ellenhatás dinamikája szerint működik. Ezt a történetet nem úgy kell elmondani, hogy van egy mélyen lévő nemzeti identitás, ami egyszer csak felszínre tör, hanem vannak kulturális kihívások, válsághelyzetek, amire az emberek bizonyos identitásszeleteikkel reagálnak. Az identitás ugyanis mindig szituacionális.

MN: A kutatott korszakban a váltás tíz-tizenöt év alatt lezajlik. Azért ilyen gyorsan, mert az újfajta identitással új rétegek kapcsolódhattak be a társadalmi mobilitásba?

AG: Az a legizgalmasabb, hogy tényleg hirtelen történik ez a váltás azoknak az embereknek a fejében, akik részt vesznek a politikában. Miért, hogyan tud egy ilyen nemzeti, nacionalista diskurzus mintegy ideológiává válni és működni? Márpedig tud, mert rettenetesen sok energiát visz a társadalomba, iszonyatos módon dinamizálja. Egy korábban leszakadt kisnemes be tud kapcsolódni a közbeszédbe, patriótává tud válni. Ez teszi igazából mozgalommá: kiszélesedik, újraíródik a korábbi nemesi nemzetfogalom, nemcsak a nemesek lesznek a politikai nemzet része, új rétegek tudják helyzetbe hozni magukat. Hogy ez miért kezd el nagyon sok társadalmi rétegben működni, az egy további kutatási kérdés. A német nyelvrendeletet egyértelműen úgy értelmezték, hogy idejönnek majd osztrákok és más németül tudók, és elveszik a pozícióinkat. Amikor a magyar nyelvet hozzák ilyen helyzetbe, akkor nyilvánvalóan saját magát helyezi előnybe a magyar kisnemes, akinek gyakran tényleg a megyei állásoktól függ a jóléte. Az ellentmondás az, hogy ez a kisnemes magyarosítani akar, márpedig ez azt jelenti, hogy végső soron szélesebb rétegekkel kell majd megküzdenie ugyanazokért az állásokért. Ez logikailag nem tiszta.

MN: Van mindennek a jelenre vonatkoztatható tanulsága?

TB: Kérdés, hogy van-e olyan madártávlati nézőpont, ahonnét a 18. és 21. századi történéseket egyaránt le lehet írni, mondjuk, az identitáspolitika fogalmával. Ha feltételezzük, hogy a nemzeti hagyomány nem kontinuus, hanem bizonyos fokig töredezett, akkor nem olyan egyszerű aktualizálni a 18. század vagy a nemzeti romantika szellemi mozgásait. Kezdetben a nacionalizmus összekapcsolódott a demokráciával és a liberalizmussal; a katolikus és az ortodox egyház az 1870-es években masszívan el is ítéli, mert az „eretnek” liberalizmus oldal­ágának tartja. A herderiánus felfogásban még létezik a nemzeti mozgalmaknak egyfajta konvergenciája: mi, magyarok fejlesszük a magyar nemzetet, a románok a románt – csak a szlovákok ne fejlesszenek semmit, mondják, mert ők nem nemzet. És ha a végén minden potenciál kifejlődik, akkor majd az isteni teremtés sokféleségébe ezek a népek be tudnak illeszkedni. De az derül ki a 19. század második fe­lére, hogy ez így nem működik. Amelyik nemzetépítési mozgalom jól tudja az infrastruktúráját használni, az ezt a környékén lévő többi nemzetépítési mozgalom kárára teheti csak meg. Ez már nagyon más nemzetfelfogás.
A kelet-európai nemzeti kánonok végeredményben posztromantikus kánonok: gyöke­reik a kora újkorba nyúlnak vissza, a 18. század végén dinamizálódnak, a nemzeti romantikák teremtik meg sajátos stiláris és fogalmi kere­teiket, és végül a 19. század végi „nemzeti tudományosság” teremti meg azt a nemzetképet, amit aztán minden rendszer és ideológia újratermel – a létező szocializmust is beleértve.

MN: A tudományos közbeszédet is akadályozza ez a nemzeti keretű diskurzus?

AG: A CEU például eleve ebből a transznacionális törekvésből született, de időközben felnőtt egy újabb generáció, társadalomtudósok, történészek, akik már egy ilyen fogalmi keretben gondolkodnak. A kérdés az, hogy ez tud-e integrálódni a magyar történelemkutatás fő irányvonalába, vagy megmarad egy részben „kívülről” működtetett intézményes rendszerben, marginális pozícióban? Integrálódni viszont csak akkor tud, ha ehhez majd a politikai akarat is meglesz: hogy Magyarország története ne csak a kisebbségben lévő magyarok története legyen, hanem az összes itt élő etnikumé. Kíváncsi vagyok ugyanis, vajon hányan vannak tisztában azzal, hogy 1800 körül a magyar nyelvű lakosok száma 40 százalék alatt van.

TB: Ráadásul a legviccesebb az egészben, hogy a multikulturalitás hangsúlyozása még ennek a magát nemzeti elkötelezettségűnek gondoló rezsimnek sem ártana. Erre éppen az erdélyi és vajdasági értelmiségiek igyekeztek a maguk visszafogott módján felhívni a figyelmet: hiszen ha Magyarország lemond arról, hogy így nézze saját történetét, akkor hogyan várjuk el, hogy Románia beletegye az alkotmányába, hogy többnemzetiségű ország. Ha mindenki elfogadja ezt a teljesen egységesítő, kerítésépítő dolgot; ha azt mondjuk, hogy minden állam szükségszerűen nemzetállam, akkor hogyan védjük meg például a kolozsvári magyarokat? Még egy jól felfogott nacionalista érdekből is fontos lenne amellett érvelni, hogy régiónk eredendően multietnikus és multikulturális, sőt, maguk a nemzeti kultúrák is eredendően transznacionális folyamatok termékei. Az más kérdés, hogy a mostani etnonacionalista konfiguráció mindezt nem képes végiggondolni, és csak a saját kitalált hagyományait ápolgatja. Eközben ezt a fajta nemzeti tudományosságot egyre kevésbé lehet nemzetközi szinten „eladni”. Ha be akarunk lépni a nemzetközi kutatási vérkeringésbe, csak egy régió-centrikus, problémaközpontú és transznacionális kutatási programmal lehet esélyünk.

Ki csinált mit?

Trencsényi Balázs a Közép-európai Egyetem (CEU) tanára, a közép-európai régió politikai eszmetörténetével és a modern nemzeti ideológiák kialakulásával foglalkozik. Almási Gábor a kora újkori eszmetörténetet kutatja az ELTE-n. Az Almási és Lav Šubarić szerkesztésében nemrég megjelent tanulmánykötet (Latin at the Crossroads of Identity. The Evolution of Linguistic Nationalism in the Kingdom of Hungary) az innsbrucki Ludwig Boltzmann Institut für Neulateinische Studien kutatási programjának terméke, de perspektívájában a Trencsényi által társszerkesztett négykötetes kiadványsorozathoz (Discourses of Collective Identity in Central and Southeast Europe 1770–1945, CEU Press, 2006–2014) kapcsolódik.