Gyöngyösre leginkább átutazni érkezik az ember, haladni tovább föl, Mátrafürednek és még beljebb, a hegyek közé, Kékestetőre, Parádra, Sás-tó, Benevár, csúcsok és völgyek, Pezső-kő, ilyen meg olyan kút, használaton kívüli síugró sánc, vadetetők és dagonyák. Gyöngyös a Mátra kapuja - mondják, pedig nem igazi dicsőség egy városnak, hogy az benne a jó, ami majd utána következik.
Közben meg igencsak csinos kisváros ez, érződik a múltja, pedig 1917-ben hatalmas tűzvész pusztította. Sok szép, régi középület, rendbe tett, kellemes központ, tekintélyes, jó arányú templom, ilyen kolostor, olyan palota, hatalmas zsinagóga. Megyei katonai kvártélyház, ahová "lovassaival csatázandó lovaival" egyetemben "a leg újabb nádori ezered" szállásoltatott el 1800-ban. De mindebből semmit sem lát, aki csak úgy átrobog Gyöngyösön. Lát mondjuk néhány templomtornyot, valami klasszicista homlokzatot a buszpályaudvar mögött, aztán meg fák között egy kastélyfélét, amikor úgy érzi, mintha máris kifelé tartana a városból.
Igen, itt kell megállni - nem mi leszünk az egyetlenek, tavaly állítólag százezres nagyságrendben léptek be a látogatók az ondolált oroszlánok őrizte kapun, hogy a vajfehér Orczy-kastélyban felkeressék a Mátra Múzeumot, a harmincezres város kétségtelen büszkeségét. Uniós és állami pénzből újították föl a 230 éves, négyzetes alaprajzú, kétszintes épületet. Országos híre kelt, hogy eközben felfedeztek és restauráltak néhány barokk
falfestményt,
afféle kevés szereplős, visszafogott lendületű, inkább kedélyes virtuskodás, mint vad öldöklés benyomását keltő csatajeleneteket. De a legnagyobb dobás a belső udvar lefedése volt: az üvegtető alatt, a kibontott, jó ritmusú boltívek között levegős, mégis meghitt tér keletkezett, amely távlatot kínál, nekifutási lehetőséget, és mivel nem kell rögtön belezuhannunk a látnivalók közepébe, ráérős, szinte emelkedett hangulatban kezdhetünk bámészkodni.
Régi természettudományi szertárak kincseire, egykori tudós gimnáziumi professzorok rácsodálkozó, aprólékosan rendszerező gondosságára gyanakodnánk, pedig a gyűjtemény nem igazán régi: születése egy 1951-es országos szakfelügyelői értekezlethez kapcsolódik, amelyre a házigazda gyöngyössolymosi iskola igazgatója, Nagy Gyula egy kiállítással is készült. Elégedett felettesei ezután bízták meg a gyöngyösi múzeum megszervezésével, és a készlet fokozatosan töltődött fel ősmaradványokkal, ásványokkal, mindenféle egzotikus rovar-, lepke-, madárgyűjteménnyel, vadászati kellékekkel, helytörténeti emlékekkel az akkor éppen meglehetősen roskatag Orczy-kastélyban. Akkor még a vadászat története volt a legfontosabb gyűjtési irány, néhány hagyaték különösen feldobta a színvonalat, így aztán részletesen tanulmányozhatjuk, milyen találékony volt az ember az elmúlt századokban, ha a környezetében élő, ám háziasításra alkalmatlan állatok elpusztítása volt a tét. És itt egyként gondolunk az olyan brutális eszközökre, mint a nyúlütő bot - bár nem világos, mivel bírták rá a nyulat, hogy odatartsa a tarkóját a borzasztó husáng alá - vagy a különféle vascsapdák; és természetesen a lőfegyverekre a számszeríjtól az elöl- majd hátultöltős puskáig. Az utóbbiakhoz a lőszert valamirevaló vadász még az előző század közepén is saját maga készítette - megszemlélhetjük a golyóöntéshez való kicsi ólomolvasztókat, merőkanalakat és öntőfogókat, továbbá a sörétadagolókat, amelyekkel az újrafelhasználható töltényhüvelyeket kellett megtölteni. Megtudjuk, mi az a hóráf (egyfajta hótalp, őssí fából, vesszőfonadékból), az aggaték (vadásztáskára akasztott bőrszíjak fürjnek, fogolynak). A trófeák közül a horrorisztikusan rendellenesek tűnnek ki, a mindenféle képtelen agancsgörbületek, nem is beszélve a "parókáról", az őzbak egész homlokát körbeburjánzó, viszolyogtató szaruképződményről, amelyet a bemutatott esetben még hamvas szőr borít, és tényleg úgy néz ki, mintha viccből viselte volna a néhai állat. Diaképek szabadon indítható szöveggel - az angol és német nyelvű változatnak a nyomógombja már megvan, hangzó anyaguk még készülőben.
Semmiképpen se ragadjunk azonban le a földszinti termekben, hiszen a nagyja még hátravan. Az emeleten ott vannak először is a hatalmas ősmaradványok:
sztyeppei bölények,
barlangi medvék, mamutok különféle hatalmas darabjai. Malakológia - olvasom utólag a gyűjtőköri felsorolást: ez meg mi lehet? A puhatestűekkel foglalkozó szakterület, vagyis csigatan. Akkor tehát ide tartoznak a hihetetlen és lenyűgöző csigás kövek meg a Pannon-tenger idejéből való osztrigazátony-darab. A kövületek mellett lánglelkű gyűjtőjüket, Legányi Ferencet is megismerhetjük, aki autodidaktaként tanulta meg a szaktudományi ismereteket, vaskos naplókat vezetett, ezek egyikében különös szeszélyből "szolgálaton kívüli teremőrnek" nevezte magát, de inkább fuvaros volt, mindazonáltal népdalokat is gyűjtött, és megélhetési gondjai közepette a hatvanas évekig egy őslénytani gyűjtemény létrehozatalán fáradozott. Többek között neki köszönhető, hogy a Mátra Múzeum az ország második legnagyobb természettudományi gyűjteménye.
Hátravan még a helytörténeti részleg, ennek a legérdekesebb terme a közeli Szent Erzsébet-templom kriptájában feltárt tárgyakat mutatja be a 18-19. század fordulójáról. Egy nagyobb teremben vegyes érdekességek vonják egyetlen játszi ívbe a város történetét: a kardcsiszár céh ládája, keménygallér, úti neszesszer, polgármesteri szék, és egy állítólag működő gőzgépmodell. Jön a díszterem az említett freskókkal, ahol egy sor, az Orczyakkal kapcsolatban álló néhai hírességről hallhatunk és láthatunk tanulságos dolgokat.
Végül pedig ott a mamut. A múzeum ékessége és legfőbb kincse, a rácsra helyezett hatalmas és majdnem teljes csontváz a központi tér egyetlen lakója. Jelenlétével persze már a belépéskor szembesülünk, de a végére tartogatjuk az élményt: a hatalmas agyarak és lábfejcsontok dacára az egész kissé törékenynek tűnik, pedig vagy ötven évig vonszolta hatalmas hústömegét, mígnem az önnön evolúciós értelmetlensége miatti meghasonlás felmorzsolta életerejét.
Gyöngyös, Kossuth L. u. 40., nyitva: kedd-vasárnap, 9.00-17.00
