Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. január 13-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Az öregedés elkerülhetetlen végzetünk. Az öregedéstudomány régi megállapítása szerint ez vár minden olyan szervezetre, amelyben elkülönülnek a testi és az ivarsejtek. Mindamellett régóta zajlanak kutatások, amelyek e folyamat megállítását, de legalábbis lelassítását ígérik. Az egyik legígéretesebb kutatási eredmény még a múlt században született: 1934-ben patkányokon végzett kísérletek során jutottak arra a következtetésre, hogy a határozott mértékű kalóriamegvonás akár 50 százalékkal növelheti a rágcsálók élettartamát. Még radikálisabb kalóriamegvonás ellenben éhhalálhoz vezet, nehéz tehát megtalálni az egyensúlyt e tekintetben is.
Hamar előkerültek azok a modellorganizmusok is, amelyek puszta létük tanúsága révén az örök élettel kecsegtethetnek. Az édesvízi környezetben élő Hydra-féle ragadozó csalánozók például úgy tűnik, mintha nem is halnának meg. Ezen felül a biológia tudománya bőségesen ismer olyan fajokat, amelyeknél az öregedés elhanyagolható mértékű, azaz hosszú időn át nem mutatják az öregedés jeleit sem sejtszinten, sem a teljes szervezet szintjén (és most sokaknak juthat eszébe Szerb Antal regényének, A Pendragon-legendának axolotlokkal kísérletező Earl of Gwyneddje).
A gerincesek között számos teknősfaj mellett a 2018-ban felfedezett apró termetű, nem túl bizalomgerjesztő küllemű csupasz turkáló, avagy csupasz vakondpatkány akár harminc évig is elélhet, ami tízszerese a többi rágcsáló élettartamának. Ráadásul ez az emlős kibírja oxigénhiányos környezetben is, ilyenkor ugyan elájul, de a szervezete átáll a gyümölcscukor oxigénmentes lebontására, az anaerob glikolízisre. Nem alakulnak ki benne rákos elváltozások sem, ami arra vezethető vissza, hogy a sejtekben található fehérjegyárai, a riboszómák kivételesen pontos fehérjekópiákat állítanak elő (ehhez képest az emberi riboszómák rengeteg rossz hamisítványt termelnek).
A csupasz turkálók részletesebb vizsgálata nyomán arra a következtetésre jutottak, hogy sejtjeik életkortól függetlenül valósággal dúskálnak a hialuronsavakban, amelyek ugyan kisgyermekkorban az emberben is bőven termelődnek, ám a folyamat később elakad, amit szaporodó ráncaink mutatnak.
Az ezzel telerakott termékeket áruló kozmetikai ipar pedig kapva kap az alkalmon, bár megjegyeznénk, hogy a hialuronsavval színültig töltött vakondpatkányok eleve ráncosan születnek, és később sem szépülnek meg. Szinte érzéketlenek a fájdalomra, különösen a savas közeget bírják jól, köszönhetően a szervezet szinte kóros elsavasodását is lehetővé tevő anyagcseréjüknek, de például az erős paprika csípősségét adó kapszaicint sem érzik meg, hacsak nem kapnak egy olyan P-reagenst, mely más rágcsálóknál állandó viszketéshez-vakarózáshoz vezet.
A hosszú élet szempontjából modellorganizmusnak számító turkálók és a viszonylag hosszú életű földi fajok közé tartozó emberek némely fontos tulajdonságai össze is mérhetők. Mindkettőnél kifejezetten magas a DNS-javítási képesség, sokkal erőteljesebben fejeződnek ki azok a gének, amelyek a sérült DNS javítását szolgálják, mint mondjuk a rövid életű egereknél. Ez alá is támasztja azt a jelenleg szinte uralkodó hipotézist, mely szerint az öregedés nem más, mint a természetesen keletkező DNS-hibák és sérülések kezeletlen, gyógyítatlan felhalmozódása a szervezetben.
Embere válogatja
Az emberi öregedést, illetve az elérhető életkort befolyásoló tényezők között két alapvetőt találunk: az egyik genetikai, a másik környezeti és viselkedési eredetű. Az ikervizsgálatok tapasztalatai szerint e kettő korántsem egyforma súlyú: a genetikai oldal mindössze 20–30 százalékban befolyásolja az élet hosszát, a maradékért az egyének és körülményeik felelősek. A genetikai faktorok vizsgálata azt mutatja, hogy a százéves kort megértek szervezetében (pontosabban azok limfoblasztoid nyiroksejtjeiben) nagyobb arányban találhatók a DNS-hibák javítására szakosodott speciális fehérjék (hasonlóan a fiatalabb emberekhez). Ehhez képest az elérhető életkor viselkedési, életmódbeli vagy külső környezeti feltételeinek számbavétele során csupán hipotéziseket tud megfogalmazni a tudomány. Már persze azt leszámítva, hogy a kevés és rossz minőségű élelmiszert fogyasztó, szennyezett ivóvízkészletekkel rendelkező, folyamatosan robotoló populációk (még mindig sok százmillió, akár milliárd ember napi életkörülményeiről beszélünk) átlagos életkora alacsony. De még ez sem magyarázza azt a tényt, hogy azért közöttük is akadhatnak magas kort megérők. Az e téren tett megállapítások többsége magától értetődőnek tűnik: elégséges pihenő- és szabadidő, továbbá rendszeres fizikai gyakorlás akár 4–5 évvel is meghosszabbíthatja az élettartamot. Igen ám, de ezekből a statisztikai jellegű összefüggésekből hiányzik a személyre szabottság: az a recept, amelyre szükségünk lehet ahhoz, hogy meghosszabbítsuk az e világon eltöltött időnket. Hasonló a helyzet az étkezési tanácsokkal is. Konszenzus e téren csupán abban mutatkozik az egyaránt elégtelen bizonyítékkal alátámasztott, sokszor egymással is rivalizáló iskolák között, hogy az étkezésnek (annak, hogy mit eszünk és iszunk) döntő szerepe van abban, meddig élhetünk. Sajnos ebből még nem következik, pontosan mit is kéne ennünk és mit tanácsos kerülnünk ahhoz, hogy legalább az egyéb faktorok által nekünk kiszabott élettartamot megérhessük.
Ráadásul most mellőztünk is számos olyan tényezőt, amelyek szintén megkurtíthatják az életünket. Más élőlények ugyanis megölhetnek és megnyomoríthatnak bennünket – e tekintetben hasonló kockázatot rejtenek saját embertársaink. E biológiai kockázati tényezők sajátos részhalmazát jelentik a fertőző betegségek, amelyekről – ellenkező tapasztalat híján – legfeljebb papíron állíthatjuk, hogy a jövő orvostudománya legyőzi őket. Kétségtelen, hogy korunkban (koronavírus-járvány ide vagy oda) sokkal kevesebben esnek áldozatul fertőző betegségeknek, mint mondjuk százötven éve. Más kérdés, hogy az óriási létszámúra szaporodott és még mindig növekvő egyedszámú emberiség (és annak állandó, erőszakos érintkezése az állati patogén rezervoárokkal) tökéletes inkubációs terepet kínál megannyi még ismeretlen kórokozónak. Márpedig, ha még ezen sem tudunk a jövőben úrrá lenni, az továbbcsökkentheti az emberi populáció várható élettartamát.
A mikrobiológiai, biokémiai megközelítések már eddig is legalább négy olyan, rendre biológiailag aktív fehérjék, enzimek, hormonok működésével kapcsolatos biológiai csatornát (szakszóval: biological pathway) azonosítottak, amelyek hatással lehetnek az öregedésre. Ezen bonyolult mechanizmusok közül talán a legismertebb az Inzulin/IGF-1, azaz az inzulinszerű növekedési hormonok által gyakorolt hatás, aminek fontos szerepet tulajdonítanak az életet egyaránt megrövidítő diabétesz vagy a daganatos betegségek kialakulásában. Ezen csatornák megannyi ígéretes célpontot kínálnak a kutatások számára, de gyors sikerrel aligha kecsegtetnek.
Csodaszerek a fiókból
Eközben az emberi élettartam meghosszabbítására tett törekvések három, egymással részleges kapcsolatban lévő cél elérését is magukba foglalják. Egyrészt az egyedi élettartam meghosszabbítását, másrészt a halálozásnak a kor előrehaladtával szinte exponenciálisan növekvő (az életkortól független faktort is tartalmazó, kíméletlenül érvényesülő Gompertz–Makeham-féle mortalitási törvény által megszabott) gyakoriságának a csökkentését. Harmadrészt célul tűzhetjük ki az életminőség jelentős javítását akár még igen idős korban is, elvégre mi haszna az életkor puszta meghosszabbításának, ha a bónuszidőt a fizikai, kognitív, mentális állapot megállíthatatlan leépülése kíséretében, esetleg állandó fájdalmak és krónikus betegségek mellett kell leélnünk. Ha ez utóbbiban érnénk el sikereket, az akkor is jelentősen javíthatna a nekünk kijutó átlagos életminőségen, ha lényegesen nem is hosszabbodna meg az életünk.
Ezen szempontok alapján érdemes számításba vennünk azt is, hogy mit ígér nekünk – egyelőre számon kérhető határidők nélkül – az élet meghosszabbítását célként kitűző kutatási ipar (elég csak a humán genom feltérképezésében főszerepet játszó amerikai Craig Venter biotechnológus-üzletember Human Longevity nevű kutatócégét említeni). Az ígéretek közt szerepel a szövetek megfiatalítása, az őssejtterápia, a szervezet saját öngyógyítási mechanizmusának ösztönzésén alapuló regeneratív orvoslás, a molekuláris javítás, a génterápia, a különböző csodagyógyszerek és természetesen az elpusztult, tönkrement szervek helyettesítése akár mesterséges vagy nem emberi forrásból (xenotranszplantáció). Közös jellemzőjük, hogy mind kísérleti, kutatási szakaszban vannak, a közeli siker reménye nélkül. Érdemes figyelembe venni, hogy nem is egyszerűen versengő, hanem egymást potenciálisan kiegészítő, sokszor ígéretes eljárásokról lehet szó.
A bonyolult és költséges kutatások még jó ideig eltarthatnak, mire látható eredményeket hoznak, viszont a gyógyhatásúnak, fiatalítónak vélt és ekként is reklámozott termékekkel kereskedők addig sem tétlenkednek. Csupán az Egyesült Államokban évente 50 milliárd dollár bevételt hoz az olyan állítólagosan öregedést lassító, megállító, visszafordító (növekedési hormont, illetve IGF-1-et tartalmazó) készítmények forgalmazása, amelyek emberekre vonatkozó hasznát, de akár a terápia biztonságosságát semmilyen tudományos kísérlet nem támasztja alá, s terápiás hatásuk állati modellorganizmusok esetében is csak korlátozottan igazolt.
Talán meglepő, de az élet meghosszabbításának akadnak erős kritikusai is. Számos bioetikus, így az amerikai Leon Kass is egyszerűen
gyerekes és narcisztikus törekvésnek tartja a maximális emberi életkor kitolását egy amúgy is túlnépesedettnek vélt bolygón, ahol minden meghosszabbított élettartamú emberi egyed másoktól (más emberektől, illetve más életformáktól, veszélyeztetett fajoktól) vonna el erőforrásokat.
Mások szerint az élet meghosszabbítása csupán újabb igazságtalanságokhoz vezetne, hiszen megint csak a privilegizált csoportok tagjainak kínálna hosszabb életet, míg a többség életideje továbbra is rövidre szabott maradna. Nem hiába követelik többen (köztük Nick Bostrom transzhumanista filozófus) az élet (egyelőre a bizonytalan jövőben esedékes) meghosszabbításának igazságos elosztását. De lehet, hogy kárba vész minden hajcihő, és az öregedést, no meg a halált végül sehogy sem lehet kicselezni. Mindenesetre nem kevés tudós állítja, hogy az öregedés és a halál a világot uraló entrópia (a rendezetlenség, a véletlenszerűség és bizonytalanság) természetes következménye. Elvégre – ahogy Leonard Hayflick gerontológus, az öregedésellenes biznisz kíméletlen kritikusa állítja – a némely emberi (és állati) szövetek vázát, így pl. a kollagént előállító (fibroblaszt) sejtek nem fognak 50-nél többször osztódni, még akkor sem, ha megszakadunk az örök élet utáni hajsza közepette.
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
